2012. július 17. Közélet

A helyzet változott meg, nem mi – ezzel indokolta tavaly év végén egyemlékezetes interjújában a kormány IMF-politikájában bekövetkezett fordulatot Orbán Viktor. Politikai értelemben kétségtelenül kalandos hónapok teltek el azóta, és bár a tárgyalások órákon belül megkezdődnek, közel sem világos, hogy lesz-e megállapodás, s ha lesz / nem lesz, annak milyen gazdasági és politikai következményei lehetnek. 

A politikai folyamatok egyik sajátossága, hogy menet közben – miután nem ismerjük a végeredményt – szinte lehetetlen korrekt értékeléseket adni. Ha mégis kísérletet teszünk rá, először érdemes a tényekből – és nem a jövőre vonatkozó feltételezésekből – kiindulni. Átgondolva a tavaly év végi drámainak látszó helyzetet és az azóta eltelt fél évet, komoly vakság vagy elfogultság kell ahhoz, hogy ne vegyük észre: a magyar kormány ebben az ügyben ma lényegesen jobb helyzetben van annál, amit az elemzők korábban feltételeztek. A második Orbán-kormánynak egyelőre sikerült elkerülnie mind a politikai értelemben számára nehezen vállalható IMF-gyámságot (értve ezalatt a gazdaságpolitikai önállóság elvesztését, valamint a politikailag eladhatatlan megszorítások bevezetését), mind a gazdasági és politikai értelemben egyaránt túlélhetetlen finanszírozhatatlanságot. Érdemes olvasgatni a korábbi írásokat: 2011 végén szinte minden mérvadó megszólaló úgy vélte, hogy kizárólag ez a két lehetőség áll a kormány előtt. Aki tehát még emlékszik mások és saját korábbi mondataira, rögzítheti: a kormány az elmúlt fél évben megúszta, elkerülte a rossz és rosszabb közötti választást.

Tudom, hogy sokan cinizmusnak tartják, amikor az elemzők tisztán leíró jelleggel – az értékeket és a következményeket nem kalkulálva – beszélnek ügyes és hatékony politikáról, ha azonban most hirdetnénk eredményt ebben a folyamatban, nem nagyon lehetne másképp minősíteni azt, amit láttunk. Lehet (sőt, biztos), hogy nem volt szép az időhúzás, az összevissza beszéd, az is valószínű, hogy gazdasági értelemben veszített az ország azzal, hogy a lényegesen drágább piaci hitelekből finanszírozta magát, a politikai szumma azonban ebben a pillanatban összességében pozitív: a kétségtelenül csapdahelyzetben lévő kormány egyelőre minden elképzelhető alternatívánál – nem számítva az irreális forgatókönyveket – jobban áll.

Amit eddig írtam, bár vitatható, július közepén szerintem megállja a helyét. Miután azonban egy folyamat kellős közepén vagyunk, az „ebben a pillanatban” nagyon keveset számít. Az elmúlt időszak politikájának ugyanis csak akkor volt értelme, ha a következő időszak nem rajzolja át teljesen ezt a képet. Márpedig mind az IMF-gyámság, mind egy finanszírozási válság bekövetkezte – ne feledjük: a következő választáshoz közelebbi időpontban - teljesen logikátlanná tenné a korábbi időhúzó politikát. Ennek a taktikázásnak politikai értelemben ugyanis csak akkor volt értelme, ha a kormány azt gondolja, hogy (1) a megállapodás elmaradása ma kockázatmentesebb, mint lett volna az év elején, vagy hogy (2) a megállapodás megkötése ma vállalhatóbb, mint lett volna az év elején. Bár nem vagyok a téma avatott szakértője, a második opció nekem nem tűnik életszerűnek: sem azt nem hiszem, hogy az IMF ma kevesebbet (beleszólást, álozatokat) kérne a hitelért cserébe, mint pár hónapja, sem azt, hogy a következmények ma jobban eladhatók, mint lettek volna korábban.

Ebből pedig – bármennyire is nehezen érthető ez annak, aki szerint csak gazdasági racionalitás létezik – tényleg az következik, amit Madár István mond: minden látszat ellenére, a magyar fél részéről nincs „jelentős megállapodási szándék”. A politikai logika útját tovább követve így aztán az is kimondható: ebben a gondolkodási keretben a kormány számára a sikert az jelentheti, ha úgy ússza meg a megállapodást, hogy közben annak hiánya nem rántja magával a költségvetést. Ehhez pedig – lássuk be – egyelőre azt kell tenni, amit eddig: nagyon lassan, előre és hátra lépegetve közelíteni a megállapodáshoz, megtartva annak lehetőségét, de nem elszenvedve annak politikai kárait.

Ha ezt jó sokáig – legalább addig, amíg a megállapodás elmaradása nem lenne már olyan romboló hatású, mint ma – lehet csinálni, a kormány tényleg nyert. Ha ez képtelenség, akkor persze valahogy majd meg kell állapodni – ám az egyértelműen kudarc lesz. Nem azért, mert az IMF-megállapodás önmagában kudarc (ez más körülmények között másképp is lehetne), hanem azért, mert akkor a korábbi stratégia – és az ehhez rendelt sok-sok politikai erőfeszítés – kétségtelenül értelmetlennek és elhibázottnak látszik majd.

Szabad Hirek