(radikális: gyökeres, teljes változtatás( pl. egészségügyben a műtét radikális beavatkozás. Vagy le bontunk egy házat, és időben gyorsan újra építjük.). /radicalis-latin szó alapján/ A római politikában a radicalis: "időben gyorsan kikövetelt változtatás a közéletben".El ítélve a apró, lassú lépéseket. szerk.)

Nemrég egy konferencián azt mondtam, hogy ma Magyarországon egyetlen program van, és az a Jobbiké. Még azt is hozzátettem, bárki is alakítson kormányt 2010-ben, ha azok nem mi leszünk, akkor annak két lehetősége lesz: vagy végrehajtja a Jobbik programját, vagy átadja a helyét nekünk. A kijelentésemen az ellenérdekelt sorok között sokan felháborodtak, sokan megmosolyogták. Ugyanúgy, mint annak idején azt a gondolatomat, hogy a magyar emberek kétharmada jobbikos, csak még nem tudnak róla. Akkor azt is sokan kinevették, mára azonban ez egyre kevésbé mulatság tárgya. Ráadásul én sem viccnek szántam. Ezt is, és a mostanit is komolyan gondolom. Radikálisan.

De mi is az, hogy radikális? Talán azt jelenti, hogy ökölbe szorult kézzel és habzó szájjal születtem? Hogy az óvodában a Molotov-koktél volt a jelem? Vagy inkább egy radikálisan rossz helyzetre adott valódi és őszinte választ.

A radikalizmus nem ideológia, nem eszme, hanem hozzáállás. Ha egy embert elüt egy autó, súlyos sérüléseket szenved, és az egyik kiérkező orvos pofon vágná, a másik meg azt mondaná, itt egy algopyrin, a sérült bizonyára mindkettőt elzavarná. Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem egy autó, hanem egy tucat vonat gázolt át, és mégis ez történik. A baloldal mégis pofoz, rugdos, a jobboldal meg mindenféle álszent széplelkűséggel kábítja. Mondjuk már ki: Magyarországot tudatosan és teljesen szétverték. A további pofonok és a fájdalomcsillapítók helyett ide végre radikális – az előző hasonlat szerint: műtéti – beavatkozás kell. És erre valóban csak a Jobbiknak van programja. Olyan dolgokhoz kell hozzányúlni, amelyhez a jelenlegi parlamenti pártok – bal- és jobboldal egyaránt – vagy nem mernek, vagy nem akarnak, vagy nem szabad nekik, vagy mindhárom. Ők csak pofont vagy algopyrint tudnak adni.

Rajtunk kívül senki sem meri felvetni, hogy az ország gazdaságát évtizedek óta gúzsba kötő államadósságot újra kell tárgyalni. Senki nem veti fel, hogy a Magyar Nemzeti Bank működését az ország érdekei szerint kell átalakítani. Ugyan ki merné megpiszkálni a multinacionális cégek megadóztatásának kérdését? Azon pártok ugyan nem, amelyeknek a választási fekete kasszájukat éppen ezek a vállalatok töltik fel Júdás-pénzzel… Szintén nem kapkod senki az elkövetkezendő évek egyik legnagyobb botrányával kapcsolatban, ami a magánnyugdíj-pénztárak pénze körül várható. És persze senki nem veti fel, hogy azokat meg kell szüntetni, és vissza kell vezetni az állami nyugdíjrendszerbe.

Hogy a magyar föld külföldi kézbe jutása senkit sem izgat az Országgyűlésben, már nem is lep meg. Pedig egy egyszerű többséggel történő földtörvény-módosítással elejét lehetne venni a nemzeti tragédiának. Valószínűleg ez is ránk vár. Mint ahogy a mentelmi jog eltörlése, a parlamenti képviselők álláshalmozásának felszámolása, a visszahívhatóság megteremtése is. Támogatjuk persze, hogy felezzék meg a parlamenti képviselők számát, de nem ez a valódi kérdés, hiszen 386 gazembert, ha megfelezünk, az még csak 200 gazembert jelent...

A cigánykérdés megoldására sincs senkinek elképzelése. Sajóbábony bebizonyította, hogy az ország bizonyos részein a helyzet polgárháborús. A baloldal erről nem vesz tudomást, a polgári oldal meg csak fanyalog. Pedig itt már csak a drasztikus beavatkozás segíthet. Közmunka, szociális kártya és adókedvezményes – azaz a munkát megbecsülő, de a megélhetési gyermekgyártást kiszelektáló – családtámogatás kell. A Magyar Gárda működésének törvényes felhatalmazása, na, meg csendőrség. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy a cigányság visszatérjen a munka, a törvények és az oktatás világába. Aki erre nem hajlandó annak pedig két alternatívája marad: kihasználva az uniós szabad áramlást, elhagyja ezt az országot, mert itt nem tolerálják tovább az élősködő, bűnöző életformáját, vagy jön a börtön, amely azonban a jelenlegi, welness-központokhoz képest egészen más világ lesz, kezdve azzal, hogy a napi ellátásuk költségeit maguknak kell majd megtermelniük.

És ugyan ki merné rajtunk kívül bevállalni a Szent Korona-tan alapján álló alkotmányozást. A baloldal érthető okokból ragaszkodik a sztálinista „toldozmányhoz”, a jobboldal meg itt is algopyrinnel próbálkozik. Nem is beszélve a titkosítások feloldásáról, amelyben persze megint mindenki sáros. Az elmúlt évek politikusbűnözésének elszámoltatásához, a privatizáció leállításához, sőt a szükséges reprivatizációhoz látja valaki az elszánást, a bátorságot és a kellő tisztaságot a parlamenti pártok valamelyikében is?

A hazafias oktatás-, kultúr- és médiapolitikáról pedig most ne is beszéljünk bővebben, mert az ehhez való hozzáállás mindkét oldalon borzalmas. Ki fogja bevállalni a nagy kereskedelmi csatornák koncessziós jogának megszüntetését, ki fogja hazazavarni Bolognába a városról elnevezett oktatási rendszert, ki fogja június 4-ét nemzeti emléknappá nyilvánítani? És ki fog magyar honvédséget teremteni? Ki fogja megvédeni a magyar vasutat, a magyar volántársaságokat a multik autópálya-lobbijával szemben? És ki tudja, hogy mennyi mindent hagytam még ki, amelynek a megoldásához csak a Jobbiknak van meg a hitelessége, a felkészültsége és az ereje.

Úgyhogy még egyszer elmondom, hogy mindenki megértse, halkan, minden elbizakodottság nélkül, pusztán tényszerűen: vagy a Jobbik programját hajtja végre a következő kormány, vagy átadja a helyét a Jobbiknak. Minden egyéb a rosszabbik…

(Jobbik.hu alapján szerk.)