Egészen bizonyos, hogy a papsággal, névleg a katolikus papsággal szemben meglevő ellenszenves érzés valósággal egyik jellegzetes vonása korunknak. Maguk a papok ritkán vannak teljes tudatában az ellenszenv azon mértékének, mely velük szemben a lelkeket eltölti; ami érthető is, hiszen akik a papokkal érintkeznek, a legtöbb esetben valamit kérni jönnek hozzájuk, s amikor valaki kér, akkor el szokta rejteni igazi érzelmeit.

Igaza van Faulhabernek, a szellemes müncheni érsek-írónak, hogy csak aki nagyon nyílt szemmel jár az élet útjain, veszi észre kellőleg s tudja méltányolni azokat a sötét pillantásokat, haragos elfordulásokat, gyanakodó figyelgetéseket, gúnyos és gyűlölködő megjegyzéseket, melyekkel nemcsak műveletlen és félművelt, de intelligens emberek is a papsággal szemben viseltetnek. S aki hallja a papokról szóló beszédeket, ezek után ítélve szinte kénytelen volna azt hinni, hogy a papság csupa kimondhatatlanul gonosz és ostoba emberek gyülevésze, valami abnormisan rossz és megvetésre méltó népség, valósággal korcshajtása az emberiség fáján.

A papok ellen való antipátiát nem magyarázza meg maradéktalanul az az őrült izgatás sem, amelyet velünk szemben a keresztényellenes irányok, szociáldemokrácia, pánjudeizmus, szabadkőművesség s ezek sajtója végbevisz. Mélyebb okokat is kell keresnünk, hogy ezt a papellenszenvet megértsük. A papellenes agitáció mindenesetre egyik legfőbb oka a papgyűlöletnek, de ez az agitáció sem érhetne célt, ha nem találna fogékony talajra, ha nem volnának meg bizonyos, a papgyűlöletre előkészítő diszpozíciók a tömegek lelkében.

Az egyik legfontosabb enemű diszpozíció nézetünk szerint a tömeg ösztönszerű ellenszenve vagy bizalmatlan félelme mindazzal szemben, ami vagy aki őt fegyelmezni, szabadságában megkötni, moralizálni akar vagy vele szemben a tekintélyt képviseli. Talán ez magyarázza meg azt a sajátlagos tényt is, hogy a bonvivant, jó pajtás-papokkal szemben nagyon sokakban nincs meg az az ellenszenv, amely megvan a szigorú életű és szigort hirdető papokkal szemben, akikkel szemben pedig a belső tiszteletet sokkal kevésbé lehet megtagadni, mint amazokkal szemben. Az emberben, minden emberben benne van egy darab forradalmi hajlam, a férfiban több mint a nőben, s ez a hajlam ösztönszerűen ellenséget lát mindenkiben, aki nekünk tízparancsolatot, önmérsékletet s egyéb terhes és kényelmetlen dolgokat prédikál.

A papnak voltaképp már emiatt is roppant nehéz a helyzete. Nagyon sok ügyességgel, okossággal, szívjósággal, nemességgel, szelíd határozottsággal kell felvértezve lennie, hogy a Krisztus igáját édessé tudja tenni az emberek százai, ezrei, tízezrei számára, a legkülönbözőbb karakterek, temperamentumok, hajlamok, lelki diszpozíciók közepet, amelyekkel a tömeg lelkében találkozik.

A nagy és szerencsés papoknak, a Prohászkáknak és Majláthoknak épp ez a legfőbb erejük: a tekintély elvének ridegségét, a követelményeik szigorának érdességét egész sor emberi erénnyel, nagy adag emberi kedvességgel és leleményességgel tudják letompítani; a fájdalmas pilulát édes ostyában tudják beadni. Mivel azonban ez a képesség elég ritka, s ily fokban csak meglehetősen kevés, szerencsés természeti adományokkal rendkívüli önképzést egyesítő emberek birtoka, azért még ezek a kimagaslóan közszeretetben álló nagy papok sem tudják teljesen elvenni az élét a papságot egyetemben elítélő, visszautasító ellenszenvnek, sőt nem tudják elkerülni azt sem, hogy az agitáció a legcsekélyebb alapon őket magukat is alkalommal ki ne kezdje.

Azt mondhatná valaki: más tényezőkkel, a tekintély elvének más képviselőivel szemben is megvan ez az ellenszenv, de mégsem emelkedik soha ilyen fokra. A közkatona pl. eleget szenved a tisztjei részéről, a munkás a munkaadó részéről s mégis: hol az az ellenszenv a katonáknál a tiszttel, a munkásnál a munkáltatóval szemben, amely megvan a tömegekben a pappal szemben?

Az összehasonlítás azonban nem eléggé találó. A katona, a munkás feljebbvalójában bizonyos fokig szintén „ellenséget” lát, de ez az ellentét itt merőben hivatalos vagy üzleti alapon áll s azért sehogy sem érinti a lélek mélyeit. Az alattvaló a szigorúan parancsolgató feljebbvalóban legfeljebb a hatalmasabbat látja, akinek valamely értelemben sorsánál fogva ki van szolgáltatva, akinek felsőbbségét, ha tetszik, ha nem tetszik, el kell viselnie. És ez a felsőbbség puszta külsőségekre vonatkozik: ha megteszed, amit parancsolok, békében maradsz; ha nem, megbüntetlek.

A papnál nem egészen így áll a dolog. Ott a tekintély elve a lélek mélyéig nyúl el: hitet, bizalmat, szeretetet parancsol, a legbensőbb ösztönélet fékezését; lemondást, harcot sürget; s emellett semmiféle külső kényszer vagy közvetlenül várható földi előny nem ad itt a tekintély szavának nyomatékot. A pappal szemben a hívő mindig úgy érzi, ha neki hisz vagy szót fogad, mintha ő is legalább annyit adna ezzel a papnak, mint amennyit tőle kap. Még lekötelezettjének is érzi a papot, mihelyt jót tesz, mihelyt a vallás és erkölcs parancsait az ő ajkáról elfogadja s követi; mintha csak a papnak tenne ezzel szolgálatot vagy kedvességet. S mihelyt a papban való vagy képzelt hibákat lát, szinte megbánja, hogy jót tett, elidegenül a vallás, az erkölcs gyakorlásától s örül, hogy valami címen kivonhatja magát a tekintély kényelmetlen hatalma alól.

Talán ez az egyik fő oka annak is, miért nagyobb ez az ellenszenv a tekintélyt és féket legkevésbé tűrő férfiben s kisebb a gyermekben s a nőben; bár ezzel összefüggően közrejátszik a különbség előidézésében a nő és a gyermek nagyobb készsége is nemcsak a tekintélyhez való simulásra, hanem általában a morális szempontok nagyrabecsülésére.

Ugyanez a szempont magyarázza meg a nagy különbséget, amely a katolikus és nemkatolikus papokkal szemben való viselkedésben megállapítható. Senkinek sem juthat eszébe azt állítani, hogy a katolikus papság bármiben is alantabb állna akár műveltség, akár erkölcsi nívó dolgában a nemkatolikus papoknál. S mégis az ellenszenv, a fázás, a gyűlölet vele szemben hasonlíthatatlanabbul nagyobb, mint a más vallású papokkal szemben. A benső megbecsülés talán több, de a gyűlölet, az ellenszenv, az elzárkózás szintén nagyobb vele szemben. Kétségtelenül azért, mert a katolikus pap sokkal többet, nagyobbat, nehezebbet kíván és sokkal nagyobb tekintély alapján működik, mint a protestáns vagy zsidó pap s így a tekintély elleni ellenszenv is sokkal élénkebb vele szemben.

*

A másik nagy fontosságú tényező a lelkeknek ebben a papellenes érzületében kétségtelenül magában a papságban keresendő.

Az az életideál s azok az elvek, melyeket a katolikus pap hivatásszerűen hirdet, kétségkívül igen szentek és magasak. Kötelező erejük érvényes a papokra s világiakra nézve egyaránt; a papokra még nagyobb fokban. Nagyon természetes tehát, hogy az emberek elsősorban a paptól várják el, hogy amaz elveket kövesse is, amelyeket hirdet és képvisel, s természetes az is, hogy e tekintetben a paptól magától többet várnak el, mint amennyit a pap tőlük követelhet. Nem hisznek többé a pap őszinteségében, s nem hiszik el az általa hirdetett tanok és törvények igaz voltát és kötelező erejét, ha nem látják, hogy a pap maga is lelkiismeretesen betartja azokat. S épp ezért a papokkal szemben gyanakvók, őket megfigyelik és legkisebb botlásukat is nagyra tartják, abból nagyon messzemenő, sőt túlzó következtetéseket vonnak le.

Bizonyos fokig teljesen érthető e szempontból, miért rónak fel a papnak nagy hibául olyasmit is, amin másokon meg sem ütköznének, amit másnál a legtermészetesebb dolognak tartanának. Ha egy világi megköveteli az adósától, a szegény sorsútól is, hogy tartozását fizesse meg, ezen senki sem talál felháborítót; ellenben évekig felróják s a szocialista lapok diadalmasan harsogják világgá, ha egy pap szorítja rá az adósát a fizetésre, a párbér vagy stóla-illeték lerovására.

Ha a világi mulat és kirúg a hámból, azt mondják róla, hogy jókedvű ember; a papnak, ha saját nővérével beszél az utcán vagy a vasúton, a leggyanakvóbb vigyorgásokat, esetleg megjegyzéseket kell elszenvednie. A világin a harag kitöréseit vagy a nyerészkedési vágyat senki sem találja különösképpen megrovandónak; a papon egy hevesebb, türelmetlenebb szó, a túlzott vagy akár a legmegengedettebb törekvés is a jobb anyagi helyzet kivívására végzetes lehet: alkalmas gyújtóanyag az ellenszenv szítására ellene.

Már most, ha a papság vagy annak egyes tagjai nem állnak mindig és mindenben azon a színvonalon, amelyen ez a kedvezőtlen megítélés legalább is nagyobb mértékben nem közelítheti meg őket, vagy ha az embereken soha teljesen nem hiányzó hibákat nem egyensúlyozzák bennük nagy emberi és papi erények, természetes, hogy akkor ez az ellenszenv a legelső alkalommal magas lángra lobban. A papság pedig állhat mégoly magas színvonalon, nem tudja megakadályozni, hogy egyes tagjai és néha elég sokan is nagyobb, szemet szúró hibába ne essenek.

Az Egyház a maga munkájának s erkölcsi erejének igen jelentékeny részét fekteti bele a pap nevelésébe és papképzésbe, s egyik legnagyobb kultúrmunkája a papságnak éppen az, hogy állandóvá tegye magát, hogy utódokat nevel magának, hogy nem engedi kiveszni azt a rendet, amely minden egyes tagjától önkéntes cölibátust, nagy idealizmust, lelki erőt és igen sok lemondást kíván. Hogy ez a nagy munka sem sikerül mindig tökéletesen, bizonyos. Fájdalmas, de érthető. Jó papot nevelni: az egyik legnagyobb s legnehezebb feladat. Sok pap jut el a nevelés folytán a lelki életnek meglehetősen magas fejlettségi fokára, de alul marad megfelelő, a mai kort kielégítő tudás dolgában. Sok más pap viszont magasra jut tudás és elméleti képzettség tekintetében, de alul marad a lelki értékek terén. Hány tudós papunk van, aki azonban éppen nem apostoli lelkű és hány apostolunk van, aki azonban kellő tudás és hozzáértés híján nem érvényesül. Pedig csak a mindkét irányban tökéletes pap tud ma megfelelni hivatásának úgy, hogy a papellenes idegenkedést és gyűlöletet legyőzze.

Nagyon természetes azonban, hogy ezen a téren mindenekelőtt a papság dolga, hogy reformot teremtsen. A papnevelés reformjáról nagyon sokat írtak már; egészen bizonyos, hogy e téren nagyon jelentékeny s gyökeres intézkedésekre volna szükség. Megnehezíti a helyzetet újabban az, hogy a papi pályára nem a legjobb és legválogatottabb anyag megy, hanem sokszor meglehetősen gyenge is. Azelőtt a jeles érettségivel jelentkezők közül is akárhányat visszautasítottak a konkurzusnál; most előfordul, hogy beérik az elégséges iskolai eredményt felmutatókkal is, sőt hogy még ilyen sem jelentkezik elegendő számmal. Látszik egyrészt, hogy milyen „eldorádó” a pap élete, hogy amikor minden pályán túltengés van, ide nem igen jut elég jelentkező, de látszik a papellenes agitáció eredménye is, amely a papi pályát gyűlöletessé teszi, s akárhány fiatalembert visszariaszt a pálya nehézségeitől.

A papi reformok kezdeményezésére és végrehajtására természetesen az egyházi hatóság hivatott. Mi csak kívánhatjuk, hogy ezek a reformok minél kevesebbet késsenek. Lehetetlen állapotok azok, amikor pl. egy nagyvárosi plébánián a plébános, sok tízezer katolikus lélek lelkipásztora, évtizedes plébánosi működése után egy katolikus szervezkedési akcióval kapcsolatban azt vallja önmagáról, hogy ő „nem ismeri a híveit”, nem tudja, kikhez lehetne elsősorban fordulni, hogy a szervezkedésben részt vegyenek. Lehetetlen, hogy egy, még ennél is nagyobb plébánia lelkipásztora, akinek reggeltől estig roskadoznia kellene a munkától, hívei lelki ellátásának szorgalmazásától ráérjen mindenféle politikai és közéleti agitációk vezetésére, melyek méghozzá nem is állnak a katolikus irány szolgálatában, sőt azzal esetleg ellentétben is vannak, miközben a lelkek tízezrei nyomorognak.

Lehetetlen, hogy nagy felelősséggel járó egyházi hivatalokba, pl. egy-egy nagyváros plébániájába oly emberek üljenek bele, akiknek erre kivételesen nagy képességeik nincsenek; hogy e tekintetben vérség, születés, protekció, politika, érdek stb. legyenek irányadók, s hogy ennek következtében igen jelentős egyházi hivatalt töltsön be olyan valaki, akiről egész környezete úgy tudja, hogy abszolút hitetlen, hogy sohasem breviáriumoz, hogy híres mulató stb. Egy-egy ilyen pap természetesen lerontja azt is, amit tíz kitűnő pap felépített. Ezeknek a lehetetlenné tétele volna tehát a papi reform egyik legsürgősebb feladata.

*

A papgyűlöletnek további oka: az irigység. A papság kezén vagyon és hatalom van. Mind a kettő szükséges, és ha a papság iránt bizalom és szeretet van a lelkekben, nem is képezi irigység tárgyát.

De ha a közönség máris gyanakvó és kevésbé jóindulatú a papsággal szemben s úgy látja, hogy ennek a papságnak kezében, amelyet ő nem osztatlanul tisztel és szeret, nagy anyagi előnyök, vagyon, közéleti befolyás stb. van, természetes, hogy ez a körülmény ismét fokozza elégedetlenségét s bizalmatlanságát, főleg ha azt hiszi, vagy talán látja is, hogy ez a befolyás és vagyon nem mindig a legszerencsésebben használtatik fel. Az egyházi vagyon szükségességének elvi elismerői közt is mily könnyen kelt néha óriási visszatetszést, hogy ennek a vagyonnak legjobb, legönzetlenebb s leg-célirányosabb felhasználását nem látják biztosítottnak. S hogy annak ne lássák, erről bőségesen gondoskodik az egyházellenes agitáció.

Kétségtelen azonban, hogy a papgyűlöletnek s a papság iránt való ellenszenvnek legfőbb tényezője a tudatos izgatás a katolikus papság ellen. Ennek az izgatásnak több, nagyon is érthető oka van. Lényeges szerepet visz benne kétségtelenül maga az a gyűlölet, amellyel a mai sajtó nagy része már íróinak s olvasóinak felekezeti és faji hovatartozáságából kifolyólag viseltetik a katolikus Egyház papjaival szemben. Ez a gyűlölet ritka leleményességgel és ügyességgel párosul s vannak elemek, melyek a felebarát üldözésében, gyűlöletében, meghurcolásában valami évezredekre visszanyúló öröklött tradíció erejénél fogva is valóságos virtuozitásra tettek szert.

A zsidók türelmetlen csoportjának gój-utálata és gój-gyűlölete senkire nem irányul oly hevességgel, mint a katolikus papokra. Ez természetes.

E mellett a katolikus pap, főleg éppen a buzgóbb, agilisabb, képzettebb, a legnagyobb szálka a zsidók türelmetlen csoportjának a szemében, mert benne látja nem mindig tisztességes céljainak legveszedelmesebb ellenzőjét és megakadályozóját, a keresztény nép leghivatottabb s legrátermettebb védelmezőjét. Ha a pap nem volna, mennyivel könnyebb volna a helyzete nemcsak a falusi szatócsnak és pálinkamérőnek (hiszen a pap prédikálja a mértékletességet, ami pedig neki anyagi kára), de minden népámítónak és világcsalónak is. Ha nincsenek keresztény papok, akik a népet felvilágosítják, szervezik, védelmezik, akik nekik egyesületeket, hitelszövetkezeteket, takarékpénztárakat létesítenek, akik neki ingyen tanáccsal, jogvédelemmel szolgálnak, a legtöbb helyen a nép úgy ki volna téve egyrészt egyes közigazgatási tisztviselők, másrészt a nyerészkedők basáskodásának, és fosztogató kedvének, hogy segíteni sem tudna magán.

A népnek mindig a pap volt első tanácsadója és segítője, ügyvédje és oltalmazója; bizonyos elemeknek pedig sokkal jobban tetszenék, ha papi felügyelet nélkül bánhatnának el a néppel.

Hasonlóképp a városi munkásosztálynál. A szociáldemokrácia őrülten fél a katolikus paptól; ezért cikkez a Népszava még a legnagyobb papírínség idején is nem annyira a lakás- és élelmiszer mizériákról, nem az árdrágításról és a zsidó-uzsora önmagát felülmúló szipolyozásáról, hanem néha 3-4 napihírben is a katolikus papokról. Ezekben látja egyik kerékkötőjét. Miért? Mert a szegény munkásnéppel hamar el lehet bánni, ha nincs mellette senki, aki a szocialista jelszavak ürességére, egyéni célokat leplező hazug voltára, a szociáldemokrácia munkásbecsapó üzelmeire figyelmezteti.

A pap az egyetlen, aki a munkással megértetheti és játszva meg is érteti, hogy a munkásság szervezkedése nem szükségképpen függ össze a kereszténység s a hit megtagadásával, hogy aki a munkásság igazi javát akarja, nem rabolhatja el tőle lelki értékeit, hogy a szocialista vezérek politikai és gazdasági önérdekből dolgoznak, a munkásság hátán akarnak hatalomra szert tenni s nem ritkán feláldozzák a munkásság érdekeit önző céljaiknak. Hogy a szociáldemokrácia titkon összejátszik a nagytőkével s bár látszólag ellene küzd, ezt a küzdelmet komolyan nem veszi soha. Hogy a bérmozgalmak által kivívott előnyök közönséges szemfényvesztések, mert amikor a munkásság bérét 50 vagy 100 százalékkal javították, ugyanakkor hallgatagon asszisztáltak ahhoz, hogy az összes életszükségleti cikkek ára pedig 300-800-1000 és 2000 százalékkal emelkedjék, úgyhogy az a munkás, aki azelőtt a kevésből igen jól meg tudott élni, a szociáldemokráciával ölelkező merkantilizmus jóvoltából ma a bére kétszereséből nyomorog stb. Mindezt ha a pap nem mondja meg a munkásnépnek, senki sem mondja meg: ezért követ el mindent, hogy a pap tekintélyét és hitelét a nép lelkében minden eszközzel aláássa.

Azonkívül még egy okból: tudja, hogy ha valaki, a pap tudja a munkásságot a jobb megélhetés és elviselhetőbb társadalmi viszonyok érdekében megszervezni. Ettől a szociáldemokrácia fél. Neki elégedetlen munkások kellenek, az elégedetlenség az ő eleme. Ahol a pap jólétre vezeti a népet, ott a szociáldemokráciának nincs talaja többé. Ezért nem akarja, hogy a pap tervei sikerüljenek, s ezért gyűlöli szívből a keresztényszocializmust, mely a munkásság felsegélyezését nem trükknek szánta, hanem komolyan végrehajtani akarja.

Hasonlóképp tüske a katolikus papság az ő agitálásával, apostoli buzgalmával, a nép bizalmát bíró helyzetével együtt annak a nagyipari s nagyvállalkozó világnak szemében, amely minden igazi felvilágosítástól s népszervezéstől cselekvési szabadságának mértéktelenségét félti. A szabadkőművesség rettenetes papgyűlölete talán nem is annyira vallás elleni gyűlöletből táplálkozik, mint inkább gazdasági túlsúlyra-törekvés vágyából és abból a félelemből, hogy ennek a fékezetten gazdagodási vágynak a katolikus papság munkája ellensúlyozója lesz.

Ha pl. ma a szabadkőműves sajtó oly toporzékoló dühvel ír és lármáz minden katolikus szervezkedés ellen, főleg pl. a gazdasági vagy politikai téren, vagy a sajtó terén, ennek magyarázatáért igazán nem szükséges messze mennünk: a szabadkőművesség félti azt az egyeduralmi helyzetet, melyet magának az ország körzetében s közgazdaságában teremtett s amely abban a pillanatban meginog, amelyikben a katolikus szervezkedés megindul s a keresztény népelem az ő kiszorított, megcsalt, kiuzsorázott helyzetére ráeszmél. S mivel ebben a felvilágosító és szervező akcióban természetszerűleg elsősorban papokat lát, gyűlölete mindenekelőtt ezekre irányul.

Hogy aztán ez a gyűlölet ne maradjon a páholyok sötét lovagjainak magánélvezete, hogy minél többeket elérjen, s minél általánosabb legyen, erről a szabadkőműves sajtó van hivatva gondoskodni s ennek a hivatásnak legjobb tudása szerint meg is felel.

Íme, a papgyűlölet okai. Nem is valamennyi, csak legfőbbek. Azt hisszük, a felvetett kérdésre ezekben is megfeleltünk. Krisztus szava teljesül a papságon: „Engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”. (szentkoronaradio.com)

Szabad Hirek