Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. vezérigazgatója talán a legszánalmasabb a haldokló neoliberális világrend hazai támogatói közül. És a legunalmasabb. Mindenki előre tudja, mit fog írni, mit fog mondani. Papagájnak is szürke. (Persze még az ATV-én nyomhatja a szakértőnek csúfolt szöveget.)

Tudjuk előre: a kormány nem érti,  térdre kell rogynia, fel kell néznie az égbolt két ragyogó csillagára, a Nemzetközi Valutaalapra és a Világbankra, majd a boldogságtól megvilágosodva és aléltan végre kell hajtania azt, amit az amerikai fővárosból e két intézmény diktál.

Eddig még a Pozsonyi úton kívül is voltak néhány tízezren, akik hittek neki. Elhitték, hogy az univerzum hatalmasságai elleni oktondi lázadásunkban – „szabadságharc”, „fülkeforradalom”, hihihi-hahaha – a periférikus provincialitás kudarcára vagyunk ítélve.

De eljött múlt vasárnap és a Lengyel-féle hívek lassan valóban csak a Szent István parkra korlátozódnak.

 Franciaországban, Olaszországban és elsősorban persze Görögországban a választók – hogy pestiesen mondjuk – „beintettek” a washingtoni (adósrabszolgaság kiépítése, amely hitel a spekulánsok nyeresége. Cserébe munkabérek, nyugdíj stb csökkentése)  konszenzusnak.

Amit pedig a Lengyel-félék kapnak e hónap utolsó napján Írországban, azt sem fogják zsebre tenni. Ekkor fogják elutasítani a Merkel német kancellár által agyonimádott, a költségvetési megszorítás lazítását keményen büntető fiskális paktumot az írek, ugyanis ők az egyetlenek, akik abban a privilegizált helyzetben vannak, hogy erről közvetlenül fejezzék ki akaratukat.

Lesz itt nemulass Görögország várható távozásától az euróövezetből, egészen addig, hogy az 51 %-os munkanélküliség terhe alatt rogyadozó spanyol fiatalság mutatja meg azt, amitől a Lengyel László-fajtáknak agyonmosott szvettere újabbat, de nagyon nagyot szakad.

Miközben jó néhány ezer kilométerre, Buenos Aires-ben az argentin kormány ugyanúgy államosít, mint tőle északra a bolíviai Morales-kormány, vagy ahogyan tette azt a brazil kormány néhány éve a Petrobras esetében – Venezueláról nem is beszélve. A washingtoni konszenzusnak szintén beintve.

Nagy bajban van a pénzügyi világrend alapját képező washingtoni konszenzus. Műhelyünk még nem jött létre a 2008-ban kezdődő nyugati pénzügyi válság idején, de visszatekintve megkockáztatjuk: ma jóval nagyobb az esélye az egész neoliberális világrend nemcsak részleges, de teljes szétesésének, mint akkor.

A megszorítások kora (már csak Bokros hiányzik a magyar égbolt alól a balliberálisok végső eltűnéséhez) a végét járja.

A Lengyel-félék azután intellektuálisan is hatalmas csapást szenvedtek tegnap, amikor New York újságos standjain megjelent a New York Review of Books legfrissebb száma. Amiben a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman hosszú oldalakon át mutatta be, hogy meglepően egyszerű véget vetni a jelenlegi depressziónak: az államoknak éppen az ellenkezőjét kell tenniük, mint amit eddig tettek és amit erőltetett az EU, valamint – a legutóbbi időkig – a washingtoni intézmények. Azaz: költeni és költeni, visszatérve Keynes azon tételéhez, hogy a depresszióban/recesszióban az állami kiadások növelésével kell gerjeszteni a növekedést, míg prosperálás idején azokat vissza kell fogni.

Az uraságtól levett ideológiákból szőtt szvetterekkel takaródzó hazai neoliberális vonalnak ideje az eszmék Kerepesi úti temetőjében sírhelyet keresnie, mert ha beindul a fellendülés, az ingatlanok ára még az örök nyugvóhelyek területén is felszökik.   (barikad.hu)

Szabad Hirek