2011/09/11 Közélet

„A diadalkapu fenyőgallyai erősen megfonnyadtak már, de alatta még mindig egész napon által ott ácsorognak az emberek, szinte őrségváltás-formán, úgy hogy harminc-negyven férfi, asszony és gyerek nélkül soha sincsen a kis térség, ahová éppen kilátunk az orvosék ablakából” – ezzel a mondattal kezdte parajdi beszámolóját Dövényi Nagy Lajos, a korszak kedvelt újságírója, aki 1940 szeptemberében, a bevonulás után néhány nappal fordult meg Parajdon. Most írását és a parajdiak emlékezetét hívtuk segítségül ahhoz, hogy felelevenítsük a hetvenegy évvel ezelőtti örömmámort.

1940. szeptember 1-jén a Bors községben összeült román– magyar katonai bizottság megállapodott Észak-Erdély kiürítésének és magyar megszállásának pontos menetrendjében. A megszállási egyezmény értelmében a magyar csapatok szeptember 5-én kezdhették meg az előnyomulást a Nagyszalonta– Ottomány határszakaszon, és az egész terület megszállását szeptember 13-án 18 óráig (román idő szerint 19 óráig) kellett befejezni. Székelyföldet éppen hetvenegy évvel ezelőtt, 1940. szeptember 9-én érték el az első alakulatok, a mai Hargita megye területére pedig szeptember 10-én érkeztek. A Gyorshadtest ezen a napon Bonchida irányából Parajdot, Korondot és Marosvásárhelyt érte el. A Maros mentén Maroshévíz volt az első birtokba vett Hargita megyei település, de a magyar csapatok ugyanaznap Gyergyószentmiklósra és a Békásszoroshoz is eljutottak.

„Erdélyország felszabadult újra”

A bevonulás menetrend szerint lezajlott, az első alakulatok csupán áthaladtak gyorsított ütemben a településeken, s a beszédekkel, rendezvényekkel egybekötött fogadási ünnepségekre a következő napokban került sor.

„Azelőtt, hogy megérkeztek volna a magyarok, a román katonai alakulatok elmentek. Két napig nem volt itt senki. Alakult ez alatt az idő alatt egy őrség, népőrségféle” – idézi fel a parajdi Szekeres Lajos, aki úgy emlékszik, falujában szeptember 14-én volt az ünnepélyes fogadás, egy féltve őrzött díszkapus képet viszont IX. 9–12. felirattal látott el a fényképész. Ezen a református templom szomszédságában felállított diadalkapu látható, talán épp az, amelyet Dövényi Nagy Lajos is megfigyelt. Egy másik kapu a Gyergyószentmiklós– Székelyudvarhely útelágazásnál, míg egy harmadik a falu végén állt.

„Mint gyermek, én es ott voltam, s sok nép a falu végén. A nagyobb legények eléjük mentek Szováta felé – meséli Szekeres Lajos, egy saját faragványaival teli szobában. – Egyszercsak jöttek. Lehetett úgy délután két óra. Legelöl jött egy csónakos motorbicikli, aztán tudtam meg, hogy tizedes volt a motoros, mert két csillagja volt. Utána egy szakasz katona biciklivel, utána egy tiszti kocsi. Egy nyitott tiszti kocsiban volt a bévonulás parancsnoka, a parajdi szülésű Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, vele a szovátai római katolikus főesperes, Török nevezetű s még vagy két ember. Fogadta őket a falu végén a katolikus pap, a református pap, s még vagy ketten beszéltek. A parajdi rezesbanda énekelt. Például azt az éneket, hogy Hajnalodik, pirkad az ég alja, / Erdélyország felszabadult újra. / Zászlóink alá annyi magyar álljon, / mint a levél szép Magyarországon. Utána feljöttek ide az elágazáshoz, ott is tartottak egy beszédet.”

A valamikori bányász úgy emlékszik, a mai hősi emlékmű helyén akkor egy emelvény állt, arról beszélt Nagybaczoni Nagy Vilmos, a parajdiak büszkesége, s ígérte meg, hogy a „szent Székelyföldet” többet idegen bocskor nem tapodja.

„Kiabáltak az akkori középszerű emberek, hogy »Fegyvert kérünk!« – emlékszik vissza a 83 éves Szekeres Lajos. – Hátrébb egy katona biciklire támaszkodva azt mondja, hagyd el, székely bácsi, majd kedved lesz a fegyverhez... Már nem hagynak békünköt három éve, mindig valahova bé kell vonulni...”

Az ünnepség után nagy ebéd volt. „Soha nem felejtem el – mondja beszélgetőtársam, miközben faragott fotóalbumát lapozza –, volt egy Bíró Gábor nevű nagy fakereskedő, az állta a húst meg mindent, ami kellett. S hallottam, mikor mondta, hogy meghívjuk a magyar honvédeket a kolozsvári káposztára.”

„Mindenki ölelte, csókolta a katonákat. Nagy öröm volt, nagy élmény. Hetekig nem dolgozott senki, mulatott mindenki. Milyen régen volt…” – sóhajtotta Szász János, a parajdi fúvószenekar vezetője, aki a bevonuló honvédek kerékpárját taszította lelkesen, hogy két év múlva már a 32-es határvadász ezred zenekarában növendékként vezesse a dobot szállító pónit, majd szegődjön el egy életre a zene, a fúvószene szolgálatába.

Zsombori bácsitól a doktor úrig

„Nem szűnik a lelkesedés, hőségéből semmit se veszített a lázas öröm – példa rá ez a diadalkapu alatt való ácsorgás is. Aki nem dolgozik odakünn a sovány zabföldeken vagy a hegyek oldalában húzódó keskeny kis szántásokon, mind a templom előtt a diadalkapuknál vagy a faluvégen sűrül s várja a katonát... – Tudja – magyarázza egy nyolcvanesztendős öregember, bizonyos Zsombori Béni bácsi –, nem es akarom elhinni, hogy azok a vérszípók elmentek. Reggel felkelek, s csak rántom magamra a harisnyát, aztán jövök ide ki, katonalátni...” – örökítette meg Dövényi Nagy Lajos az egyik legidősebb várakozó emlékét, akinek mi utódait próbáltuk felkutatni, hogy kiegészüljön az öreg alakja.

Telefonon hiába próbálkoztunk, Zsombori néven nem akadtunk leszármazottra, így számolgatunk, hogy unokát vagy dédunokát kellene-e egy röpke parajdi látogatás alatt fellelni... Nyomozásunk akár sikeres is lehetett volna, hiszen több útbaigazítás is ugyanannak a rokonnak – Osváthné Zsombori Erzsébetnek – a kapujához vezetett, de mint a szomszédoktól megtudtuk, az Osváth házaspárt már a temetőben kellene keresnünk...

Csakhogy újságíró elődöm – annak ellenére, hogy többekkel szóba

állt – más neveket nem említ riportjában. Pedig az orvost például sokat emlegeti, tőle szerezte a község lakóinak egészségi állapotára, sőt a bánya helyzetére vonatkozó adatokat is. Azt hittem, újságírói gondatlanságnak tulajdonítható, hogy nem nevezi nevén interjúalanyát, amíg parajdi beszélgetőtársaimtól meg nem tudtam, hogy az akkori orvost Weisz Hermannak hívták. Zsidó volt, igaz, kikeresztelkedve, katolikus feleséggel, de Dövényi Nagy Lajos mégis okosabbnak tartotta elhallgatni a nevét 1941-ben megjelent, Szigettől Zágonig című kötetében. Próbálom magam elé képzelni a beszélgetést, ahogyan a zsidó orvos kartotékokat, grafikonokat, statisztikákat mutat az Esti Újság segédszerkesztőjének, s magyarázza „hogy hajszolták őket hónapokon keresztül, mikor Bukarestben elhatározták: törik-szakad, de kimutatják, hogy a székelyek »elmagyarosított« románok. Akkor végig kellett járniuk nekik, körorvosoknak a falukat, vérmintákat szedni, s azokat elküldeni Bukarestbe, hogy ott aztán az erre teremtett biológiai intézetben kiokoskodják belőlük az előre felállított tétel igazolását. (...) Az utolsó időkben bekérték Bukarestbe valamennyi orvostól a kartotékokat, de akadtak, akik vagy másolatot készítettek róluk, vagy az eredetieket elrejtették, mint az én házigazdám is, s ezek a megmentett, nagy kockázattal elrekkentett adatok igen jó szolgálatot tehetnek majd az Erdélyben meginduló zöldkeresztes mozgalomnak.”

Nem tudom, hogy Weisz Hermann részt vett-e végül a zöldkeresztes mozgalomban, de Szekeres Lajos úgy emlékszik, hogy néhány év múlva, amikor a zsidókat összeszedték, az orvost is elvitték. Úgy tudja, hogy a veje kimentette, s Vásárhelyről visszahozták. Aztán elmenekült Parajdról, de 45 után egy időre visszatért, vagyis túlélte a háborút. Szász János szerint olyan híres orvos volt, hogy nem is deportálták... Az újságíró-vendéget, Dövényi Nagy Lajost viszont „mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék” terjesztőjének nyilvánították, és 1945-ben háború alatti tevékenységéért, valamint írásaiért kötél általi halálra ítélték. Veres Péter közbenjárására végül „államelnöki kegyelemben” részesült, így életfogytiglani börtönre és kényszermunkára módosult a halálbüntetés. (1956-ban, a forradalom alatt kiszabadult a fegyházból, de 1957-ben önként jelentkezett a bíróságon. 1963- ban engedték ki a börtönből, 1964-ben hunyt el.)

A kicsi magyar világ Parajdon is csak négy évig tartott. A bánya, amely alig működött a két világháború közötti időszakban, s amelyet Dövényi szerint a román kivonuláskor kiürítettek (nem tudták a gépeket elvinni – mondja erre Szekeres Lajos –, csak a sómalomból, mert a bányából az emberek felszedték a sínt) – megint megkezdte a termelést. A parajdi leventezenekar Kolozsváron vonult fel, s Szász János a Mátyás-szobornál fújta el szívszorítóan a Krasznahorka büszke várát, majd tizenhat éves korára végigjárta a háborút, a frontot, a fogságot, és ’46-ban került haza. Akkorra már híre-nyoma sem volt a diadalkapunak.
(Hargita Népe )

Szabad Hírek