Az 1924-ben meghalt Anatole France vette észre, hogy egy elnyomó rendszer áldozatai olykor átveszik – némileg áttételes formában – korábbi elnyomóik ideológiáját.

Az egykori regényíró-újságíró csodálkozva nézne a mai neoliberális – és balliberális – véleményformálókra, akik ékesszólóan bizonyítják tételét.

Olvasóinknak csak be kell kapcsolniuk a Klubrádiót, hogy rájöjjenek, mennyire igazunk van. Hallgassanak bele olyan műsorokba, amelyek az európai gazdaságról beszélnek. Azt talán említeni sem kell, hogy ezekből a beszélgetésekből a magyarok kerülnek ki minden esetben a legrosszabbul, mert ez nincs másként e rádió egyetlen más etnikai összehasonlításában sem, legyen bármi is a tárgyalt téma. A magyar náluk minden esetben undor és megvetés tárgya. Azaz alsórendű faj.

Ami azonban érdekes az európai gazdaság terén folytatott beszélgetésekben az az,  hogy a Európát két részre osztják. A feltétlenül dicsérendőkre és a maradékra. És – márpedig itt ugrik a majom a vízbe – a dicséret minél nagyobb, minél árjább az adott ország, azaz, egyszerűsítve, minél szőkébb népcsoport lakja, annál nagyobb az égig magasztalás.

A németek fantasztikusak, de a legfantasztikusabbak azok az országok, amelyekben a népesség szőke hányada a legnagyobb. Vagyis a skandinávok. Ők az Isten.

A neoliberális közgazdászok és balliberális megszólalók nagyon szeretik az észteket is. A letteket és litvánokat már jóval kevésbé emlegetík pozitív példaként. Az észtek szőkék.  

A sötéthajú országok pedig nagyon rosszul járnak ítéletükben. Vagyis a szemükben Európa pontosan úgy szakadt ketté, ahogyan azt Berlinben gondolták néhány évtizeddel ezelőtt. Félreértések elkerülésére: amit írtunk, annak semmilyen tudományos alapja sincs. Csupán szórakoztatni akartunk.   (alfahir.hu)

Szabad Hirek