2010. június 4. Közélet

Mottó: "A zsidó nép a legpiszkosabban pénzéhes és a legvisszataszítóbb babona hívője, ellenállhatatlanul gyűlöli az őt megtűrő népeket, akik révén meggazdagszik. A bajban alázatos, a jólétben szemtelen. Soha még semmit fel nem talált. Ennél sivárabb nép még nem piszkolta a Föld hátát." — Voltaire idézete.

Stratégiai szövetség – ez az a tengely, amely körül az Izraellel kapcsolatos amerikai politika évtizedek óta gravitál, és amelyet Obama akkor sem hagyhatna figyelmen kívül, ha személy szerint esetleg ellenezné is. Annál is kevésbé, mert Kelet-Jeruzsálem gyarmatosítása kapcsán a világ csendőre és a szentföldi haramiaállam között porhintésként zajló “vita” idején az amerikai szenátus tagjainak háromnegyede és a képviselőház 333, főleg republikánus képviselője levélben szólította fel Hillary Clintont, hogy “erősítsék meg újra az érinthetetlen kötelékeket, amelyek az Egyesült Államokat és Izraelt összekötik”, mert “Izrael szilárd és megbízható szövetséges és barát, aki segítette az amerikaiakat érdekeik érvényesítésében”.

Egyébként maga Obama sem hagyott kétséget a szándékait illetően, amikor kijelentette, hogy “ az Egyesült Államok és Izrael közötti különleges kapcsolat arra kötelez bennünket, hogy segítsük megtalálni a hiteles partnereket, akikkel békét köthet, miközben támogassuk az önvédelmében” (Ha’aretz, 2010. április 25.). Vajon melyek ezek az érdekek, amelyeket Izrael olyan eltökélten védelmezett, hogy maga az amerikai nagyhatalom sem tehette jobban, inkább zöld utat adott a zsidó államnak ahhoz, hogy – 32 esetben élvezve a vétóját – lazán túlléphessen az ENSZ Biztonsági Tanácsának összes határozatán, legutóbb fittyet hányhasson az általa megszállt területeken folytatott kolonizáció miatti tiltakozásokra, és elszabotálhassa az atomsorompó egyezményhez való csatlakozást, amelyet korábban többször is megígért?

Noha az Irak elleni agressziónak az volt a célja, hogy az USA ellenőrzése alá vonja az iraki kőolajat, bizonyított tény, hogy Izrael sokat ügyködött azon, hogy megnyissa számára a kurdisztáni olajmezőket, járulékos nyereségként a Kirkuk-Haifa olajvezeték újbóli beüzemelésével, amely a héber állam létrehozása óta volt használaton kívül. Valójában azonban az 1967-es hatnapos háború jelentette az amerikai-izraeli különleges kapcsolatok tűzpróbáját. Izrael ekkor segített feltartóztatni a szovjet expanziót a térségben, és megalázó vereséget mért a Szovjetunió klienseire, Egyiptomra és Szíriára, ugyanakkor megvédte az USA más szövetségeseit (köztük Husszein király Jordániáját), ráadásul pedig hasznos információkkal szolgált az amerikaiaknak a szovjetek katonai kapacitásáról.

Ez a közvetlen amerikai segély, amelyet egyes becslések Izrael megalakulása óta 114 milliárd dollárra taksálnak (2008-as adat), Obama hatalomra kerüléséig katonai és anyagi segély volt, azóta csak katonai, de az összeg pusztán hozzávetőleges, és nem vesz tekintetbe számos anyagi jellegű szolgáltatást, amellyel az USA támogatja közel-keleti előretolt helyőrségét. Például hitelgaranciákkal, amelyek révén Izrael speciális feltételekkel és kedvezményes kamattal juthat hitelhez. Ehhez a mannához hozzáadódik a Kissinger által 1975-ben aláírt és ötévenként megújított Memorandum of Understanding, amely alapján az USA stratégiai olajtartalékot tart fenn Izrael számára válság esetén, akár a saját ellátását is veszélyeztetve.

Izrael az amerikai segély több mint egynegyedét szabadon, bármiféle ellenőrzés nélkül felhasználhatja saját területén különböző műveletekre, például a megszállt területeken létrehozott zsidó kolóniák kibővítésére vagy szofisztikált hadiipari fejlesztésre. Így a világ egyik legfőbb (az amerikai kongresszus szerint a kilencedik) fegyverexportőrévé vált, és szükség esetén az USA által tilalmi listára helyezett országok felé is. Emlékezetes a Reagan-kormány regnálása alatt kirobbant Irangate-botrány, amikor Izrael az iraki-iráni háború idején amerikai fegyvereket szállított Khomeininek, és noha ezzel durván megsértett mindenféle szabályozást és tilalmat, az amerikai kormány szemet hunyt az eset fölött.

A 2010-es költségvetésben Obama és a kongresszus a Bush-érához viszonyítva negyedével növelte a zsidó állam katonai kiadásaira, főleg a rakétatechnológiai fejlesztésekre szánt keretet, amely mintegy 30 milliárd dolláros többletet jelent tíz évre elosztva 2007-től. Az amerikai nagylelkűség, az Izrael rendelkezésére bocsátott, szabad felhasználású fegyverkészletek, a titkosszolgálati és high-tech információkhoz való – és a NATO-szövetségesektől megtagadott – izraeli hozzájutás éles ellentétben áll azzal az apátiával, amelyet az amerikai kormányok tanúsítanak az Izrael által folytatott apartheid-politikával szemben. Noha az 1976-os törvény a fegyverzetexport ellenőrzéséről előírja, hogy az amerikai fegyverek csak belső biztonsági vagy önvédelmi célokra használhatók, és nem vezethetnek tömegpusztító fegyverek gyártásához vagy terrorizmushoz, mégis amerikai gyártmányú repeszbombák, F-16-osok és rakéták szolgáltak polgári személyek meggyilkolására Palesztinában és Gázában, vagy az ellenállási mozgalmak vezetőinek “célzott likvidálására”.

Kiegyensúlyozottnak szánt retorikája ellenére Obama sem fagyasztotta be az amerikai fegyverszállításokat Izraelbe, még azután sem, hogy az Amnesty International közzétette jelentését a Gázai övezet elleni agresszió során elkövetett izraeli háborús bűnökről. Az amerikaiak azonban inkább becsukják a szemüket, hogy szabad utat engedjenek Izraelnek nukleáris téren, és abszolút erőfölényt biztosítsanak számára a Közel-Keleten. Egy 2008. februári sajtótájékoztatón Obama sokatmondóan hallgatott arra a kérdésre, hogy vajon létezik-e atomhatalom a térségben, Jimmy Carter volt amerikai elnök azonban 2008. május 25-én megerősítette, hogy Izrael 150 nukleáris robbanófejjel rendelkezik, ami egyébként régóta nyílt titok volt a megfigyelők számára.

Az amerikaiak 1958-ban felderítő repülést végeztek Dimona fölött és tökéletesen tisztában voltak azzal, ami ott zajlott. Az 1967-es hatnapos háború előtt a CIA dimonai látogatása megerősítette, hogy Izraelnek csak hat hétre van szüksége egy bomba összeállításához, Richard Helms CIA-főnök jelentését azonban Johnson elnök titkosította, hogy lehetővé tegye az atomsorompó egyezmény aláírását, amelyre 1968 júliusában került sor 65 állam részvételével.

És hogy Izrael nem folyamodna nukleáris opcióhoz egy konfliktus esetén? Ki tudja? Tény viszont, hogy 1967-ben Lévi Eskol miniszterelnök parancsot adott az izraeli hadseregnek a rendelkezésükre álló két atombomba hadrendbe állítására, az 1973-as Jom Kippur-i háború során pedig a vereségtől tartó izraeliek 13, egyenként 20 kilótonnás atombombát szereltek össze Golda Meir engedélyével, aki Helmut Schmidt német kancellár értésére adta, hogy “ ha a világ el akarja pusztítani Izraelt, magunkkal visszük a világot a pokolba.” Most Iránt (és a világot) sokkal nagyobb atomarzenállal fenyegethetik – a potenciális áldozat pózában tetszelegve mutogatnak másokra Izrael…

(ellenkultura.info alapján szerk.)