2012. szeptember 17. Külföld

Harminc évvel ezelőtt, 1982. szeptember 16-án, a Bejrút melletti Szabra és Satila menekülttáborokban tömegmészárlást hajtottak végre a libanoni keresztény milicisták, a „falangisták”. A védtelen palesztinok legyilkolása nem történhetett volna meg az izraeli megszálló erők támogatása nélkül: az izraeliek biztosították a terepet, a falangisták csak elvégezték a piszkos munkát. Szabra és Satila azóta a judeonáci politika „védjegye”.

1982. június 6-án az izraeli hadsereg bevonult a szomszédos Libanon déli területeire. Az akció kiváltó oka az volt, hogy néhány nappal korábban merényletet követtek elShlomo Argov, a cionista állam londoni nagykövete ellen (a nagykövet súlyosan megsérült, de túlélte a támadást: mozgásképtelenül tengette életét egy izraeli kórházban 2003-ban bekövetkezett haláláig). A merényletért a Palesztin Felszabadítási Szervezetet tették felelőssé, amelynek „főhadiszállása” akkoriban Libanon fővárosában, Bejrútban volt.

Az izraeli támadás estéjén a terroristavezérből kormányfővé átképzett Menahem Beginazt mondta kormánya tagjainak: ez a háború elkerülhetetlen, nem volt más választás. Begin így érvelt: „Az alternatíva Treblinka, és mi eldöntöttük, hogy soha többé nem lesz újabb Treblinka.” Már harminc évvel ezelőtt is divatban volt tehát az ún. „holocaust”-ra való hivatkozás, csak azt nem értem, miért épp Treblinkát említette az egykori terroristalegény. Néhány héttel a háború megkezdése után a nyugati kritikákra válaszul Begin kijelentette, az ún. „holocaust” óta a nemzetközi közösség elvesztette a jogát arra, hogy Izraelt kérdőre vonja a tetteiért. Az izraeli parlamentben, a Kneszetben így fogalmazott a cionista kormányfő: „Senki a világon nem prédikálhat nekünk erkölcsről.” Amikor pedig az izraeli erők lerombolták Arafat bejrúti főhadiszállását, Begin azt írta Ronald Reagan amerikai elnöknek: ez az akció azzal az érzéssel töltötte el, mintha izraeli csapatokat küldött volna Berlinbe, hogy pusztítsák el Hitler bunkerét.

Látható, az izraeli agressziót már akkor is az ún. „holocaust”-ra való hivatkozással igyekezett igazolni a paranoid cionista politika. Pedig 1982-re a cionista állam még azt a kevéske erkölcsi tőkét is eltékozolta, amit az ún. „holocaust”-ból kovácsolt magának. Begin akkor kapta a legnagyobb pofont, amikor a Szabra és Satila menekülttáboraiban véghezvitt tömeggyilkosságról értesült az izraeli közvélemény. Százezrek tüntettek a véres akció ellen; Yeshayahu Leibowitz, a köztiszteletben álló zsidó tudós, „judeonáci politika” elnevezéssel illette a libanoni háborút. A Yad Vashem fölavatása óta első ízben az épület előtt éhségsztrájkba kezdett egy „holocaust”-túlélő: Shlomo Schmelzmann, a varsói gettó és Buchenwald túlélője nemcsak a háború ellen tiltakozott, hanem az ellen is, hogy az ún. „holocaust”-tal próbálják igazolni az igazolhatatlant. Az éhségsztrájk nem sokáig tartott: a Yad Vashem vezetése azt a „demokratikus” döntést hozta, hogy az intézmény területén nem ücsöröghet a „holocaust”-túlélő. Schmelzmann hét nap múltán be is fejezte akcióját (lásd: Tom Segev: The Seventh Million. New York, 2000, 399-401. o.)

De mit is történt Libanonban 1982-ben?

Az izraeliek célja az volt, hogy kiűzzék Libanonból Arafatot és vezérkarát, valamint a palesztin fegyvereseket. 1982. június 18-án Bejrút nyugati részén a cionista erők körbezárták a palesztin szervezet fegyveres erőit. Két hónapi – több ezer halálos áldozatot és sebesültet követelő – harc után a felek között tűzszünet köttetett, amelyet az USA küldötte hozott tető alá. A megállapodás értelmében a palesztin szervezet kivonult Bejrútból és elhagyta Libanont, az evakuált területet nemzetközi erők felügyelték. Az amerikai fél ezen túlmenően a távozó palesztin vezetésnek garantálta a menekülttáborok biztonságát.

Szeptember elsejére a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetősége és fegyveresei kivonultak Bejrútból. Szeptember 10-én a nemzetközi erők is távoztak a fővárosból. A következő napon az izraeli védelmi miniszter bejelentette, hogy „kétezer terrorista” maradt a Bejrút környéki palesztin menekülttáborokban. A miniszter – Ariel Sharon – hazudott: a táborokban nem voltak palesztin fegyveresek.

Szeptember 14-én merénylet következtében életét vesztette Bashir Gemayel, Libanon frissen megválasztott, Izrael-barát elnöke. Másnap az izraeli csapatok körbevették Szabra és Satila menekülttáborait, amelyekben palesztin civilek éltek. A „civil” szót fontos hangsúlyozni, mert – ismétlem - a táborokban palesztin fegyveresek nem tartózkodtak, csak védtelen menekültek.

Sok történész állítja, hogy Sharon és a később megölt Gemayel elnök szeptember 12-én megállapodott abban, hogy a libanoni erők „megtisztítják” az említett palesztin táborokat. Sharon egyébként már júliusban bejelentette, hogy a keresztény Gemayelt támogató falangista csapatokat szeretné Bejrút nyugati részébe küldeni. Később maga Sharon vallotta be: olyan parancs ment ki az izraeli megszálló erőknek, hogy ők a táborokba nem léphetnek be, a libanoni fegyveresek hajtják majd végre a „tisztogatást”. Így is történt.

Szeptember 15-én a két menekülttábort az izraeliek körbezárták, ellenőrző pontokat állítottak fel, hogy minden be- illetve kilépő személyt ellenőrizzenek. Az izraeli akciót Ariel Sharon személyesen felügyelte egy közeli épületből. Délután és este mindkét tábort gránátokkal lőtték az izraeliek.

Szeptember 16-ára Bejrút nyugati részét teljesen ellenőrzése alá vonta az izraeli hadsereg. Az izraeli katonai szóvivő bejelentette, hogy a menekülttáborokat – „amelyekben terroristák tartózkodnak” – körbevették és lezárták. Ezen a reggelen az a parancs érkezett az izraeli megszálló erők parancsokságára, hogy „a táborok átvizsgálását és megtisztítását a falangisták, a libanoni hadsereg hajtja végre”.

Dél körül az izraeli parancsnokság megadta az engedélyt a falangistáknak, hogy belépjenek a táborokba. Nem sokkal 5 óra után mintegy másfél száz falangista jelent meg Satila menekülttábor déli, délnyugati részén. Ezt a tényt jelentették Ariel Sharonnak, aki gratulációját küldte, s jóváhagyta „barátaink akcióját”.

Az elkövetkező közel negyven órában rengeteg embert öltek meg, sebesítettek meg a libanoni milicisták: a lezárt táborokban többnyire gyerekek, asszonyok és idős emberek estek áldozatul a mészárlásnak. A gyilkosságokért az izraelieket terheli elsősorban a felelősség, hiszen ők szervezték meg az akciót, az ő jóváhagyásukkal, segítségükkel hajtották végre a tömeggyilkosságot.

Szeptember 16-án kezdődött a mészárlás és szeptember 18-án reggel ért véget. Ez idő alatt az izraeli hadsereg vezetése semmit sem tett a vérengzés leállítása érdekében. Pedig pontosan tudták, mi történik a két táborban. Sőt: éppen az izraeliek akadályozták meg, hogy a tábor lakói elmenekülhessenek a gyilkosok elől.

Hogy hány áldozatot követelt Ariel Sharon „tisztogatási” terve, pontosan nem tudható. A hivatalos izraeli vizsgálat 700 áldozatról beszélt, mások ennél több áldozatot említenek (egy izraeli újságíró 3.500 halottról számolt be). Az áldozatok számát nemcsak azért nehéz megbecsülni, mert többségüket tömegsírba temették, hanem azért is, mert szeptember 17-én és 18-án több száz embert élve vittek el a táborokból ismeretlen helyre – ők sohasem tértek vissza, sorsuk ismeretlen.

Említettem fentebb, hogy a vérengzés hírére hatalmas tömeg – a beszámolók szerint mintegy 400 ezer ember - vonult az utcákra Izraelben. A Kneszet vizsgálóbizottságot állított fel, amely megállapította, hogy Ariel Sharont személyes felelősség terheli a mészárlásért. A vizsgálatot és a tüntetéseket követően Sharon lemondott posztjáról, de továbbra is a kormány tagja maradt – tárca nélküli miniszterként. Sharon soha nem ismerte el bűnét, soha nem kért bocsánatot.

A harminc évvel ezelőtti mészárlásért senkit sem vontak felelősségre. Igaz, 1982 óta a civilizált világ csak „Szabra és Satila mészárosa”-ként emlegeti Ariel Sharont, akit nemhogy bíróság elé nem állítottak, még a politikai pályafutása sem szakadt félbe: húsz évvel a tömeggyilkosság után ő lett a cionista állam miniszterelnöke, s a Fehér Háztól az Elysée palotáig a világ számos vezetője szorongatta lelkesen a véráztatta sharoni kezet.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1982. szeptember 19-én határozatban ítélte el a libanoni mészárlást. Három hónappal később, december 16-án az ENSZ közgyűlése „népirtásként” bélyegezte meg a történteket.

Robert Fisk, az Independent világhírű újságírója írta: képzeljük el, hogy szíriai csapatok behatolnak Izraelbe, körbezárnak egy zsidó települést, majd megnyitják az utat a palesztin fegyveresek előtt, akik aztán lemészárolják a zsidó lakosokat. Vajon mit szólna a világ? Megúszhatnák ezt büntetlenül a tettesek? A kérdés költői, jól tudom.

A harminc évvel ezelőtti genocídiumról ma már alig beszél a világ. Nincsenek megemlékezések, nem hangzanak el emelkedett hangvételű beszédek, nem szólalnak meg a harangok. A világ felejt. Mert a palesztin vér nem számít. Azt nyugodtan, következmények nélkül lehet ontani. Különösen akkor, ha a tettesi oldalon zsidók is állnak – könyékig véresen.

Szabra és Satila – ne engedjük, hogy ez a bűntett feledésbe merüljön. A felejtés ugyanis a „judeonáci politika” győzelmét jelentené. Ha hagyjuk. Ne hagyjuk.

Szabad Hirek