2011. május 27. Közélet

Hálás vagyok Stumpf Andrásnak.  A Heti Válasz publicistája ugyanis tegnapi cikkével olyan illusztrációról gondoskodott múltkori írásomhoz, amelyről nem is álmodtam volna. Tudom, végtelenül kínos dolog, ha az ember önmagától idéz, de talán elnézi nekem az olvasó, hogy vele is meg akarom osztani gyermeki örömet.

„Mert a Nemzeti direktorának mosdatlan szájú felböffenésében úgy van benne az egész, galaktikus méretű egóval megáldott belpesti zugértelmiség igazi arca, mint cseppben a tenger. Ezek a figurák két évtizede küldenek el disznópásztornak mindenkit, aki a „lázadás”, a „tabudöntögetés”, a „nonkonformizmus” a „haladás”, és „alternatívság” megkérdőjelezhetetlen márkajegyével árusított kultúrbóvlijuk előtt nem borul aléltan térdre.” - írtam pénteken.

És lőn. Igen, kedves, András, köszönöm, pont erre gondoltam. Pont erre a felvont szemöldökű, lebiggyesztett ajkú nagyképűségre, amely „médiafruskának”, és a „szakma legaljának” nevezi az újságírónőt,mert „idiótaságokat kérdez”. (Például olyan „idiótaságokat”, hogy a kötelező olvasmányok színházi adaptációra kötelező jelleggel elcipelt tizenéves kiskamaszok apu elrejtett szexlapjai helyett miért a Nemzetiben ismerkednek az orális szex rejtelmeivel?) Pont erre a nagykörúti arroganciára, amely „irány a színház!” felkiáltással bunkózza le azokat,  akik szerint a néző a színpadon imitált szájjal kényeztetés nélkül is megérti, hogy amit lát, az orgia. Pontosan a félműveltségnek erre a magabiztosságára, amely szerint a rendezői zsenialitás netovábbja, ha a középkori vásári színjátszás szintjére visszasüllyedve szó szerint a szájába rágjuk a nézőnek, hogy mit lát – véletlenül sem feltételezve a publikumról, hogy akár a legminimálisabb absztrakcióra is képes.

Szóval ennél a cikknél tökéletesebb szemléltető eszközt rajzolni sem lehetne.  Az pedig már végképp csak a hab a tortán, hogy a szerző ezek után leszögezi: a direktór úr végső soron mégis csak hibázott a kolléganőnknek tett orális ajánlattal, hiszen  „az embert megilleti a tisztelet" - majd egy hirtelen ugrással Alföldi alá, egyenesen mélyföldi szintre süllyedve "kakasos nyalókát" dugna a kollegina szájába. Némi lemantálás után megszületik a végkövetkeztetés: egy bocsánatkésést megér az ügy, de kirúgni semmiképp sem kellene Alföldit.

Nos, ameddig Magyarországon nem lehet belebukni a tahóságba, addig  Európa, meg a civilizáció, meg a modernizáció – amelyekről a Spinoza kávézóban, meg az Instant Caféban oly gyakran csicseregnek – istentelenül messze lesz. Ameddig egy közszereplő minden jelentős következmény nélkül úgy beszélhet egy újságíróval, mint egy hasközépig érő vörös nyakkendős párttitkár ’80-ban, addig ez bizony az a Balkán, és Vadkelet marad, amelyről a fenti liberális keltetőkben oly annyit panaszkodnak. Addig nem csak a rock lesz örök és elpusztíthatatlan, de a kádárista hatalom proletárok világa is.

Amúgy Stumpf András és libsi pajtásai nyugodtan dőlhetnek hátra a székben, pukkanhat a habzóbor: a Nemzet igazgatója megúszta egy szóbeli figyelmeztetéssel. A hülye gyerek az iskolapadra vizelt, kapott egy beírást az ellenőrzőbe: ejnye, Robika, ilyet nem csinálnak az okos kisfiúk! Legközelebb a tanár urat fogja körbekunyorálni– de az ilyen tanerő meg is érdemli.

A legelkeserítőbb ebben a történetben az, hogy nem Alföldi a legvisszataszítóbb figurája. Ő a maga beteg világképe és primitív prosztóssága mellett a végsőkig kitartott. Nem hátrált, nem alkudott, nem kért bocsánatot – példát mutatva az évtizedek óta csak ráklépésben, hátrálva mozgó „polgári” jobboldalnak: így küzd egy férfi. Ebben a harcban Alföldi Róbert nyegle, feminin művészemberként keményebb öklűnek, kitartóbbnak és állhatatosabbnak bizonyult, mint főnöke, a háromgyermekes magát keresztény-konzervatívnak valló Réthelyi Miklós, aki erkölcsi hullaként, saját ígéreteit megszegve távozott a ringből.  Az egyszeri szurkoló a lelátón nem tud szabadulni a gondolattól, hogy valójában nem is bokszmeccset, hanem előre lejátszott cirkuszi pankrációt látott. Még egy pár ilyen menet, és repülni fognak a sörösüvegek…(Barikad.hu)

Szabad Hírek