2012. július 10. Közélet

Tegnap végérvényessé vált, hogy 159 sportoló képviseli hazánkat a londoni nyári olimpiai játékokon. E százötvenkilences létszám bizony igen csekély, ha azt vesszük, hogy 1956, Melbourne óta nem indult ilyen kevés magyar versenyző az olimpián; legutóbb, Pekingben 171, előtte, 2004-ben Athénban 209 honfitársunk versenyezhetett.

Másrészt viszont, tekintve, hogy a föld hétmilliárdos népességének mintegy másfél ezrelékét adják a magyarok, a tízezer londoni olimpikonnak ellenben több mint a másfél százalékát, a 159 induló kifejezetten sok, tízszeres túlreprezentáltságot jelez.

Csakhogy akár így, akár úgy, ez a 159 önmagában szinte semmit sem számít. Mert nem véletlen, hogy nincs az a sportrajongó, még a legelvetemültebb fajtából se, aki képes lenne felsorolni összes pekingi, londoni sportolónkat. Én magam szakmabeliként is csupán arra vállalkoznék, hogy az 1896-os athéni, illetve az 1904-es, St. Louis-i magyar küldöttséget az első embertől az utolsóig végig lajstromozzam, hiszen előbbi esetben hét, utóbbiban négy nevet kellene említenem. Bajnokaink, érmeseink listáját viszont Tokiótól Moszkván át Atlantáig fújom, és nemcsak én, hanem a sportkedvelők zöme.

Mert régóta nem igaz már, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Éppen fordítva. Ha 160 magyar hat aranyat nyer, az sokkal jobb eredmény annál, mintha 320 megállna három elsőségnél. Igenis, a győzelem a fontos. Az emberiség legnépszerűbb, legpatinásabb, legbecsesebb közös játékában persze pusztán részt venni is gyönyörűség, de aki beéri ennyivel, az a kvóta megszerzésének pillanatában teljesítette is a feladatát, azzal már akkor megtörténik a csoda, amikor sporttársaival együtt felvonul az ünnepélyes megnyitón. A föld hétmilliárdos népességéből Londonban tízezer embernek adatik meg ez az élmény, de a további

6 999 990 000 a maga csodáját picit későbbre várja. Nem a nyitónapra, hanem akkorra, amikor kedvenc versenyzője vagy csapata éremért küzd. És meg is szerzi azt, mert vesztesekre, érvényes kísérlet nélkül zárókra, az első előfutamban elbukókra napjainkban alig mutatkozik igény.

Mi, akik a lelátón vagy a tévé előtt szorítunk, úgy érezzük, reméljük, hogy 159 legkülönb honfitársunk képvisel bennünket az olimpián, több mint kétszáz ország nemes – olykor nemtelen – küzdelmében. Mi velük és bennük, az ő sikereik által szeretnénk többek lenni, legalábbis többnek, szebbnek látni, láttatni magunkat. Ezt minden olimpikonunknak tudnia kell. Ha ehhez külső segítség szükséges, akkor úgy, hogy vezetői, edzői tudatosítják benne. Már csak azért is, mert egy élsportolót semmi más nem ösztönözhet oly hatékonyan, mint a felismerés: emberek ezreinek, tízezreinek szerezhet örömet. Aki szerint e gondolat esetleg poros és dagályos, az bizonyára nem látta női kézilabda-válogatottunkat vert seregként levonulni, levánszorogni az utolsó pekingi csoportmérkőzés után, majd egy szemvillanás alatt újjáéledni és tűzbe jönni attól, hogy a magyar közönség pocskondiázás vagy gúnyolódás helyett kórusban azt kezdi skandálni: Szeretünk benneteket! „Most már csak miattuk is győznünk kell!” – fogadkoztak a lányok, és két napra rá tönkreverték a jóval esélyesebb románokat.

Ezért mi mást üzenhetnénk két és fél héttel a rajt előtt 159 londoni olimpikonunknak, mint azt: Szeretünk benneteket, már csak miattunk is győznötök kell! Ám ha az nem is sikerülne, legalább az utolsó másodpercig, centiméterig, leheletig törekedjetek rá.

Akkor 159-en is bőven elegen lesztek. (mno.hu)

Szabad Hirek