2010.01.13. Közélet

A kabátlopás-történet javában tart. Az a kormány, amely a tizenharmadik havi elvételével közvetlenül, s az egyéb gazdasági lépésekkel, amelyek az életszínvonal csökkenésével jártak, közvetve nehezítette meg, jelentős mértékben, a nyugdíjasok életét, most a Fidesztől félti őket. Hangsúlyosan, a nap huszonnégy órájában. Ismét azzal akarván eldönteni a választások kimenetelét, amivel mindenkor tették; visszaélve azokkal, akik egy állandó - legfeljebb súlyában változó - fenyegetettség állapotában éltek, szocializálódtak, és semmi mást nem tanultak meg, csupán – félni. Elsősorban nekik szólna a „ne féljetek” üzenete, de ennek reményétől újra és újra megfosztják őket. Mondom, a kabátlopás-sztori mesterien terjed, a kampány első lépésében az ellenzék magyarázatra, védekezésre kényszerül; hangsúlyozom ezt azért, mert úgy döntöttem: mindenkit arra kérek, beleértve magamat is, hogy ne fogjuk be pörös szánkat. Ne hagyjuk, hogy a kampány aljas machinátorai határozzák meg: mikor miről beszéljünk. Csak azt kell hangsúlyozni, de azt határozottan kommunikálni: nem, nincs szükség újabb nyugdíjcsökkentésre, a szocialisták már elvették azt, amit lehetett. S nem lesz, mert nincs szükség nyugdíjkorhatár-emelésre, hiszen a szocialisták már megemelték azt. Ennyi, aki nem ért belőle, annak újra és újra el kell mondani, de csak ennyit, mert a hazugság, a hamisítás táptalaja mindig az a tévedés: a politikai ellenfél szakmai partnernek, és nem ellenségnek tekint bennünket.

Nem kell leállni szakmai vitákba, nemzetközi összehasonlításokba, sok-sok esetlegességbe, mert úgysem a tényeket, hanem valamely elméleti gondolatfutamunkat fogják ellenünk fordítani. Azt, amit magunk is elvetnénk, végül.

De rá kell mutatni, például, a kérdéssel összefüggő részletekre. Mint a minapi felhívás, amelyet  Varga Zoltán önkormányzati miniszter (én azt hittem, egy volt futballista; de tényleg, van ilyen nevű kormánytag?), és Mihalovics Ervin, a Nyugdíjasok Országos Képviseletének (NYOK) elnöke, a tárca és a NYOK között a már korábban létrejött együttműködési megállapodás alapján intézett az önkormányzatokhoz. Azonnal kérdezzünk rá: ha egyszer van ilyen megállapodás, akkor miért kellett azt felhívással megerősíteni? Korábban biztosan nem tartották be, vélelmezhetjük. Hogy mit? „A felhívás a 2009-ben az Országgyűlés által elfogadott Idősügyi Nemzeti Stratégiával összhangban készült. Figyelmet fordít a közszolgáltatások elérésének egyenlő esélyeire, hangsúlyozza a térségi együttműködésből adódó előnyök, lehetőségek kihasználásnak fontosságát. A felhívás céljai közt szerepel szélesíteni az idős üggyel valóban felelősen foglalkozó önkormányzatok körét, valamint rávilágítani az idősödés problématerületeire és a közös cselekvés szükségességére”.

Tartalmas passzus. Mennyi mindenre világít rá – elég csak komolyan vennünk ezt a pár mondatot. Ott, ahol eddig azt mondták: három nyugdíjas utas kedvéért nem érdemes fenntartani a közlekedés lehetőségét. Szintén az ő kedvükért nem kell a „szájukba tenni” a postát, a rendelőt, a kórházat, a gyógyszertárat, de rendőr sem kell a közelbe, ha baj van, reteszeljék el az ajtót. De lám, most hirtelen mennyire fontossá váltak az érdekeik. Ugyan oldják meg a gondokat az állandó forráselvonással sújtott önkormányzatok, mondják álságosan, de azért felhívnak. És hozzáteszik: „Mihalovics Ervin elmondta, hogy a minisztériummal való megállapodás jó kezdete az idős üggyel kapcsolatos további lépéseknek, elsősorban annak, hogy intézményesen összeállhatnak az önkormányzatok és a nyugdíjas szervezetek.”. Bizony, összeállhatnak. Hiszen kampány van, lehet őket rémhírekkel ijesztgetni. Ha lehet – és hát miért ne lehetne...?

Igen, újra és újra mondom: át kell gondolni, az utolsó pillanatig, és az utána következő percekben is, a mondandónkat. Figyelni például azokra a híradásokra, amelyek a közszolgálati, közalkalmazotti szféra gyökeres átalakulásáról beszélnek. Nem bemenni a kettős csapdába. Amikor, először, arról beszélnek, faggatóznak, nagyon erőszakosan: hát miért lenne baj, hogy a szocialisták hat évre neveznek ki irányító embereket? Miért nevezi a Fidesz őket politikai ejtőernyősöknek? És ha csak jó szakemberek, akik útjába kerülnek a Fidesz ejtőernyőseinek...? Demagógiát csak határozottsággal lehet legyőzni. Nem az a válasz, hogy a Fidesz a jó szakembereket nem  söpri ki, hiszen a pimaszság visszakérdez: netán politikai megbízhatóság az alkalmasság mércéje? S a vita végtelen – el kell vágni, bele sem szabad kezdeni. Csupán arról van szó, hogy a határozatlan idejű munkaviszonyok helyett a határozott időre szólóak tökéletesen ésszerűtlenek, különösen olyan területeken, ahol a meghatározott tevékenység nem meghatározott időre szól. Ennyi. Ha százszor kérdik, hát százegyszedszer is ezt, és csak ennyit kell mondani. Minden gyakorlati és elvi megfontolás a határozott idejű munkaviszonyok ellen szól; aki tisztességtelen, az sokkal jobban fog egy ilyen függésben visszaélni a munkájával, s azt, ha mások érdekei úgy kívánják, akkor könnyebben kontraproduktívvá teszi. Ennyi, ennyi, igen, harmadszor is ennyi a válasz. Világos munkajogi viszonyokat akarunk, nem boszorkányüldözésre készülünk, azzal ön riogat, minden alap nélkül, kedves sajtómunkás. Miért is teszi...?

Ugyanakkor reagáljunk a tárgyszerűnek tűnő, ám épp úgy hamisan csúsztató írásokra. Az egyik napilap adta közre, harsogó szalagcímben: gyökeres változások várhatóak. És azt taglalta, hogy az államigazgatás és annak összefüggő területein teljes létszámcsere várható, még az osztályvezetők sem érezhetik magukat biztonságban, az új kormány lényegében mindenkit lapátra tesz; és sokan már képtelenek lesznek elhelyezkedni. A versenyszféra inkább a gyorsabban reagáló, tárgyalóképes nyelvtudással rendelkező, agilis munkaerőt keresi, ecsetelte a cikk, s bizony, a kirúgottak többsége már ezért elvérzik. Ha tréfára vennénk, akkor adja magát a poén, de szándékosan nem ütöm le, mert ne hagyjuk elvinni a figyelmet a lényegről. Egy ilyen cikk, és a már sorban születő társaik, csak arra jók, hogy kételyt ébresszenek. Tényleg, tűnődik a kicsiny, zárt irodai közösség; érdemes kockáztatni? Néznek egymásra, gyilkos bizonytalanságban. Utáltam őket, hát persze, de elhiszik-e majd? Kis pont voltam, mit tehettem volna? És a cikk írója kényelmes aprólékossággal vezeti le, hogy a talán több százezer érintett legalább nyolcvan százaléka akár sok évig sem tud majd elhelyezkedni; számuk a munkanélküliek táborát gyarapítja majd, esélyek és kilátások nélkül, s az ő sorsuk az egész család sorsára negatívan hat majd. Többet nem ír – a következtetést vonja le az olvasó. Ügyes.

Nem szabad válasz nélkül hagyni. Amennyiben gyökeres változások lesznek, s ezt ígéri, más szempontból joggal, az ellenzék, akkor időben szólni kell azokhoz, akik már kellőképpen kiábrándultak a demokráciából, a demokratákból, ahhoz, hogy vállat vonjanak Bibó mondatára. S akikben még mindig nagyobb a mindennapi kenyér féltése, mint a reménykedő elfogadása Karol Wojtyla üzenetének. 

(magyar-hon-lap alapján szerk.)