/Csapó Endre: A megrontott alapot helyre kell állítani./
2009. szeptember 4. Közélet

A mögöttünk hagyott húsz évben, de kiváltképpen az utóbbi nyolc évben a magyarországi magyarság helyzete fokozatosan rosszabbodott. Ellenérvet találók azt mondják, hogy ilyen kijelentés igazságtalan, hiszen a kommunizmus megszűnte, az orosz megszálló erők eltakarodása után a helyzet csak jobb lehetett. A kérdés tehát az, hogy mihez képest rosszabbodott? Természetesen ahhoz képest, ami kialakulhatott volna az adott körülmények között, ha az a sokat említett rendszerváltozás az ország népessége összességének a javára történt volna. Mentesülünk a bajok felsorolásától, a húsz év alatt megjelent kerek ezer Magyar Élet „súlyra” is eleget felsorolt a bajokból, azok okairól.

Arról van szó, hogy az ország nem úgy működik, mint kellene, vagyis akik igazgatják, nem az ország javait gyarapítják, hanem annak kárára a sajátjukat. Beszélnek korrupcióról, annak megszüntetéséről, de ez csak politikusi beszéd, maga a rendszer olyan, ami nem is működhet másképpen, mint korrupciós módon. Az államigazgatási rendszer nem közösség-orientált, hanem kiváltságkielégítő.

„A szocialista és szabad demokrata aspirációk egyformán utat találnak saját érdekcsoportjaik érdekérvényesítési törekvéseinek kielégítésében. Az államigazgatás intézményrendszerében kirobbant korrupciós esetek a felbomlott állam bizonyítékai: az olajgate esetei a nemzetközi korrupció (titkosszolgálati és bűnöző szervezetek) kapcsolatfelvétele a magyar államigazgatási szintekkel, a privatizációs vagyonkezelő szervezettől kicsalt pénzek a politikai pénzmosásnak a példái.” (Csorba József, információs tanácsadó.)

A haszonélvezők arra hivatkoznak, hogy a rendszerváltás köztársasága jogállam. Egy meghatározás szerint: – a jogállam olyan állam, ahol a közhatalmat a nyilvános és írott jogszabályok tartalmának megfelelően, és a jogszabályokban meghatározott eljárások keretében, arra feljogosított szervezetek és személyek gyakorolják. Ha elfogadjuk ezt a meghatározást, akkor a nyilvánvalóan kriminális közállapotok okait a „nyilvános és írott jogszabályokban és azok gyakorlatában” kell keresni. A hivatkozott jogszabályokat viszont az alkotmányban találjuk meg. A mai „köztársaság” nevű intézmény a bolsevista eredetű, bolsevisták által kapitalista gazdaságfilozófiai alapra helyezett alkotmány alapján működik, és azért olyan amilyen, mert arra szabták ami van: zsákmánygazdálkodás.

„Az 1949. évi XX. törvény, az első írott magyar alkotmány, egy kikényszerített politikai és társadalmi rendszerváltásról szólt: célja a szocializmus felépítése, a politikai hatalom gyökeres átalakítása volt. De ez nem volt más, mint az egypárti diktatúra »pártalkotmánya«. A második rendszerváltó alkotmánynak viszont nem ezt, hanem az 1989. évi XXXI. törvényt tekinthetjük, amely – tucatnyi paragrafus kivételével – teljesen átírta a 49-es alaptörvényt, bár azzal egységes szerkezetbe foglalva adták közre 1989. október 23-án. Így tehát ugyanazon számot viselő alkotmány-törvény létrehozott egy 1949. évi diktatórikus és az 1989-es, konszenzuson alapuló demokratikus rendszerváltást.”

Ezt így Bihari Mihály fogalmazta meg a Népszabadság kérdezője részére. Elmondja azt is, hogy ennek az ilyképpen már majdnem más alkotmánynak a szövegét a Nemzeti Kerekasztal fogalmazta meg, amelynek „nem volt semmiféle alkotmányos felhatalmazása, csak társadalmi támogatottsága”. A társadalom, amit nem kérdeztek meg, ugyan mit támogatott? Szépen ki is maradt az alkalmazott alkotmány kedvezményezetteinek köréből. Meg is mondja Bihari (aki az Alkotmánybíróság elnöke lett a Horn-kormány idején három évre), hogy miért foldozgatták a régit: „Ha új alkotmányt hirdetnek ki, arról a már hatályos népszavazási törvény szerint referendumot kellett volna tartani, ami további késlekedéssel járt volna, kiszámíthatatlan eredménnyel.”

A „kiszámíthatatlan” itt arról szól, hogy a népszavazás egészen más eredményt hozott volna, mint ami megfelelt a hatalom megtartásában érdekelt kommunistáknak. Így történt, hogy a kommunista diktatúra /háborús bűnösök/ utolsó, választás nélkül megválasztott, parlamentje csak adaptálta, módosította a diktatúra alaptörvényét, és azt tette meg a demokrácia alaptörvényévé. Ez tehát a mai magyar alkotmány, ami szerint működteti a Magyar Köztársaság nevű intézmény a magyar államot. Az ország kárára.

Szűrös Mátyás közismert kommunista politikus úgy véli, hogy: „1989–90-ben, tehát mindjárt a rendszerváltás után mindazokat el kellett volna fogni és bíróság elé állítani, akik emberellenes bűncselekményeket követtek el. Ehelyett született egy rossz törvény, amellyel nem igazán lehet mit kezdeni. Olyanokra utalok, akik [1956 leverése utáni megtorlás idején] kevesellték a kivégzéseket és a megtorlást, de még esetleg Budapest utcáin grasszálnak. A másik, az adósságállomány ügyét a Nyugat elé az asztalra kellett volna tenni, és erről tárgyalni. Nem úgy, ahogy Lenin csinálta, aki azt mondta ugye, hogy a cári Oroszország vette fel a hiteleket, és mi proletárok nem fizetünk. Erről a kérdésről nyugodtan tárgyalni kellett volna, mert a magyarok, Magyarország többszörösen visszafizette a hiteleket. Az is baj, hogy a szociális piacgazdaság helyett Magyarországon bizonyos értelemben vadkapitalizmus alakult ki annak ellenére, hogy erre a veszélyre már 1989-ben II. János Pál pápa felhívta a figyelmet, »vigyázzunk, nehogy az emberiséget eluralja a vadkapitalizmus«, miután megbomlott a világban a szociális erők és sajátos vadkapitalista erők közötti egyensúly. A másik dolog, amit megfigyelhetünk: Magyarországon bizonyos értelemben kettős hatalom van. Van egy rejtett hatalom és van egy legális hatalom. Van a nép által választott hatalom, amellyel ugyancsak vannak problémák, aminek következtében kétféle kisebbség is uralkodik a többség felett: egyrészt a dúsgazdagok, a milliárdosok és a nemzetközi tőke képviselői, ez egy viszonylag szűk csapat, óriási gazdasági erővel. A másik kisebbség a magyar sajtó jelentős része olyan beállítottságú, hogy szinte negyedik hatalmi ággá fejlődött vagy alakult ki, és bár tudjuk, főleg politikusoknak kell tudni, hogy a nép az szent és sérthetetlen, a népet nem lehet leváltani, még csak meg sem szólhatja egy politikus a népet, de a nép, sajnos, nagyon manipulálható, és ezzel visszaél a sajtó. Ezt láttuk a választások idején, és látni fogjuk a jövőben.” (XX. Század Intézet, Rendezvények.)

1. Tisztán látta Szűrös Mátyás – „tetszik, vagy nem, de a rendszerváltásban a neoliberálisok játszották a főszerepet” –, akinek már a régi rendszer utolsó napjaiban az Egyesült Államokban járva több szenátor is tudtára adta: ellenzéki politikusok lobbiztak a Bush-kormánynál, s azt kérték az USA-tól, hogy semmilyen formában ne támogassák a Németh-kormányt. Szűrös jól látta: „az SZDSZ eleve azért volt erősen antikommunista, hogy az első választásokon minél több szavazatot szerezzen. Az SZDSZ nem egyszerűen koalíciót kötött a szocialistákkal, hanem rájuk telepedett. Horn Gyula nem egyszer panaszkodott nekem, hogy az MSZP-n belül is nagyon erős a neoliberális lobbi, Vitányi, Szekeres, Kovács László hatalma.”

Jobban járt volna az ország – ha már semmiképpen nem lehet rendszerváltás kommunisták nélkül –, ha megmarad Szűrös Mátyás, Németh Miklós és Pozsgay Imre a baloldal meghatározó személyiségeként, nem pedig az „antikommunista” SZDSZ-es ÁVH-utód bolsevikok. Ezeket az embereket és a hozzájuk hasonlókat a vadkapitalizmus szolgálatába szegődött MSZMP derékhad nem tűrte meg a maga körében. Horn Gyulát, Medgyessyt még elő tudták venni, azután a végleges lezüllés állapotában csak szuper-neoliberális, privatizációs új milliárdos, vállalatgyűjtő kapitalistákat (Gyurcsány, Bajnai) tettek a szocialista párt élére a munkásosztálybeli választók elé. Ezt a helyzetet elfogadta – néhány teoretikus, szocialista ideológus kivételével – a kádári idők nevelte elitréteg, meg a külföldi gyarmatosító tőke médiavállalatainak jó fizetésért elgerinctelenedett újságíró társadalom. Ők tartják életben azt a művilágot, aminek jogi alapja a mai magyar oktrojált (erőszakolt) alkotmány. Így lett a magyar állam a komprádor istálló fejőstehene.

A szovjet típusú MSZP és a nyugati típusú SZDSZ mindenféle híresztelés és írásba foglalás ellenére nem ellentételei egymásnak, a bolsevizmus egypetéjű ikrei, elvtársi bűntársak abban a gyakorlatban, ahogyan kezelik a közpénzeket. A pártok mögötti klientúrák, érdekcsoportok elsősorban a saját gazdasági előnyeik érvényesítését keresik az állami közhatalom kézbevételében.

Az egyik azért akar erős államot, mert azt egy(!) párt uralja, ami önmagában tartalmazza a diktatúrát, a másik azért akar gyenge államot, hogy a gazdasági hatalom elkerülje az állami ellenőrzést. Amerikában az állam a gazdasági korporációk irányítása alatt áll. Magyarországon az SZDSZ–MSZP kormányzásban az amerikai típusú államigazgatás valósult meg, az MSZP mindmáig abból a mesterkélt nimbuszból élt, hogy szocialista, vagyis néppárti, munkások pártja. Ez a nimbusz most megroggyant. Lassan bár, de a szociális politikai elveket valló középosztálybeli és munkásosztálybeli, sokáig hűséges MSZP-szavazók ráébrednek arra, hogy szeretett pártjuk elpártolt tőlük, becsapta őket.

„Valójában nincs magyar állam!” Ezt a meghökkentő mondatot Lénárt B. Sándor dobta be a Gondola internetújság oldalán. Így indokolja:

„Állami szuverenitásunk korlátozását jelenti, hogy egy bizonytalan hátterű, gyanús célokkal működő, tengerentúli központból irányított pénzügyi szervezet tartja ellenőrzését elemi pénzügyeinken. Az állam hivatalos vezetői iránt soha nem látott bizalmatlansággal tekint a társadalomnak legalább négyötöde: még bűncselekmények gyanúja is rávetül az irányítókra. A vidék és a főváros jelentős részét elönti a bűnözés, és gyakran rasszista – magyarellenes – indulatok is sejthetők ezek hátterében. Seregünk jelentéktelen, rendőrségünket pénzhiány is bénítja, orvosaink jó része eláramlik az országból, a népesség fogy, a demográfiai folyamatokban riasztó belső aránytalanság mutatkozik.”

A magyar állam helytelen működésének okai a nem megfelelő alkotmányban rejlenek. Az a bizonyos közvetett képviselet, hogy az ország népe választott képviselői útján maga irányítja sorsát – nagy hazugság. Párturalom van, képviselőt a párt állít. Egyéni képviselő ritka mint a fehér holló. Törvény szerint lehetne, de a terepet a pártelv uralja. Elvileg a pártképviselő is megjelenítheti választókörzete akaratát, gyakorlatilag azonban nem, mert parlamenti szavazatában pártközponti hűségre kötelezett. A párt jelöli, a párt irányítja.

Párt uralja a Parlamentet, párt jelöli a miniszterelnököt, a pártok szavaznak a köztársasági elnök, továbbá az alkotmánybíróság személyéről. A Parlament építésze egy nagy ország 386 képviselője számára méretezte az üléstermet. Ennyi képviselőre a maradék országnak nincs szüksége. A felsőház viszont hiányzik.

A legfőbb baj azonban az, hogy a hatalom megosztása hiányzik. A klasszikus megosztás: törvényhozás – végrehajtás – igazságszolgáltatás eltűnt a gyakorlatból (másutt is), és újabb hatalmi központok jelentek meg, nem állami jellegű hatalmi tényezők, amelyek azonban nagymértékben részint befolyásolhatják az állami intézmények kialakulását, működését, részint pedig közvetlenül gyakorolják a politikai hatalmat, főleg pénzügyi téren és a tömegtájékoztatás területén. A vidék önkormányzati rendszerét a fővárosba vonta a központi kormányzás, a szakszervezetek, szakmai érdek képviseletek, civil szerveződések nem tudnak hatékony tényezővé erősödni az állam elszigetelő gyámkodása alatt.

A vörös alkotmány tehát nagyon megfelel a hazai baloldalnak, mindeddig szóba sem hozták az alkotmány reformjának vagy új alkotmány szükségességének kérdését, mégis az utóbbi hetekben megjelent a téma a baloldali sajtóban. A Népszabadságban Szentpéteri Nagy Richard nagyon nekünk tetszően írja le, hogy a jelenlegi magyar alkotmány miért nem jó, és még azt is megjegyzi, hogy érthetetlen, hogy pont Magyarországon nem lehetett a politikai átmenet idején új alkotmányt létrehozni, hiszen az országnak „folyamatos államisága tiszteletre méltó tradíciókra tekinthetett vissza, alattvalói, nemesi és polgári jogtudatossága, alkotmányfelfogása, államvezetési és kormányzati tapasztalatmennyisége, közjogi és általános jogi kultúrája messze kimagaslott a térségben (és a térségen túl) az 1949-et megelőző – mondhatjuk – ezer évben.”

Majd azzal folytatja, hogy a magyar alkotmány „veszélyesen könnyen módosítható, átírható, megújítható, megreformálható vagy éppenséggel teljes egészében megváltoztatható. Mindehhez – miként akár egy új alkotmány létrehozásához is – elegendő egy parlamenti kétharmados többség (az összes képviselő kétharmada), és az alkotmányozás előtt nyitva az út. A kétharmados többség kell hozzá, de csak az kell hozzá.”

Tetszik érteni? Veszély fenyegeti az alkotmányt, mert 7–8 hónap múlva választások lesznek, és Oh! irgalom atyja, ne hagyj el, ha a jobboldalon kétharmados győzelem lesz...

Tehát a baloldal fél olyan parlamenti jobboldali többségtől, amelynek módja lesz a jelenlegi alkotmányt megszüntetni. Jó kérdés, hogy akarja-e, és ha akarja, milyen utat választ a változás végrehajtására, és milyen alkotmánytípus bevezetését szorgalmazná. Parlamenten kívüli politikai csoportok foglalkoznak az alkotmányozó nemzetgyűlés gondolatával, kiindulva abból az elvből, hogy az alkotmányozás alanya nem a pártok, hanem a nép, amely történelemből ismert szükséghelyzetben már teremtett alkotmányozó nemzetgyűlés által jogrendet. Ehhez a jelenleginek összeomlása lenne szükség. A magyar nép nincs olyan állapotban, amiből általános társadalmi követeléssel kikényszeríthetné az oligarchikus kapitalizmus államigazgatásának demokratizálását. Marad a fentről, az Országházból indított új alkotmányos rend elhatározása, jogi előkészítése, népszavazásra tétele és a köztársasági elnök által levezényelt lebonyolítás.

Alkotmányozási kényszer nincs, de történelmi felelősség követeli a vörös alkotmány mielőbbi eltakarítását, és Magyarország alkotmányos rendjének visszaállítását.

„Ha az alkotmány a nemzet életformája, s olyan életforma amely sok évszázad alatt jött létre szerves alakulás útján, akkor ebből következnie kell annak a ténynek, hogy kifejezi a nemzet jellegzetességeit, nevezzük ezt nemzeti jellemnek, vagy – ami szerintünk helyesebb – nemzeti sajátosságoknak. A magyar történelmi alkotmány felépítésén munkálkodó nemzedékek sora hagyta keze nyomát ezen az alkotáson, s így még inkább megmutatkozik benne a nemzeti jelleg. Népünkben erősen fejlett a jogérzék, mely a jogélet sok területén kiváló művek alkotásához vezetett. A nemzetet jó ideig elzárták, kirekesztődött a nemzetközi jellegű érvényesülésből, gazdasági-piaci kibontakozásból, s ez lehet egyik oka annak, hogy ereje javát a közügyek, közszabadságok alakítására, védelmére fordította.”

Ez az idézet egy most megjelent könyvből való, dr. Zétényi Zsolt bevezető tanulmányából. A könyv címe: A történeti alkotmány, Magyarország ősi alkotmánya.