2012. augusztus 7. Külföld

Az olimpián nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, de azért némi jelentősége mégiscsak lehet annak a győzelemnek, ha már az egyes országok annyi pénzt és energiát fektetnek belé. A kis, közepes, nagy és nagyon nagy hatalmak, bár ez nem szép dolog, mindig is presztízs- és politikai kérdésként tekintettek a begyűjtött aranyak számára.

Kína nagyon nagy hatalom, és az olimpiákon (is) bizonyítani akar. Márpedig ha a kínaiak nagyon akarnak valamit, az előbb-utóbb sikerülni is fog nekik. Ez történt az olimpiák esetében is. 1952 után először 1984-ben vettek részt nyári játékokon, s ekkor láthatóan kedvet kaptak hozzá, hogy a legsikeresebb sportnemzetek közé küzdjék fel magukat. Hosszú távú - sokak szerint inkább janicsárképzésre, mint klasszikus tehetséggondozásra emlékeztető - programokat indítottak, és nem kímélték a pénztárcájukat, ha egy-egy éremesélyes sportoló kineveléséről volt szó. Ennek eredményeként Kína Atlantában 16 arannyal a negyedik helyen végzett az éremtáblázaton, Sydney-ben harmadik lett (28 arany), Athénben második (32 arany), Pekingben, hazai pályán pedig toronymagasan az első (51 arany).

Sportszempontból London fő kérdése az, hogy Kínának sikerül-e megőriznie elsőségét, vagy a fő rivális, korábban egyeduralkodó Egyesült Államok megelőzi - erre van esély, mert a hazai rendezésű olimpiák után a csapatok rendszerint jelentősen visszaesnek. Az, hogy ki szerzi a legtöbb aranyat, politikailag is fontos: Amerikában választási év van, Kínában pedig a vezetésben ősszel megkezdődik a tízévente esedékes nemzedékváltás. Ilyenkor nagyon nem mindegy, hogy milyen a közhangulat. Már csak azért sem, mert a külkapcsolatok terén mind Kínában, mind az Egyesült Államokban a másikkal való viszonyra irányul a legnagyobb figyelem, legyen szó műugrásdöntőről vagy államkötvény-vásárlásról.

A valódi kérdések már az olimpia előtti hetekben felszínre kerültek, méghozzá egy látszólag jelentéktelen ügy kapcsán. Az amerikai sportolók nyitó- és záróünnepségen viselt formaruháját idén is egy amerikai legenda, a Ralph Lauren tervezte. Ezzel nem lett volna baj, csakhogy a divatóriás, mint oly sok amerikai cég, a ruhákat Kínában gyártatta. Made in China göncökben integet a Team USA? Ez sokaknak sok volt. Mivel választások környékén minden amerikai politikus rájön, hogy ő igazából a kínai nyomulás harcos és elkötelezett ellenfele, az amúgy kissé idétlen formaruhák kapcsán demokrata és republikánus képviselők közösen léptek fel. Egyesek törvényt akartak hozni, hogy az olimpiai hacukákat ezentúl Amerikában kell gyártani, a szenátusi többség vezetője pedig azt javasolta, hogy a Kínában készült ruhákat hányják egy halomba és égessék el.

Itt persze nem az elenyésző tételnyi rendelésről van szó, hanem egy - az amerikaiak számára - fájó pontról: arról, hogy az amerikai vállalatok a termelő munkahelyek jelentős részét mára áthelyezték Kínába - saját profitjukkal együtt növelve az otthoni munkanélküliséget és szociális problémákat. A politikusok ez ellen gyakran éles hangon kikelnek, de azért csak-csak elfogadják a Kínában termeltető cégektől is a kampánytámogatást - a Ralph Lauren például lelkes szponzora Obamának és a demokratáknak.

A kesztyűt ezúttal a kínaiak is felvették. A hivatalos Új Kína Hírügynökség gúnyos hangvételű cikkben javasolta: Washingtonban foglalják törvénybe, hogy amerikai törvényhozók ezentúl nem viselhetnek vagy használhatnak külföldön készült holmit; elégetni pedig nem a ruhákat, hanem az amerikai politika képmutatását kéne.

A Ralph Lauren egyébként bejelentette, hogy a következő olimpiára már otthon varratja a ruhákat. Ez azonban a kínai gazdaságot valószínűleg nem fogja megrendíteni, az amerikait pedig nem fogja visszaszoktatni a termelésre. Ehhez a problémához képest pedig tulajdonképpen mindegy, hogy ki úszik gyorsabban és hogy ki talál el több agyaggalambot.  (hetivalasz.hu)

Szabad Hirek