A második zsidótörvény nyomába eredtünk a történelem nyomdokain.

A "numerus clausus" és az első zsidótörvény után itt a második zsidótörvény is elemzése is szintén dr. Szitányi György tollából.

A cikksorozat legelső részében azt veséztük ki, hogy a „zárt szám”, amit újabban mint legelső zsidótörvényt, valamilyen oknál fogva pedig magyar zsidótörvényt emlegetnek, távolról sem magyar lelemény. A cikksorozat második része az első zsidótörvénnyel foglalkozott, most pedig a második zsidó törvény nyomába eredtünk.

-----

Nem különösebben fontos, inkább csak jellemző, hogy az ókori Levante területéről szétszéledt zsidóság nem fért össze senkivel (emlékezetes a Római Birodalomban második zsidó háború néven is ismert Bar Kochba-felkelés története Kr. u. 132-ből). Amikor a Frank Birodalom megalakult, és a frankok az 5. században felvették a kereszténységet, a hozzájuk beözönlött, zsidóság nem volt hajlandó áttérni a keresztény hitre. Sajátos történészi téveszme, hogy a „katolicizmus” terjedése és erősödése váltotta ki az antiszemitizmust, illetve a zsidók részleges elüldözését azon helyekről, ahol nem fértek össze az őslakossággal.

Az európai államokban, illetve őseikben, előzményeikben a dolog természeténél fogva az államforma és a keresztény hit egységben volt. Lehetett választani: Vagy elfogadják a keresztény hitet, vagy idegen test lesznek a keresztény alapokon álló európai országokban. Dagobert 623-ban kitiltotta a zsidókat a Frank Birodalom területéről, ekkor a zsidók a virágzó gazdaságú (ma: Dél-Franciaországban levő) vidékekre húzódtak. Amikor Nagy Károly (768-800) német-római császár lett, helyre akarta állítani a Nyugat-Római Birodalmat. Ezért meghódította keleti frank területeket, azaz a mai Németországot, Itáliát, Spanyolországot, a mai Belgium területét, valamint a Kárpát-medencét, az egykori Pannóniát egészen a Dunáig.

Igyekezett keresztény hitre bírni a prosperáló területeken egyre nagyobb létszámban élő zsidóságot. Ez Mózes törvényei miatt (konkrétan a jeruzsálemi templom leégése után bekövetkezett elszánt hitőrzés miatt nem sikerült, a császár azonban észrevette, hogy az összevont területek zsidósága üzleti kapcsolatot tart fenn. Mivel a gazdasági helyzet ennek révén javult, Károly a zsidó településeknek autonómiát adott (emlékeztetek a Római Birodalom lényegében rokon berendezkedésű perifériájának bibliai eseményeire és azok mozgatóira), és a zsidó települések élén zsidó magister állt. Mester, azaz rabbi.

Ennek az önállóságnak meglettek a természetes politikai következményei, ami egy idő után, Nagy Károly fiának, Jámbor Lajosnak uralkodása idején ismét zsidóüldözést provokált ki.

Erre a bővebb bevezetésre azért volt szükség, hogy az olvasó láthassa: az, ami Jámbor Lajos halála után a Frank Birodalom széthullása következtében létrejött, vagyis a Nyugati Frank Birodalom (ma: Franciaország), a Keleti Frank Birodalom (a mai Németország), valamint a germánokhoz közeli hajdani Lotaringia területén már jelen volt mindaz, ami a későbbi zsidótörvényekhez is alapul szolgált. Még megemlíthetjük, hogy ezekről a területről Európa közepére özönlő zsidóság a németnek kicsavart változatát, a jiddis nyelvet beszélte, ők voltak az askenázi zsidók.

A magyarság már a honfoglalás előtt összeütközésbe kerültek a zsidó vallású kazárokkal, akiknek Volga-menti fővárosáról, Itilről nevezzük a magyar népvándorlás egyik legfontosabb, Etelköz néven ismert állomását.

Amikor a hazatérő magyar törzsek tovább indultak a Kárpát-medence irányába, két kazár törzs, az úgynevezett kabarok csatlakoztak hozzájuk.

Árpád egyik felesége is kabar lány volt, államalapításunk korából írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét.

Szent István a kereszténységet 1000-ben, megkoronázása után államvallássá emelte, de – amint fiának írott Intelemeiben nyilvánvaló keresztény türelme is mutatja – a különböző népeknek és vallásoknak, így a zsidóknak is egyenlőséget adott.

A megerősödött magyar városokba a szent uralkodó törvényeire hivatkozva egyre több zsidó költözött. Az akkor már egész Európát jellemző zsidók iránti ellenszenv nálunk ekkor nem volt észlelhető, a magyar királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági szakértelmére és adójára. Néha kiűzték a zsidókat egy-egy – többnyire német polgárok által lakott – magyar királyi városból, de hamar visszaengedték őket.

Könyves Kálmán az egyre nagyobb teret nyerő zsidósággal való vallási keveredést megelőzendő a vegyesházasságokat korlátozó, és a vasárnapi munkát a keresztény hitnek megfelelő, szigorúan tiltó törvényeket hozott 1093-ban.

A zsidók letelepedését eleinte csak a püspöki székhelyeken engedélyezte, de a szaporodó zsidók később a szabad királyi városokban is házat vásárolhattak.

Az Árpád-házi királyok alatt (1301-ig) többnyire az õ gyakorlatát követték. II. Endre az Aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedővárosok) követelésére megtiltotta a vegyes házasságot, és az 1215-ös lateráni zsinat határozatai alapján elrendelte megkülönböztető jel viselését. és eltiltotta a zsidókat az állami és közhivatalok viselésétől.

II. Endre után fia, IV. Béla, a tatárjárás pusztítása (1241/42) miatt visszavonta ezeket a korlátozó intézkedéseket, hogy az ország újjáépítése érdekében a zsidók gazdasági működését igénybe vehesse.

Ennek érdekében kérte a pápát 1239-ben, hogy az úgynevezett közjövedelmeket ismét bérbe adhassa zsidóknak, mert „ezt kívánja az ország és a király érdeke”. IX. Gergely pápa megengedte a magyarországi zsidók helyzetének enyhítését.

Ettől kezdve a király és fia (V. István) uralkodásának idejéből héber betűs magyar pénzzel is találkozhatunk. Ezeken kívül héber betűs pecsétnyomók és gyűrűk is fennmaradtak. Ez is a zsidók kivételezett helyzetét, nem pedig kilenc évszázados szenvedését igazolja.

Jellemző, hogy IV. Béla az Aranybullában foglalt egyenlő állampolgári rangot 1251-ben külön kiváltságlevélben is megerősítette. Ez, valamint Ákos mester krónikája igazolja, hogy a magyar királyi udvarban több, asszimilálódni hajlamos, nevét magyarosított zsidó is élt. IV. Bélának pénzügyminisztere is zsidó volt. A kiváltságlevél lényege, hogy a zsidók kiváltságosak, a király kamaraszolgái, ezért csak a kincstárnak adóznak, a király pedig jogvédelmet ad nekik.

A Magyar Királyság fennállásának megszakadása (1526) után a magyar területen élő zsidók életét idegenek szabályozták egészen 1920-ig, a Magyar Királyság helyreállításáig.

Nem ide tartozik, mi minden történt az osztrák uralom, illetve az osztrák befolyás idején. Ahhoz az ősi Magyar Alkotmánynak, a Szent Korona Tannak nincs köze.

Ami pedig a háborús készülődésekből való kimaradás szándéka mellett, a Magyarországon élő vagy élt zsidókra vonatkozó rendeletekben leíratott, egyrészt már olvasható tőlem is, másrészt a „faji alapon” létrejött úgynevezett második zsidótörvényben emelkedett törvényerőre, a numerus claususról írott munkámból megismerhető.

Jelen témánk az 1939. évi IV. törvénycikk, ami második zsidótörvény néven maradt a könyvtárak és a „pártos” történelemírás mélyén.

Ki zsidó a második zsidótörvény szerint?

E törvény, amelynek hivatalos neve 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról első paragrafusában a „zsidónak számító” polgárok általános meghatározását adja.

„Zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait.”

Kénytelenek vagyunk megismételni: a faji alapúnak hirdetett törvény egyértelműen hitfelekezethez tartozásban határozza meg a hatálya alá tartozókat, és faji alapról szó sincs.

A zsidósághoz tartozás ismérvei – a törvény hatályba lépésétől érvényesen – tehát:

a) a zsidó hitfelekezethez tartozás,

b) vagy az egyik szülő zsidó hitfelekezethez tartozása (a polgár félzsidó), esetleg

c) nagyszülei közül legalább kettőnek zsidó felekezethez tartozása (ismét: ha a törvény hatályba lépésekor a polgár szüleinek vagy nagyszüleinek vallása alapján legalább félzsidó, vagy önmaga felekezete által egészen az.

Nem gondolom, hogy ez nem megkülönböztetés, de ennek minősítése távolról sem faji alapú, és mint az a bevezetőben olvasható, megvannak a maga történelmi előzményei. (Akár el is tekinthetünk attól, amit egyrészt a numerus clausus állítólagos hatásáról írtam: az egyetemi hallgatók maximális számarányát az egyetemisták között 20 százalékban határozták meg, ugyanakkor csak egyetlen évben fordult elő, hogy a zsidó hallgatók száma elérte a 12 százalékot. Ennek az volt az oka, hogy ennyien mentek egyetemre, általában a 10 százalékos részvétel volt jellemző. Miért nem mentek többen, ha mehettek volna? Egy normális magyarázat van: nem akartak többen egyetemre járni. Ez pedig nem a törvény következménye.

Zsidó létére ki nem számít zsidónak a második zsidótörvény szerint?

Az előzőkre hivatkozik a törvény szövege: „Az előző bekezdésben meghatározott személyek közül nem lehet zsidónak tekinteni azt, aki az 1939. évi január hó 1. napja előtt kötött házasságból származik, ha szülői közül csak az egyik és nagyszülői közül is legfeljebb kettő volt az izraelita hitfelekezet tagja…”

Ezek szerint nem zsidó az, aki az előző bekezdés szerint az, ha a szülei (nagyszülei) révén az volna is, de ő olyan házasságból születik, amelyet a törvény keletkezésének événél korábban kötöttek. Egy esetben azonban értelemszerűen zsidónak tekintendő: ha ő maga zsidó hitfelekezethez tartozik.

Ennél nagyobb kiskaput nyitni a háborúkezdés évében, egy évvel az első bécsi döntés után, messze túl van az abszurditáson.

Nézzük a folytatást!

Ezek után további enyhítések következnek. Zsidó létére ki mindenki nem számít zsidónak az említetteken kívül? (Megjegyzem, tévedtem, van nagyobb kiskapu.)

Nem számít zsidónak akkor sem, ha

1. mindkét szülő házasságkötésükkor keresztény hitfelekezet tagja volt (magyarán: kikeresztelkedett, és a házasság után nem tértek vissza a zsidó vallásba;
2. vegyesházasságból születik, és a szabályok szerint (még keresztény felekezetekre is vonatkozott!) keresztény vallásúra keresztelik, és onnan nem tér át az izraelita felekezetbe;
3. legkésőbb 7 éves koráig megkeresztelkedett, 1939 előtt kikeresztelkedett szülője sem, ő sem lett később izraelita vallású.

Ez eléggé egyszerű képlet: akinek lehetősége volt ily módon nem zsidónak lennie, ha nem vesztette el az eszét, nyilvánvalóan nem tért át zsidó vallásra csak azért, hogy hátrányos helyzetbe hozza magát.

Mindezek után következtek a további apró enyhítések. Jó tudni, hogy minden változtatás, illetve enyhítés jól indokolható történelmi eseményekhez köthető. Az első bekezdésben meghatározott zsidók közül sem számíthatott zsidónak az,

1. aki 1919. augusztus 1-je (a zsidó vezetésű tanácskormány elzavarása) előtt keresztelkedett ki, és nem tért vissza izraelita hitre, illetve ha zsidó szülői 1848. december 31-e után (a független Magyarországon) születtek, vagy az ő felmenőik 1849. január 1-je előtt születtek;
2. akinek 1939. január 1-je előtt kötött házasságából született gyermekei egyikét sem kell zsidónak tekinteni.

Már itt látszik, hogy a bürokrata elhatalmasodott a minisztériumi fogalmazón, mert ezek után cifra önismétlések következnek. A lényeg az eddig megírtakban van.

Ilyen könnyen mégsem lehet egy hivatalnok körültekintését elintézni, de a továbbiak visszacsatolhatók egyrészt a numerus clausushoz, másrészt az első zsidótörvényből már ismertekhez, amelyek – mint véleményem szerint az eddigiek is – nem zsidóellenes, hanem a magyarságot védő, és a magyar hazáért cselekvő polgárokat különböztetik meg az élősdiektől.

Továbbiak, akikre „nem lehet alkalmazni” a második zsidótörvényt

Ha olvasóm elfelejtette volna: az első világháborúban szolgáltak magyar zsidó katonák és tisztek, akiket hősiességük révén megillet a tisztelet. Nekik adózik az itt következő kivételtétel, ha másképpen is szól, mint a föntebb említett, korábban már tárgyalt két törvényben.

Nem vonatkozik ez a törvény a következőkre:

1. olyan első világháborúban szolgált zsidó katonákra és tisztekre (1938:IV. tc. 1. §), akik harcoltak (tehát nem a háborúból élő és meggazdagodott tőkések), a további részletezés túlmagyarázás, a lényeg ez;
2. ugyanezek gyermekeire, ha apjuk arany vagy ezüst vitézségi érmet, vagy másfajta két kitüntetést kapott (ez a szigorítás a további részletezésekben fel van oldva, és ugyanúgy vonatkozik az özvegyeikre is, mint a gyerekeikre;
3. aki a háborút követő két forradalommal szembeni nemzeti szervezetek valamelyikében részt vett, ha pedig meghalt özvegyére és gyermekeire;
4. a (zsidó) belső titkos tanácsosokra, a m. kir. titkos tanácsosokra, továbbá arra, aki e törvény hatálybalépésekor valamelyik tudományegyetem vagy a József nádor műszaki és gazdaságtudományi egyetem tényleges vagy nyugdíjas nyilvános rendes tanára;
5. arra, aki (zsidó vagy zsidó származású létére) keresztény lelkipásztori munkát végzett – ami nem példátlan a római katolikus egyház jelenében sem;
6. a zsidó olimpiai bajnokokra.

A pongyola és zavaros fogalmazás lehetővé tette, hogy a gyermekek mentességével az e paragrafusban, a zsidónak nem tekinthetés tárgyában az „ivadékaira nem vonatkozik” kitételt is alkalmazni lehessen.

Nem minősítem, aki írta a törvényt, nem jogász volt, aki ellenőrizte, vagy felületes, vagy buta.

Különösen figyelemre méltó a kettős állampolgárságok tükrében, hogy „honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet.”

A belügyminiszter kötelessége, hogy hatálytalanítsa a honosítás vagy visszahonosítás útján az 1914. évi július hó 1. napja után – értelemszerűen a világháború kitörése után magyar állampolgárrá lett annak a zsidónak honosítását (visszahonosítását), aki életvitelszerűen nem Magyarországon él.

Dr. Szitányi György
JOBBIK Oktatási és Kulturális kabinet

(Szent Korona Rádió alapján szerk.)