2010. április 20. Közélet

Akinek „mulatságos a drága magyar rög megtartását” célzó olvasmány, azt a közösséget megtagadó érvei a szellemi sötétség mocsarába süllyeszthetik. E gondolattal ajánlom soraimat Kun Istvánnak, a Kesztyű a pocsolyában c. cikk (Népszabadság, 2010. március 1.) szerzőjének. Írásomat azért a Magyar Hírlapban adom közre, mert publikálásától a Népszabadság elzárkózott.

A szerző – közgondolkodásnak álcázott, létkérdéseinken gúnyolódó – írása a közösségellenessége, hamis szakmaisága és alaptalan állításai miatt a földügyben még vitaalap sem lehet. Személyes érintettségem miatt mégsem hagyhatom szó nélkül.

Kun úr szerint a külföldi és a társasági földtulajdonszerzés kizárása alantas politikai törekvés, ami felrúgja a közösségi jogot, a moratórium meghosszabbítási igénye „ Brüsszelnek kíván betartani”. Amikor pedig a neoliberális földpolitika célját a föld tőkeuralmi elsajátításában látom, ezzel a „bűnös baloldalra célzok”.

Ezek az állítások az értékalapú földpolitikát, EU-ellenesként, az „ őrültek ketrecébe” zárnák, míg tartalmát a hamis ideológia közhelyé­vé silányítják. Ténylegesen nálunk, minden épeszű földpolitikus számára alaptétel a kötelező közösségi jognak a hazai jog feletti elsőbbsége, ezért a tagállami érdeket csak azzal összhangban kívánja érvényesíteni. A föld tőkeuralmi elsajátításának pedig csak annyi köze van a „bűnös baloldalhoz”, mint ha valaki ráfogná M. Weberre, hogy az „elsajátítás” fogalmával az MSZMP-t támadta.

Kun úr semmibe veszi a föld alapvető, valós társadalom-, gazdaságszervező funkcióit, amelyek – csak Európában kétezer éve – mindenkor újratermelik az egyéni és a közösségi létet. A föld ugyanis a társadalom számára elsősorban nem a tőkehasznosulás eszköze, hanem államterület, a szuverenitás természetföldrajzi tárgya, a társadalmi lét alapja: az államnak a földtulajdon és a földhasználat sorsáról való rendelkezési hatalmától függ a népesség alakulása, a mezőgazdaságból élők aránya és helyzete, az élelmiszer-termelés, a vidék és az egész társadalom életminősége. Mivel szűkös közgazdasági „jószág”, az erőforrás-monopólium birtoklásával a földtulajdonon kívül állókat kizárja az elsajátításból, vagyis – más tulajdoni tárgyakhoz képest – hatalmi-politikai-uralmi tényező: akié a föld, azé az ország. Ez a földkérdésnek csak az „ábécéje”, így senki sem vallhatja magát írástudónak, ha eleve elveti a betűk ismeretét a múlt és a jelen olvasásához.

Kun úrnak illene tudni: trianoni országcsonkításunk sem francia földön kezdődött, hanem a magyar főnemesség erdélyi birtokainak román felvásárlásával, banktőke segítségével. A földtulajdon mai szerepvesztésére pedig merőben tévesen utal a „ teljesen szabad földforgalmazásáról ismert Egyesült Királyságra”. Ott ugyanis az ország egész területe a koronáé, vagyis forgalomképtelen állami tulajdon, amit senki sem szerezhet meg, hanem csak a föld használatához juthat.

A föld és a víz birtoklása (Kun úr olcsó élcelődéseivel szemben) nem cáfolható létfeltétele a jövő túlélésének, bármely nép fizikai fennmaradásának, amit civilizációnk összeomlásának a veszélyei avattak sorskérdéssé. Ha az élelmezés világválsága nem ezt diktálná, ugyan mi lehet az oka, hogy a Föld leggazdagabb és legerősebb államai már megindították – a pénzgyarmatosítás eszközeivel – a gyenge, eladósított és szuverenitásukat veszített országok termőföldkészletei­nek a birtokukba vételét? (Dél-Korea, Japán, Kína, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek kormányai 2009-ig nyolcmillió hektár termőföldet vásároltak meg vagy bérelnek a saját országukon kívül.)

Gyermeteg érve a szerzőnek a külföldi földbirtoklás mellett: „ Elviszik talán a kitűnően termő földünket?” Persze hogy nem. A hazai népességnek a saját földjétől és életesélyeitől megfosztásához elég a – nemzeti elbánás alkotmányos joga alapján a külföldit is megillető – földtulajdoni monopólium. Azt is rosszul tudja Kun úr, hogy külföldieknek csak a tokaji borvidéken van – ott is elenyésző arányú – földtulajdona. Csak az osztrák agrárkamara 700 ezer hektár magyarországi földre tartja nyilván – főként burgenlandi – gazdák zsebszerződésre alapított tulajdoni igényét, míg az egyéb külföldi földszerzések 300 ezer hektárra becsülhetők. Kun úr egész okfejtését „alulmúló abszurditás”, ahogy a mezőgazdaságunkat húsz éve megsemmisítő eredeti tőkefelhalmozást és annak a termelőket sújtó következményeit értelmezi, majd közli: mai mezőgazdaságunkra „leginkább a népi írók kreálta harmadikutasság a jellemző”. Miféle „alkalmazkodást” kér számon a szerző attól az ágazattól, amelyet a multinacionális tőke a teljes termékpályától megfosztott (az élelmiszeripar csaknem kizárólag külföldi tulajdonú, az élelmiszer-kereskedelem kilencven százaléka hat multiüzletláncé), olcsó nyers- és alapanyag-termelésre kényszeríti, míg a termelőt (bármely áru előállításával is próbálkozzék) azzal fojtja meg, hogy árdiktátuma az önköltséget is megtagadja tőle? Az ágazat és a vidék húsz éve tartó gyarmati elsorvasztása pedig semmiben nem rokonítható a Németh László-i „Kert-Magyarországgal”.

Népi íróinkat emlegetve, a szerző helyesebben tenné, ha Veres Péter máig igaz és létérdekű hitvallására utalna : „Nem a nép van a gazdálkodásért, hanem a gazdálkodás van a népért.” Századunkban ez az emberközpontú, értékalapú föld- és agrárpolitika főpillére. Álságosak az agrármodernizációról, a versenyképességről a szerző által harsogott szólamok, mert elrejtik, hogy kinek az érdeke mindez. Versenyképességnek, innovációnak és a Kun úr által felmagasztalt külföldi mintáknak nincs hazai létjogosultsága, ha a politika ezeket nem rendeli a társadalmi hatékonyság alá. Magyarán: az ország számára csak az javíthatja a mezőgazdaság versenyképességét, ha az nem egy szűk tőkeelit nyereségét növeli, hanem (a foglalkoztatás kiterjesztésével, a megélhetés biztonságával, az önfenntartással, a paraszti őstudás és kultúra megőrzésével, a vidék felemelésével) az egész társadalom életminőségét szolgálja.

A szerző nem titkolja, hogy a globális tőkeuralom és a nemzeti megmaradás élethalálharcában kinek az oldalán áll. Szerinte „azonnal meg kell szüntetni a társas gazdaságok földtulajdonszerzésének tilalmát, és a magyar mezőgazdaságnak múlhatatlan szüksége van a külföldi gazdálkodók betelepedésére is.” Vagyis, szerinte a „modernizáció” a – zömmel külföldi tőkeerejű – nagybirtokrendszer (már ma is nyomasztó túlsúlyának) kiterjesztése és (a társadalmat maga alá gyűrő uralmának) a földtulajdoni monopólium megszilárdítása. Az persze fel sem vetődik, hogy a nagybirtok (itt meg sem említhető társadalmi-gazdasági-ökológiai „bűnlajstroma” miatt) csak néhány kiváltságos tőketulajdonost tart el, míg kétmillió agrártermelőt halálra ítél. Csak egy mai mutató: a hazai 180 tőkés társaság által foglalkoztatottak területegységre vetített aránya a negyedét sem éri el az egyéni/családi gazdaságok ilyen alapú foglalkoztatási kapacitásának.

Kun úr cinizmusa a tőkediktátummal „ likvidált” agrárnépességet sem kíméli, sőt még a vegetálás kegyelmét, az átmeneti szociális hálót is megtagadná tőlük. (Az idegen országhódítók itteni sikerét oktalanul irigyelhetik a lusta, alkalmazkodni képtelen hazai termelők: „pár százezer gazda kínosan szembesül vele, miként kellett volna dolgoznia”.) Ez nem kíván magyarázatot. Kinek az érdekében szólt a közíró?

Ausztriában ilyenért az ottani gazdák "meg lincselnénk". Ha nem tetszenek hinni ennek tessenek ki próbálni....

Prof. Tanka Endre

(Magyar Hirlap online alapján szerk.)