A kádári Magyarország kifosztójának méltó utóda, avagy a magyar szocialista gazdaság politika valós hátterei. 

2013. október 25. Közélet

Simorék árnyai még mindig messze nyúlnak, és eltakarják ma is az éltető napsugarak nagy részét. Igaz, lábuk meg a múltban gyökerezik, jövőjük záloga pedig a globális pénzrendszer parancsnoki hídja, ahol Simor már el is foglalta jól megérdemelt helyét. Az alábbi portréból kiderül a Magyarország történelme egyik leggyalázatosabb zsidó bankár kifosztója, Fekete János hű inasának Simor Jánosnak életútja.

Simorék árnyéka

A múlt század hetvenes éveinek vége felé, friss közgazdászdiplomával a kezében, magas fiatalember jelent meg a Magyar Nemzeti Bank Szabadság téri főépületében. Pedig az első emeleten pályakezdőket addig még nem is fogadtak. Oda a munkatársakat általában korábbi gyakorlatuk után volt szokás felvenni minimum öt-hat éves gyakorlat elteltével. Az első emeleten a bank legendás nemzetközi osztálya kapott ugyanis helyet, ide érkezett a Simor András nevű fiatalember, mindenki legnagyobb csodálatára.


Alig telt el néhány hét, és a főnökök legendákat keltettek az ifjú páratlan tehetségéről. Mindenkit sokkolt akkoriban a történet, hiszen az osztály sikeres munkatársai mögött többéves banki tapasztalat állt. Miként ugorhatta át mindezt a tapasztalatszerzést a szeptember elején érkezett fiatal már a hónap végére? Megindult a folyosói sugdolózás, és mindjárt meg is találták a valóban időtálló magyarázatot a furcsa jelenségre. A főnök egyik legjobb hajdani barátjának a gyermeke az ifjú – mondták, és napirendre tértek az ügy felett. Néhány hónap múltán azonban megtörtént az újabb csoda: a fiatalembert az MNB londoni bankjába vezérelte szerencsecsillaga, ahová a legkiválóbbaknak sem volt automatikus a belépő, neki meg szinte azonnal sikerült. Simor néhány évtized múlva ismét visszatért a Szabadság térre immáron elnökként, és a hírek szerint ismét hajdani jótevője, Fekete János ajánlására. Visszatért, és kiválasztott segédeivel máig ható jelleggel maradandót – ha nem is hasznosat – „alkotott”. Mindenekelőtt folytatta az elődök útját: magas infláció, annál jóval magasabb jegybanki kamatok, miközben folyamatosan a jegybank inflációs célkitűzésére hivatkozott, azaz az infláció mérséklésére, amit azonban elérni hatéves mandátuma alatt nem tudott. (Vajon akarta-e?) Válsághelyzetben ugyanúgy csődöt mondott, mint hivatali elődje, aki a maguk keltette pénzügyi pánik közepette emelte az egekbe a kamatokat 2003-ban. Simor tette ugyanezt 2008-ban, amikor az országnak már sem alacsony, sem magas kamatra hitelt senki nem adott. Talán ezt látva vette szaporára lépteit Washingtonba az IMF-hez, hogy meghozza a baloldali kormányzatok mulasztásainak „megúszásához” szükséges, megszorító feltételekkel teletűzdelt IMF-hitelt. Az IMF-hitel inkább a nemzetközi hitelezőknek minősült segélynek, mert lehetővé tette, hogy kihelyezett pénzei-ket visszakapják, miközben az ország roskadozott a megszorítások terhei alatt. Külön ajándék volt nekik a Simor által felemelt, 11,5 százalékos jegybanki kamat akkor, amikor az éves inflációt mindössze 4,2 százalékra taksálták. Gyönyörű 7,3 százalék az infláció felett, amit meg lehetett keresni, hiszen védte a hont az IMF védőhálója, de inkább védte azokat, akik kitömték a jegybankot likvid, de mégis kitűnően kamatozó pénzzel kockázat nélkül, amitől a mai napig nem sikerült a jegybanknak szabadulnia, és ami stabilan tartja ebből fakadóan a jegybank veszteségeit. Ezt pedig mindannyiunk közös kasszája, a költségvetés állja. Mások közben a válságban egészen másként reagáltak. Nemcsak az Európai Központi Bank vitte mélyen az infláció alá a vezető kamatlábakat, hanem minden olyan központi bank, ahol a név és a tartalom egysége fellelhető, tehát a svéd, a lengyel, a cseh, a dán és még a román központi (nemzeti) bank is, csak a magyar nemzeti viselkedett másként, mert ő szereti a másságot. Még a válságpániknál is szemléletesebb az a bizalmatlanság, ahogyan a választások után a Simor-csapat az új kormányzatot fogadta. Amikorra eldőlt, hogy Orbán új utakat keres, a jegybank is lépett, az addig 5,25 százalékon álló alapkamatot több lépésben egy éven át 7 százalékra emelte, mintegy alátámasztva a megváltoztatott törvénycsomagok miatti világméretű neoliberális „diktatúrázást”. Mellesleg az infláció felett a kamat akkor is jó 3 százalékkal állt, ingyen jött profitot biztosítva a kereskedelmi bankok likvid pénzeire, amire máshol a világon nem számíthattak. Az ezermilliárdok még ma is terhelik a jegybank mérlegeit, bár terhük sokat enyhült, de a 3,6 százalékos kamat és az 1,4 százalékos infláció mellett még mindig vastagon dől a profit. Mindezek mellett a jegybank ezzel a drága fedezettel juttat ingyenpénzt a kereskedelmi bankoknak, mert pontosan kiszámítja az összhatást. Ha nem tesz semmit, akkor a gazdaság tovább pang. Ha pénzt ad olcsón, akkor minden egytized százalék növekedési többlet újabb tizenötmilliárd forint bevételi többletet hoz az államkasszának, amivel könnyíteni lehet a simori örökség terhét. Van azonban ennél nagyobb baj is, mégpedig a devizának mondott forinthitelekkel. Már-már gyávának gondolná a felületes szemlélő a kormányt, hogy miért nem hozat a parlamentben törvényt arra, hogy amit forintban adtak az ügyfélnek, az forinthitel, köze a devizához annyi, mint manapság a parizernek a húshoz vagy még annyi sem. Horvátországban ezt az igazságot ugyanis már kimondták. Simor árnyéka azonban messze elér, egészen az Európai Központi Bank elnökéig, aki legutóbb óvta a magyar kormányt: át ne váltsa a devizahiteleket forintra „kényszerárfolyamon”! Mindezt az igaztalanságot éppen a neki panaszkodó osztrák jegybankelnöktől hallhatta Washingtonban az IMF közgyűlésén. (Szegény Draghi úr, mielőtt óv és aggódik, igazán utánanézhetne a valóságnak.) Az esetről a bécsi Standard tudósított, amely köztudottan fogadott keresztapánk, Lendvai Pál orgánuma. Lendvai pedig sorozatban szervezte a banki sirató szemináriumokat Bécsben, jelentős hazai neoliberális szakértelmi részvétellel. Draghi úr nemcsak aggódott, de veszélyeket is látott, illetve ha forintban számolunk el, elfelejtve a devizát, zavarokat vizionált a bankszektorban. Világos beszéd, utalás arra a még mindig több mint négyezermilliárd forint kereskedelmi banki pénzre, ami a jegybankunkban pihen 3,6 százalékért 1,4 százalékos infláció mellett, zsíros profittal. Ha megindulna, az tényleg sok bajt okozna, ettől joggal tart a kormány. A bankok részéről ugyanis nem látja az együttműködést. Simorék árnyai még mindig messze nyúlnak, és eltakarják ma is az éltető napsugarak nagy részét. Igaz, lábuk meg a múltban gyökerezik, jövőjük záloga pedig a globális pénzrendszer parancsnoki hídja, ahol Simor már el is foglalta jól megérdemelt helyét.         (Boros Imre - Magyar Hírlap)

Szabad Hirek