2010/09/19 Közélet

A Diktátor belső világa

    MEGKÖNNYEBBÜLÉS ÉS RETTEGÉS

A SZENT KORONA HÁBORÚJA

Regény

Első könyvének

(IV.) Negyedik része

     „Soha nem volt még ilyen szép napom, mint ez a mai. Ez a sok balfasz kis hülye magyar, végre szembesülhetett azzal, hogy mi vár rá.

     Igen. Kivezetem őket a szarból. Kivezetem őket a tohonya teszefoszaságukból. Végre történik velük valami érdemleges is, ezer év után! Nemcsak az örökös vereségek, rábaszások, sírások-rívások.

     Győzteseket csinálok belőlük, ha a fene fenét eszik is, - ha beledöglenek is.”

     Gyurcsány Ferenc, Magyarország miniszterelnöke, a hivatal ablakában állt, és elgondolkozva nézett le a fényárban úszó városra. Magában beszélt, ahogyan az nála már régen megszokott. Bár a szája mozgott, hangokat nem adott ki. Csak agyának hátsó traktusában visszhangoztak szavai.

     „Persze lesznek áldozatok, lesznek. Minden nagyobb társadalmi változásnak megvannak az áldozatai. Olyan ez, mint a háború. Csak mi nem fegyverekkel vívjuk. Egyenlőre legalábbis. Mert, ahogy elnézem ezt a gyülekező csürhét, ezeket a fasiszta mocskokat, hát bizony viszketni kezd a tenyerem. Beléjük kéne lőni. Beléjük bizony. Igaza van Leroynak. Ha másképp nem, ki kell provokálnunk az eseményeket. Hogy fellázadjanak ezek a kis tetvek. Akkor aztán meggyomlálhatjuk őket!

     Meg bizony! Kivágjuk a férgesét a gyümölcsnek. De hát… amúgy is szar gyümölcs ez. Ezek a magyarok, ostoba nép. Képesek néhány homályos erkölcsi ideáért, akár az életüket is adni. Igazság, szabadság, hazaszeretet? Elavult szavak. Ostoba barmok! Hát adjátok is az életeteket érte! Mi meg majd szépen kivágunk benneteket. Elválasztunk az alma többi részétől.

     Aztán pedig úgyis eldobjuk az egész gyümölcsöt. Hisz’ megférgesedik megint. De akkor már mindegy lesz.

     Csak néhány van közöttetek, akik képesek haladni a korral. Azok se tiszta magyarok persze. De hát ez egy kevert nép. Mert mi is az, hogy magyar? Talán valami ázsiai horda, mint az Árpád csürhéje? A kis ferde szemű barbárok, akik lótejtől rúgtak be és rettegett tőlük fél Európa?

     Hol van az már! Felhígultatok, harcosaitokat kiirtották, birkák lettetek szolgának valók...

     És, akiben maradt még némi kurázsi, az csatlakozik hozzánk. Mert mi vagyunk az egyedüliek akik túl fogjuk élni, ezt a beáramlást. Csakis mi. Aki túl akarja élni, annak haladnia kell a korral. Alkalmazkodnia kell az új viszonyokhoz, az új világhoz. Még néhány év, és a régi Magyarország nincs többé. És, aki nem jön velünk ebbe az új világba, lemarad, elpusztul. De, ha valaki viszont akadályoz, hogy haladjunk végre, hogy győztesek lehessünk végre, hogy ne csak a puszta, a disznószar, meg a tohonyaság legyen az úr ebben a kurva országban, - ha valaki ebben megakadályoz, hogy innen kivezessem a még megmaradt értékelhető és hasznosítható népet, - ha valaki ebben akadályoz, - akkor annak vége! Azt kigyomláljuk. Azokat megszüntetjük, mind egy szálig. Itt csak hatékony, hasznos, és engedelmes emberek élhetnek majd!…

     …

     Na… most odamegyek az asztalhoz, és leülök. Megint elkapott ez a kurva remegés. Érzem már, hogy habzik a szám, a francba. Tuti, hogy el fogok vágódni, mikor lecsap rám a merevgörcs!

     Úristen, Kopognak. Mikor is, éppen a roham előtt. Ne már!

     Ki ez a balfasz? Bejön. Meg se várja, hogy mondjam, hogy szabad.”

     Az ajtó kinyílt, és egy termetes alak nyomakodott be rajta. Erősen szuszogott. Kopár hajatlan nyakán hurkákat vetett a bőr. Megállt a szőnyeg végében.

     A miniszterelnök mogorván tekintett rá. Sosem szerette, ha valaki engedély nélkül rontott be hozzá. Az, hogy ennek most biztos komoly oka van, - nem érdekelte.

     „Ja Gergényi! Ez is egy nagy tapló! Baromarcú paraszt. Bár megtesz mindent, amit mondok neki, csak meglegyen a pénze. De nem bízom benne. Éppen azért mert pénzéhes. Éppen úgy szereti a pénzt, mint én magam. De én más vagyok. Én kulturált vagyok, és finomak a módszereim. De ez? Ez egy állat. És biztos vagyok benne, hogy ő akar az egyedüli farkas lenni az akolban. Már sikerült is volna neki, ha elég okos. És nem csak egyszerűen agresszív.

     …

     De most meg kell próbálni uralkodni magamon,… nehogy észrevegye a gyengeségem!”

     Budapest rendőrfőkapitánya gyanakodva nézett arra szürke szárnyaszegett varjúra, ott az íróasztala mögött.

     „És ez a miniszterelnök?” - gondolta lesújtóan. - „Most mit csinál? Amikor ránk dől a fél város, alszik ez a szerencsétlen? Ez mindig alszik. Alszik, vagy ideges. George-ék sem találtak maguknak egy jobb balekot, mint ezt a faszt? De hát legyen. Ez megtisztítja nekik az utat, aztán majd jöhetnek csőstül, hon foglalni. De akkorra már mindenki úgy fog ugrálni, ahogyan én akarom! És nem lesz itt mese! Rendet teszünk ebben a liberális kuplerájban. Olyan lesz mindenki, mint a kisangyal. De előbb megtanuljuk uralni a káoszt!”

     Gergényi krákogott egyet, rálépett a szőnyegre, de ennél közelebb nem ment. Majd hangosan ezt mondta:

     - Parancsot kérünk miniszterelnök úr! A tévénél nagyon nagy a gebasz!

     - Gebasz? Milyen gebasz? - kérdezte Gyurcsány rekedten.

     „Micsoda egy mesüge fasz!” - háborodott fel magában Gergényi. Ám a kimondott szavaiban ismét visszafogta magát: - Nem nézi a tévét, uram?

     - Azon nincs semmi. Ostoba érdektelen a műsor. De hát ezt akartuk nem?

     - Az ellenség tévéjét uram! Egyenesben jön minden! - a főkapitány hangjában (bárhogy próbálta leplezni), már érződött az ingerültség és a megvetés.

     Hirtelen keresztül jött az irodán, s a nagy fekete íróasztal végében lévő távkapcsolóért nyúlt. És egy gyors célzó mozdulattal bekapcsolta a helység fél északi falát elfoglaló beépített projektort.

     A hatalmas készülék egy villanással életre kelt, és a csendes irodába szinte berobbantak az éjszakai csata képei.

     - A Hír TV uram! Egyenesben adják, hogy a lázadó csőcselék megtámadta a Magyar Televízió székházát.

     Gyurcsány meredten nézte a csatát. A lángoló autók fényei visszatükröződtek szemüvegének lencséjén.

     - No, igen - suttogta.

     Gergényi nem hitt a fülének. Ez csak ennyit mond erre, hogy; „no igen”?

     - És a Hír tévések tudósítását átveszik a külföldi hírügynökségek is uram! A BBC, a CNN, a SKY, és még ki tudja, hány csatorna. De még az Al Djazeera is!

     A miniszterelnök erre már némileg megélénkült.

     - Azok a kurva arabok? Na most biztosan örülnek…

     - Nagyon nagy a gebasz! - mondta ismét Gergényi. - Egységeinket beszorították a székházba, lényegében már mozgásképtelenek. Rengeteg a sebesült.

     - Hát igen, igen. - Gyurcsány a fejét ingatta, majd fölemelte kezét, tenyeréből pisztolyt formált, és képletesen elsütötte a tüntetők irányába. - Piúúú!

     - A segédcsapatok most érkeztek. - Fújta a főkapitány. És kifejezett erőfeszítésébe került,hogy pofán ne vágja Magyarország miniszterelnökét. - Csak a parancsra várnak, hogy szétlőjék a lázadó csőcseléket!

     - Ne!

     A tiltó válasz olyan hirtelen érkezett, hogy a főkapitány szinte hátratántorodott tőle.

     - Hogyhogy ne! Mit ne tegyünk uram?

     - Úgyhogy, azt mondtam; Ne! - A miniszterelnök felélénkült, felállt, és ismét olyan energikus volt, mint máskor. Erős akarata hatására az elmúlt percekben csökkent, majd teljesen megszűnt a roham. Nem tudta, hogy ezt meddig fogja tudni csinálni, és hogy ez mekkora károsodásokat okoz a testében. De igazából nem is érdekelte. Ő szolgált egy ügyet, no és a vele járó pénzt. - A többi nem volt fontos. És mint már annyiszor, a környezete most sem vett észre semmit!

     - Hogy, hogyhogy ne? - kérdezett vissza. Majd így folytatta: - Hadd játszódjon csak végig ez a felvonás!

     - Felvonás? Mi az, hogy felvonás uram! Az embereim csapdában vannak. A csürhe beszorította őket a székházba! Még egyszer mondom. Nagyon nagy a baj. Megölheti őket a feldühödött tömeg!

     - Szarok az embereire!

     Gyurcsány teljes hosszúságában kiegyenesedett, szeme együtt szikrázott a lángok visszfényében villódzó szemüvegével.

     - A parancs egyértelmű, tábornok úr. A tartalék visszavonul. Most.

     Gergényit egész meglepte, hogy az iménti szerencsétlen mesügéből ismét áradni kezdett az furcsa sötét ragyogás, mely annyira a hatása alá tudta vonni az embereket. A szánalmas varjú eltűnt, sas lett belőle. Vagy inkább keselyű…

     - Szétlőjük a csürhét! - mondta a tábornok, de már sokkal bátortalanabbul, mint az imént. Szétlőjük, megszüntetjük, leradírozzuk a Szabadság térről. Hadd hulljon a férgese.

     - Nem! - A miniszterelnök ismételt válasza oly súlyosan kongott a szobában, mint egy halálos ítélet.

      - Csak nem sajnálja őket? - A főrendőr indulata a kétségbeesésbe fordult. Jobban sajnálja ezt a csürhét, mint az embereimet? Akik Önt is védik ott? És az egész rendszerét?

     - Még az is meglehet.

     Gergényi feldúltan meredt a cinikusan mosolygó miniszterelnök arcába. Majd megrázta fejét, sarkon fordult és kisietett a szobából.

     De közben már kapta is elő rádiótelefonját, és elkezdte az új parancsokat osztani:

     - Az segédcsapatok visszavonulnak a Körútig! Az épületet tartó egység pedig feladja pozícióit, és kivonul a hátsó bejáraton. A visszavonulási útvonalat maximálisan biztosítani, vagy, amennyire tudjátok. Új embereket nem adhatok!

     A rádiótelefonból ekkor furcsa üvöltés hallatszott, melyre még, az egyre hátrább maradó Gyurcsány is összeráncolta szemöldökét.

     - És feladjuk az épületet? - hallatszott tisztán a telefonból. - Ennyi áldozat után feladjuk? És, hogy fogunk visszavonulni? Minden utca tele van őrjöngő lázadókkal! Hol vannak a segédcsapatok uram? Hagynak itt meghalni minket?

*

tovább a II.részhez: http://www.gportal.hu/gindex.php?pg=20832865

JOBBIK GONDOLAT