2009-11-01  Külföld

A pakisztániaknak elegük van a képmutató, agresszív Amerikából. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter minapi, három napos pakisztáni látogatása során megtapasztalhatta a helyiek elégedetlenségét és dühét.
Pedig Clinton útjának egyik célja éppen az volt, hogy elnyerje a pakisztáni nép és a vezető politikusok rokonszenvét. Az USA-nak ugyanis égetően szüksége van az iszlamabadi kormány támogatására az afganisztáni és wazirisztáni iszlamista szabadságharcosok elleni háborújában. Az amerikai kormány természetesen hatalmas összegű pénzsegéllyel igyekszik megvásárolni a pakisztániak lelkét és szívét.

Ne legyen kétségünk: az uralkodó elit – miként Magyarországon és más csatlós államokban – hatalmának megtartása érdekében mindenre, akár népének elárulására is kész, és ezért Amerika mellé áll. A nép azonban – legalábbis Pakisztánban – forrong. Clinton a fővárosban valamint Lahoréban tartott nyilvános rendezvényeket, amelyeken megkísérelte elmagyarázni hallgatóságának, miért helyénvaló és elkerülhetetlen, hogy az USA immár nem csupán Afganisztánban és Irakban, de Pakisztán nyugati térségeiben is háborút folytat. Lahoréban egy egyetemista azonban megkérdezte az amerikai külügyminisztert, miért tartanak minden Amerikába utazó pakisztáni diákot „terroristagyanús személynek”? Az iszlamabadi fórumon pedig egy fiatal hölgy jelentette ki, hogy az amerikai hadsereg pakisztáni célpontok ellen intézett rakétacsapásai – amelyeknek már több száz civil esett áldozatul – valójában igenis terrorcselekménynek minősíthetők.

És nem valamiféle „fanatikus iszlamista klerikusok” hangoztatták ezeket a nézeteket, hanem egyszerű pakisztáni polgárok, akiknek azonban elegük van az amerikaiak arroganciájából. „Önöknek egyetlen szeptember 11-jük, volt, nekünk azonban minden napra jut egy szeptember 11.” – foglalta össze tömören a pakisztániak többségének véleményét Asma Shirazi, az iszlamabadi Geo TV újságírója.

A pénz azonban nagy úr. Obama elnök a napokban aláírta azt a törvényt, amelynek értelmében az elkövetkező öt év során az USA 7,5 milliár dollár segélyt juttat az iszlamabadi rezsim számára. Semmi kétség, Pakisztánnak a pénzre szüksége van, ugyanis az ország gazdasága súlyos nehézségekkel küszködik. Cserében Washington azt várja el a megvásárolt iszlamabadi kormánytól, hogy nagyszabású hadműveletek során igyekezzen leszámolni a nyugati országrészben tevékenykedő tálib és más iszlamista fegyveres csoportokkal. És természetesen, ha Washington ilyen hatalmas összegeket fizet, akkor elvárja, hogy a pakisztáni vezetés tűrje el az amerikai hadsereg állítólagos tálib és Al Kaida célpontok ellen intézett rakétacsapásait. Amelyeknek „járulékos vesztesége” is jelentős. Magyarán: ártatlan pakisztáni polgárokat gyilkol az amerikai hadsereg.

Ha hinni lehet az amerikaiaknak, akkor a CIA vezérelte „célzott” rakétatámadásainak az Al Kaida illetve a tálib mozgalom 13 vezetője esett áldozatul az elmúlt 18 hónapban. (És több száz polgári személy, amiről a jenkik hallgatnak.) Az iszlamabadi nyilvános fórumon egy fiatal egyetemi hallgató lány a következő kérdéseket szegezte Clintonnak: „Végtére is mit jelent a terrorizmus az USA számára? Ártatlan emberek legyilkolása egy rakétatámadás során vajon nem terrorizmus? A Peshawarban két nappal ezelőtt elkövetett merénylet az ugye terrorizmus. De végső soron mi a különbség?” Az amerikai külügyminiszter persze elkerülte az egyértelmű válaszadást, noha sajnálkozott az amerikai támadások következtében életüket veszített illetve megsebesült emberek sorsa fölött.

Clinton a látogatása során számos alkalommal leszögezte: a pakisztáni hadvezetés, illetve a titkosszolgálatok soraiban nem kevesen vannak, akik csak vonakodva hajlandók együttműködni az amerikaiakkal, sőt olyanok is akadnak, akik szívük mélyén a „terroristákhoz húznak”. Az amerikai külügyminiszter a kölcsönös bizalmatlanságot nevezte meg a két ország közötti feszültségek egyik fő okának. Pedig – mondta – Washington nem csupán a „terrorellenes háborúban” szeretne együttműködni Pakisztánnal, hanem szívesen részt vállalna az ország infrastruktúrájának, így például elektromos hálózatának és iskolarendszerének modernizálásában. Ismerős szavak. Minket, magyarokat is a „modernizáció” és a „jólét” jelszavával csábítottak az Európai Unióba, csakhogy az ígéretek üresnek bizonyultak. A pakisztániak nagy része egyáltalán nem hisz már a washingtoni szirénhangoknak, sőt az ország polgárai megalázónak tartják, ahogy az Egyesült Államok igyekszik pénzen megvásárolni a nemzet jóindulatát és támogatását.

Sokan pedig arról is meg vannak győződve, hogy a fanatikus iszlamista mozgalom megerősödése az előző amerikai kormányzat ténykedésének egyenes következménye. „Nézze külügyminiszter-asszony, mi most Wazirisztánban egy olyan háborút vívunk, amit Önök kényszerítettek ránk”- mondta Asghma Sirazi újságíró az iszlamabadi fórumon Hillary Clintonnak. „Ez nem a mi háborúnk – folytatta -, ez az Önök háborúja, és velünk akarják megvívni.” Cáfolhatatlan igazság. A pakisztáni lapok döntő többsége egyébként Clinton látogatása után arról cikkezett, hogy az amerikai külügyminiszter-asszony útja eredménytelennek bizonyult, és sokkal inkább fölingerelte Pakisztán népét, mintsem megnyerte volna a nemzet rokonszenvét.
(barikád.hu alapján szerk.)