2011. január 27. Közélet

Az utolsó napokban kialakult „filozófusvita” előtt némiképp értetlenül áll az átlag olvasó, hisz minden bizonnyal Pascallal tart, hogy „Mit se törődni a filozófiával: ez az igazi filozófia”.

Mindeközben pedig igen könnyen kiigazodhat az érdeklődő, ha az ügyben szereplőkről és védelmezőikről tájékozódunk. Az egyik érintett Radnóti Sándor a marxista Lukács óvoda tagja akárcsak Vajda Mihály, akiről még az is elmondható, hogy az ötvenes években a szovjetunióbeli Lenin Intézetben kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Közismert tény, hogy Heller Ágnes Lukács György kedvence volt, és azt is bátran kijelenthetjük, hogy az alma nem esett messze a fájától. Heller most előhúzta a megszokott rettegési kártyát, nyilvánosan arról hadovált, hogy az elszámoltatás nem a szabálytalanul felhasznált kutatási pénzek, hanem elsősorban zsidó származása-értékrendje miatt történik.

Akarjuk-e egy gyilkos értékrendjét? Avagy kiről is vitatkozunk ?

Lukács teljes neve, a német volt, Georg Bernhard von Lukács Szeged és a magyar volt a Szegedi Lukács György, Bernát , tette közzé a nevét, vagy Georg Lukács György.(Lukács mondják .)

Ő született Löwinger György Bernát egy gazdag zsidó család Budapesten . Apja József Löwinger (később Szegedi Lukács József , 1855, Szeged - 1928), egy befektetési bankár, anyja Adele Wertheimer ( Wertheimer Adél , 1860, Budapest - 1917). Tanácsköztársaság alatt a bankár milliókat nyúlt le, és bukásakor gyorsan a rabolt javakkal Bécsbe költözött "mint antiszemita" üldözött. 

Lukács tanulmányait (mint gazdag család fizette) az egyetemeken a budapesti és a berlini, megkapta a PhD 1906-ban.

Magyar Szovjet Köztársaság , (Tanácsköztársaság) mint népbiztos. Kungfi lemondott a diktatúra felszámolása után. Ezután milliókkal emigrált Ausztriába . Dolgozott szerkesztő-főnök a Arbeiter Zeitung . Kunfi öngyilkos lett Bécsben . (1929 november 18-án elnyerte méltó büntetését, pokolba távozott.)

(wikipedia.org alapján)

„ Senkit nem érdekel, hogy Nietzschéről, Lukácsról vagy Heideggerről mit gondolok vagy írok, a lényeg, hogy nem szeretem Orbán Viktort” – fogalmazott legutóbb a Magyar Narancsban Heller Ágnes. Ráadásul ezeket a súlyos százmilliókat a fentebb említett, agyonkutatott, a nemzeti-keresztény sorskérdések tekintetében felesleges publikálásokra költötték, bár egyben Heller igazat mond: senkit sem érdekel mára Lukács, Heidegger és Nietzsche. Vajda Mihály tudományos munkásságát is olyan elvont, némiképp idejétmúlt témák jellemzik, mint a XX. századi fenomenológia és kitalálója Edmund Husserl tevékenysége valamint a fasizmusról írt, igencsak túlhaladott könyve.

Érdekes körüljárni azok személyét is, akik nyilvánosan háborognak Hellerék mellett. A külföldiek közül Jürgen Habermas a neomarxista szociológus és Julian Nida-Rümelin filozófus a Schröder kormány volt kulturális államminisztere a németek azon háború utáni „ bűnbánóvá” idomított nemzedékéhez tartozik, akiket gyerekként átmenetileg kihurcoltak Izraelbe, hogy teljesen átformálják személyiségüket. Jellemző, az agymosott Habermasék azonnal a konfrontációt keresik, kijelentve, hogy „amikor e filozófusokat leliberálisozzák, akkor azzal voltaképpen burkoltan zsidóznak, mert a magyar közéletben a liberalizmus ismét szitokszó lett: hazátlanságot, kozmopolitizmust, zsidó származást jelent”. A magyar társadalom előtt nem ismeretlen ez a kettős mérce alkalmazása, amikor egyébként más alkalmakkor büszkén vállaltakat, adott szituációban vádként hozzák fel a konzervatív- nemzeti értékrend megalázására.

Megjegyzendő, hogy az Orbán kormány folyamatos fikázásába, így most Heller védelmében, teljes mellszélességgel részt vesz az a liberális-szemita-anarchista-posztkommunista ihletésű, magát főleg a nemzeti-keresztény oldal és a Fidesz kormány elleni uszításban, szélsőjobboldalizásban és fasisztázásban kiélő Galamus csoport, amelynek fő hangadói az amerikai fast foodok világában szocializálódott, aszott durián benyomását keltő, angol nyelvű honlapján folyamatosan nácizó Balogh S. Éva, a konc közeléből eltávolított Friderikusz asszisztens Mihancsik Zsófia(akinek identitásához nem fér kétség, ha könyveit vizsgáljuk), valamint a Magyar Rádióból joggal kirúgott Lévai Júlia triumvirátus, akiknek előélete szintén megérne egy külön írást. Ez alábbi vélemény, bár a Gárda ügyén fogalmazódott, hitvallásuknak is tekinthető: „ Ennek a bűnös felelőtlenségnek, a rasszista, antiszemita, xenofób beszédet védő, büntetőjogi korlátozhatatlanságát valló és kikényszerítő jogászkodásnak is a következménye, hogy a fajgyűlöletre és a színmagyar (árja) diktatúra ígéretére burjánzó infrastruktúrát lehetett felépíteni szabadon, senkitől sem zavartatva: nemcsak politikai pártot, nemcsak félkatonai mozgalmat, nemcsak sunyi terrorista társszervezeteket, hanem televíziót, újságok és honlapok tömegét.”

Láthatjuk galamusék demokrácia felfogását, hitelességükre jellemző, gondolkodás nélkül hóhért kiáltanak másokra sértettségük és személyes érintettségük ürügyén. Érdekessége ennek a filozófusügynek még, hogy Hellerék támogatói a folyamatos mellébeszélés közben csak-csak előjönnek az igazi okkal: „ kikelnek az ilyen emberek (Hellerék) egzisztenciális biztonsága ellen, és a tőlük telhető módon, szavaik fegyverével támogatják a megrendelőket a filozófusper kivitelezésében” írta véletlen önvallomásként Lévai Júlia. Miközben zsigeri rettegésében a triumvirátus számára a jobboldali, keresztény értékrendű filozófusok még a léte sem számit, a konzervatív szellemi műhelyek tucatjai sóvárognának epedve egy-két millió forintért, akik megalázó, minimálbér közeli fizetéseket visznek haza havonta. Szinte ingyen és bérmentve dolgoznak a nemzet felemelkedésén úgy, hogy a liberálisokkal kollaboráló filozófusokra az utóbbi években majd egy milliárdot költöttek…

Valószínűsítem, a hétköznapok embere azt a következtetést szűrik le, hogy a filozófia afféle pártpreferált úri huncutság, amelyből hatalmas pénzeket lehet szakítani. Felelhetnék erre röviden Deák Ferenccel: „A filozófia olyan, mint a só. Egymagában nem étel, de minden ételbe kell belőle egy kicsi”. Mindezért ki kell azt jelenteni, hogy a megvádolt szereplők mellett, neoliberális és neokommunista értékrendű társaiknak is el kell tűnnie az államilag támogatott oktatásból, kutatásból és a közéletből – többek közt azért – mert hasonló ügyeik miatt nemcsak szavahihetőségük, hanem erkölcsi tisztességük is megkérdőjelezhető. Mintha Szabó Dezső „ Két faj harca” című pamfletje megállapításai kelnének életre napjainkban, miközben a közpénzek felhasználása nem származási, hanem közügy. Minden becsületes magyar állampolgár joggal elvárhatja, hogy azok, akik valaha is az adófizetők pénzéből részesültek, ne köphessenek nyilvánosan az adakozó haza fészkébe, mint azt nap mint nap teszik a megélhetési rettegők, a Kertész Imrék, a Konrád Györgyök, a Schiff Andrások, a Dalos Györgyök és társaik. Nem tekinteném azt se véletlennek, hogy – immáron Schiff védelmében – írt nyílt levelet tegnapelőtt a Nobel díjas, félig cseh-zsidó, félig osztrák kommunista és fenminista Elfriede Jelinek, aki amúgy több mint gusztustalan (önle)írásairól (mint a Zongoratanárnő) is hírhedt. De nem véletlenül csatlakozott hozzá az osztrák polgárpukkasztó, a botrányos műveiről elhíresült színpadi szerző, Peter Turrini, és a kommunista ideológiai gyökerű Michael Scharang író sem.

Tény, hogy napjaink koncentrált sajtótámadásainak egyik fő mozgatója Orbánék ellen nem elsősorban az eszme védelme, hanem a szociálliberális kormányok egyik kiemelt haszonélvezőinek félelme attól, hogy nemcsak az eddig megszokott bőkezű havi apanázsok tűntek el, hanem a szabálytalanul felhasznált pályázati és még ki tudja milyen címen felmarkolt pénzekkel is el kell számolniuk. Tény, hogy a lassú és körülményes elszámoltatásokat mielőbb fel kell gyorsítani. A nemzet igazságérzete és a kormány szavahihetősége is ezt kívánja. (Polgár Info)

JOBBOLDALI GONDOLAT