(Az alábbi írást én is úgy kaptam, külön forrás-megjelölés nélkül – )

Adjon az Isten!

2010. január 4-én zalai bajtársaimmal Csömödér községbe indultunk. Lakott ott egy úr, aki utolsó kívánságaként azt kérte szeretteitől, az Új Magyar Gárda legyen ott a temetésén, s kísérje őt utolsó útjára rokonaival, barátaival közösen. Nekünk ez megtiszteltetés.

A temetés közben megjelent egy rendőr, mert nekik semmi sem szent, és a tegnapi napon adták ezt a legfélreérthetetlenebbül tudtunkra. Mikor a gyászszertartás véget ért, s az emberekkel együtt mi is sétáltunk a temetőből ki az autóinkhoz, még négy rendőrautó jelent meg. Ezután a szokásos igazoltatás, adatrögzítés. (Balliberális parancsra.)

De hogy van még bőr a képükön, s a kifogás mindig az, hogy ez a dolguk, ez a munkájuk, ezt kell tenniük! Hogy nem szakad rájuk az ég?! Meggyalázni egy tiszteletre méltó magyar ember temetését, aki egész életén át dolgozott, gyerekeket, unokákat nevelt, azzal, hogy még csak meg sem várták ezek a szégyentelenek, amíg az összegyűlt gyásznép elmegy! Nem. Ők odajöttek a temető elé, megvárták, míg kimegyünk, s ott, mindenki előtt, a gyászoló családot és érzéseiket semmibe véve – mert az, hogy velünk ezt csinálják… hát Istenem, éltünk mi meg már rosszabb dolgokat is, de hogy a családot, a tisztességes férfit, családapát, a tisztességes magyart nem veszik annyiba, hogy legalább megvárják, míg az emberek elmennek, vagy hogy legalább odébb hívjanak minket, mert úgysem futunk el… Hogy ezekben ennyi emberség nincs, pedig őket is anya szülte, de mivé lettek, s hogy néznek a gyermekeik, édesanyjuk szemébe… S hogy esne nekik, ha ez az ő édesapjuk temetésén történne?

Hát szégyelljék magukat. Nem hatja őket meg a zokogó lány, a síró unoka, s még annyi sincsen bennük, hogy bocsánatot kérjenek, mert ha valakiben van egy csepp emberség, tisztelet, az bocsánatot kér a családtól. De a gyávák sosem kérnek bocsánatot. Minket körbeálltak, mint valami huligánokat, s szépen, komótosan – mivel nekik sem több, sem kevesebb nem lesz a fizetésük, akármennyi ideig is tartanak fel minket – végezték el a parancsot.

Az, ami tegnap történt, példaértékű számomra, mert azt soha nem gondoltam volna, hogy tőlünk teljesen független magyar embereket is megalázzanak, csak azért, mert mi ott vagyunk, hogy megmutassák mire képesek, meddig lehet itt ma ebben az országban elmenni.

Te magyarnak tartod magad? – hangzott el a kérdés egyik bajtársamtól az előtte álló rendőrhöz címezve. Válasz nincs. (balliberális parancsa csinálják) Legalább férfi létére annyi büszkeség lett volna benne, hogy kimondja: nem, én nem magyar oldalon állok. De mit várunk és mit várhatunk, ha már egy temető keresztény földjét nem tartják tiszteletben?!

Köszönjük a családnak ezúton is, hogy egyből kiálltak értünk, s kérték az intézkedő rendőröket, hogy hagyjanak minket, persze ők ezt is semmibe vették. Magyarország, 2010. A holtakat sem tisztelik.

Mi megértők vagyunk, mert megszoktuk már ezt, de hogy ezt így, itt, és ilyen módon kellett tenniük, az tűrhetetlen, és ne mondja nekem, hogy ez a parancs, mert lehetett volna másképpen is. De ez is elfér a képükön, úgy látszik, ezt sem szégyellik.

Szebb jövőt!

Egy gárdista