2011. április 19. Közélet

Magyar Nemzet
Ma is fel tudom idézni azt a furcsa érzést, ami akkor fogott el, amikor 1989. október 23-án, a legutóbbi alkotmányozási folyamat lezárásaként kikiáltották a köztársaságot. Üröm vegyült a demokratikus átalakulás feletti örömbe, s a legkevésbé sem a Parlament erkélyén álló ideiglenes köztársasági elnök, Szűrös Mátyás személye miatt. Az a nap a szabadságot követelők ünnepe lehetett volna, hiszen először emlékezhetett félelem nélkül az ország 1956 csodájára, amelynek gránittalapzatán állt – elvileg – az eddigi alkotmányos rendszer is.

A távozó pártállam tolakodásával igyekezett összekuszálni a viszonyokat, ellopni a katarzist, s az akkori, részben szükségszerű, mégis rosszízű kompromisszumok húsz éve zavarják a szabadság rendjének felhőtlen élvezetét. Az 1989-es alkotmány felett nagyszerű koponyák bábáskodtak, ám idővel mintha sokuk elfeledte volna, hogy maguk is ideiglenesnek szánták művüket.

Húsz év átmeneti időszakot, váltakozó intenzitással és sokféle fórumon zajló alkotmányozási munkát zárt le tegnap a parlament Magyarország új alaptörvényének elfogadásával. Történelmi pillanat, amely a tavaly tavasszal bekövetkezett fordulat egyenes következménye.

A még hatályos alaptörvény alkotói abból a talán saját ’89-es tapasztalatukon alapuló előfeltevésből indultak ki, hogy a magyar politika képes lesz konszenzussal új szabályokat hozni az átmenetiek helyett. Miután kiderült, ez nem lehetséges, csak egy, sokáig elképzelhetetlen út maradt a szilárd rendszer megalkotására: ha valamely politikai erő önmagában felhatalmazást szerez az alkotmányozásra, kiiktatva a paktumkényszert. Ez történt 2010 áprilisában, az Orbán Viktor vezette szövetség pedig élt a történelmi lehetőséggel. Hogy jól vagy rosszul, arra különösen a vázat hús-vér tartalommal megtöltő sarkalatos törvények elfogadása előtt nehéz lenne egyértelműen válaszolni.

Annyi már most megállapítható, hogy az új alaptörvény tartalmát és az alkotmányozás folyamatát illető radikális kritika kevéssé megalapozott, a higgadt és megfontolandó érvek hiányát hangerővel és végletes kijelentések ismételgetésével helyettesítő. A törvényt az alkotmányozó testület, a népképviseleti Országgyűlés fogadta el a régóta érvényes szabályok szerint. Valóban egyetlen pártszövetség szavazta meg, de az olyan széles körű összefogást testesít meg, amely példa nélküli a magyar történelemben, s olyan választói felhatalmazás áll mögötte, amihez csak a kisgazdák 1945-ös diadala mérhető.

A nemzeti konzultáció kérdéseire válaszoló csaknem egymillió fő csaknem egymillióval több annál, mint aki valaha részese volt az alkotmányozásnak; a híres négyigenes népszavazás sem az 1949-es sztálini jogszabály módosításának elfogadásáról vagy elutasításáról szólt. Először született most úgy alaptörvény Magyarországon, hogy az eljárás demokratizmusát ép ésszel nem lehet megkérdőjelezni. Az új alkotmányt leváltani akarók ugyanígy érhetnek célhoz, csak meg kell szerezniük a kellő felhatalmazást.

Ami a nyilván messze nem hibátlan alkotmányszövegre zúduló vádakat illeti: nemhogy az államforma nem változik, az 1989–90-ben létrejött államszervezet alapjaihoz sem nyúlt a parlament. Az Alkotmánybíróság kormánytöbbséget ellenőrző jogosítványait néhány pontot tartósan elvonta a jogalkotó, ám a testület így is nemzetközi összehasonlításban az éles karmúak közé tartozik, más tekintetben nőtt is a jogköre.

Sólyom László az Alkotmánybíróságot érintő változtatások miatt bírálja leginkább a kormánypártokat, érvelését az ellenzéktől elütő mértéktartása hitelesíti: szerinte Magyarország továbbra is európai demokrácia marad. A fékek és ellensúlyok oly sokat emlegetett rendszere – melynek működését egy korábbi miniszterelnök makacsul ellenfele árnyékállamának vizionálta – sem szűnt meg, igaz, a kormányhatalom természetes ellensúlyát, az erős, a parlamenti helyek legalább harmadával rendelkező ellenzéket a választók iktatták ki egy éve. Ők tudták, miért.

Furcsa az ellensúlyok eltűnése miatt sirámokat hallgatni azoktól, akik a következő levegővétellel azt sérelmezik, hogy a Költségvetési Tanács valódi jogosítványokat kap. Érvelésük nemcsak ellentmondásos, hazug is: a tanács és az államfő nem a szeszélyét követve érheti el a parlament feloszlatását, hanem abban az esetben, ha a költségvetés nem felel meg az államadósságra vonatkozó alkotmányos kötelemnek. Így hát az az ellenvetés sem áll, hogy az alaptörvény ellehetetleníti a következő kormányokat. – Nem kell sokat magyarázni, nem kell megértetni az elégedetlenkedőkkel, hogy mi van a szövegben, és mi nincs – írta le a parlamentet bojkottáló baloldal hozzáállását a napokban az egyik ellenzéki véleményvezér.

Az új alaptörvény megszavazása nem hozta el a közélet megosztottságának enyhülését, aminek fő oka, hogy a kormánytól balra álló ellenzék ma is Gyurcsány Ferenc és a néhai „SZDSZ” fundamentalista értelmiségének kottájából játszik. Ma is vannak, akik ellopnák a katarzist, s durván, olykor már-már polgárháborús retorikával támadják ellenfeleiket, igyekeznek aláásni a formálódó alkotmányos rendszer tekintélyét. A kormányzás eredményességén múlik, hogy sikerül-e ezt a folyamatot megállítani, a társadalmi feszültségeket tompítani, Magyarország konszolidációját végigvinni.

Az új alkotmány sokat vitatott része a Nemzeti hitvallás, ami az eddigi alaptörvény rövid, például az ideiglenességet rögzítő bevezetőjét váltja. Politikai közösség nem létezhet közösen vallott értékek, közösen vállalt múlt híján, a preambulum bárki kirekesztése nélkül ezek körülírására tett kísérletet. A diktatúrák örökségével való szakítás, vállalható hagyományaink folytonosságának kinyilvánítása nem kevesebb, mint a hosszú évtizedeken át annyiszor elhazudott és meghamisított történelmünk visszavétele. Múltba révedés? Dehogy. A történelemnek nincs vége.

SZABAD HÍREK(FreePress)