A magyar történetírás meglehetősen szűk keresztmetszetben tárgyalja a zsidók magyarországi történetét: a holokauszt tragédiája előtti időkből jellemzően jelentéktelen idegenekként vagy kapitalista gyárosokként tűnnek fel előttünk - miközben egy szerzetes feljegyzése szerint a magyarok már a 10. században szerettek azzal büsz­kélkedni, hogy a zsidóktól származnak. A zsidók története Magyarországon című kétkötetes gigantikus munkájában Komoróczy Géza professzor tudományos alapossággal vizsgálja a két nép közös történelmét.

- Mint történészt nagyon izgatott az, hogy a 18. század végéig szinte teljesen kihasználatlanok azok a forrásanyagok, amelyek a magyarországi zsidó történelemre vonatkoznak. A magyar történeti irodalom a kezdetet illetően a zsidókat többnyire jelentéktelen idegen elemként említi, majd a modernizáció idején leginkább mint gyárosokról, a kapitalizmus hordozóiról esik róluk szó, ráadásul gazdasági szerepük tárgyalása a magyar gondolkodásban az antiszemitizmussal keveredik, és ezt is szerettem volna világosan tisztázni. Próbáltam kiaknázni a belső, zsidó, héber forrásokat. Meg akartam rajzolni a magyarországi zsidók szoros beágyazottságát az európai (askenázi) zsidók történelmébe.

A holokauszt miatt talán természetesnek vehető, hogy a zsidók magyarországi történetében a 19-20. század túlsúlyos - magam is a vészkorszaknak szántam a legtöbb oldalt -, ám szerettem volna, ha ez a „hegy" nem takarja el a mögötte elterülő „dombokat" és „lapályokat". Merthogy a zsidók magyarországi története a 10. században kezdődik.

A könyvében idéz egy szerzetest, aki a 10. század végén azt írta, hogy a magyarok szeretnek azzal büszkélkedni, hogy a zsidóktól származnak. Ez azt jelenti, hogy nem- csak hosszú múltra tekint vissza, hanem eredetileg baráti volt a zsidó-magyar kapcsolat?

- A szerzetes utalása még kevés ennek megítéléséhez, de mindenképpen érdekes, hogy majd a 16. században a protestáns históriásének-irodalomban is megjelent ez a motívum, amit Ady úgy adott vissza, hogy „keresvén zsidókkal atyafiságunk".

A honfoglalás előtt a magyar törzsek már találkozhattak zsidó kereskedőkkel. Ennél erősebb kapcsolatnak bizonyult a kazár birodalommal való érintkezés, amelynek nagyfejedelmi udvara zsidó hitre tért. A magyar törzsek a birodalom mellett vagy éppen annak keretei között éltek a 8-9. században, és volt olyan időszak, amikor a kazárok szövetségesei voltak. Márpedig könnyen elképzelhető, hogy nemcsak a kazárok, hanem szövetségeseik vezetői is felvették a zsidó vallást. Ezért merem azt mondani - magamban egy kicsit nevetve azon a fricskán, amit ez a mélymagyar tudatnak jelent -, hogy ha valaki egyáltalán zsidó volt a honfoglaló magyarok között, akkor Árpád fejedelem biztosan.

A zsidó-magyar kapcsolatra vonatkozó legkorábbi dokumentumok egyébként a 11. századból származnak, amelyek a Rajna-vidék és a kijevi nagyfejedelemség között utazó kereskedők tevékenységével kapcsolatosak.

A 14. század elején írt krónikás feljegyzések már Budán zsidó kapuról és a zsidók zsinagógájáról szólnak. A tatárjárás után, az 1250-es években IV. Béla a budai pénzverde felállításához az osztrák herceg kamaragrófjai közül hívott meg zsidókat, akiknek privilégiumokat adott: teljes feudális jogokat kaptak, földbirtokaik voltak, kardot viselhettek - még ha ez az állapot nem is tartott sokáig. Az általános történetírói felfogás szerint Nagy Lajos 1360-ban űzte ki a zsidókat, az én kutatásaim - egy héber krónikás adata! - szerint azonban ez 1348-ban, a nagy pestisjárvány idején történt, és ebben jelentős szerepe volt annak, hogy elterjedt a vád: a járványt a zsidók terjesztik.

A magyar-zsidó viszonyt mennyiben befolyásolta Róma?

- 1215-ben a IV. lateráni zsinat jelentős változást hozott a római katolikus egyház álláspontjában. Korábban a céljuk az volt, hogy a zsidókat mint az eredeti kinyilatkoztatás bizonyítékait mutassák fel, a zsinat után viszont ezt felváltotta a térítési szándék. Arra az esetre, ha ez nem sikerülne, kilátásba helyezték, hogy a zsidók mozgásterét a legszűkebbre korlátozzák - bár a megsemmisítésük nem merült fel.

Ennek eredményeként a 13. században a magyar királyság, illetve a pápaság és annak magyarországi legátusa között nem kevés feszültség keletkezett annak kapcsán, hogy az Árpád-házi királyok, különösen II. András vagy IV. Béla szívesen alkalmaztak zsidókat államigazgatási feladatokra.

Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy a diaszpóralét, a jogfosztások és üldöztetések ellenére a zsidóság nemcsak fennmaradt Európában, hanem később - különösen Magyarországon - a polgárosodás egyik motorját jelentette?

- Ennek kulcsa abban rejlik, hogy a zsidó közösségek rendkívüli módon ragaszkodtak a hagyományaikhoz - ami jóval tágabb fogalom, mint a vallás -, de nem dogmatikusan, hanem mindig készen arra, hogy megújítsák, modernizálják. Márpedig ebbe a hagyományba beletartozott a szolidaritás, a királyi-állami törvények megtartásának talmudi elve, miközben mégis ragaszkodtak egyfajta autonómiához, például a belső üzleti vitákban rabbinikus bíróság döntött. Emellett ragaszkodtak az arányos tehervállaláshoz - Mária Terézia türelmi adójának egyharmadát fejkvóta alapján mindenkinek vállalnia kellett, kétharmadát viszont a vagyoni helyzet alapján vetették ki, vagyis mindenkinek fizetnie kellett, de a gazdagok arányosan többet fizettek. Ezt a modellt ma progresszív adózásnak hívjuk.

Előny származott a földrajzi megosztottságból is, ugyanis a hagyományok más és más módon fejlődtek tovább, miközben a közösségek laza kapcsolatban maradtak egymással. Ez azt eredményezte, hogy a kihívásokra mindig volt valami válasz - nem egyetlen ötlet volt, hanem száz. A sokközpontú, a döntési hatáskört értelmesen szétterítő társadalom pedig alkalmazkodóképesebb, mint a centralizált, mivel hatékonyabban tud reagálni a körülmények változására.

Nagyban szolgálta a fennmaradást az írástudás és a tanulás is, a sokat utazó kereskedők pedig számos nyelvet ismertek: a Török Birodalom például tolmácsként többnyire isztambuli, belgrádi vagy magyarországi zsidókat alkalmazott.

Ez nyilván információs hatalmat is jelentett számukra, nem igaz?

- Abban az értelemben mindenképpen, hogy meg tudták magukat védeni - a zsidó közösségek tevékenysége ugyanis nem arra irányult, hogy mások fölött hatalmat gyakoroljanak.

Vitathatatlan, hogy a 19. század második felében, illetve a 20. század elején a zsidók meghatározó mértékben hozzájárultak Magyarország modernizálásához, a polgárosodáshoz, ráadásul velük „nem volt annyi baj", mint más nemzetiségekkel, hiszen a nemzeten belül képzelték el a jövőjüket. Ehhez képest az 1880-as években Istóczyék az antiszemitizmusra már pártot tudtak alapítani, majd Trianon után is a zsidók lettek a fő felelősök a tragédiáért. Mi lehet ennek a magyarázata?

Ennek a jelenségnek a gyökere a politikai antiszemitizmusban keresendő, ami Németországból indult ki a középkori keresztény antiszemitizmus szekuláris változataként. Az alap már nem az volt, hogy a zsidók megölték Jézust, hanem hogy megrontják a nemzettestet.

Istóczyék ezt importálták?

- Igen. Ugyanakkor ennek az antiszemitizmusnak nem a zsidók kiirtása volt a célja, hanem a kitelepítésük Palesztinába. A „végső megoldás" Hitlernél vált céllá a második világháború folyamán. Viszont azok után, ami a háború végén Magyarországon történt, egy szót sem volna szabad kiejteni, még abból sem, amit Istóczy hirdetett, hiszen egyértelművé vált, hogy ezek az eszmék hova vezetnek. A legveszedelmesebb méreg az, amikor leszármazási, vérségi alapon akarják meghatározni, hogy ki tartozik az adott politikai-területi egységhez, a nemzethez - ez ma tetten érhető a magyar jobboldalon. A mai Magyarországon elenyésző azok aránya, akiknek ősei Árpáddal jöttek az országba. Nem csak ők a nemzet.

A két világháború közötti korszak, illetve Horthy mai reneszánszának egyik hangsúlyos eleme, hogy a kormányzót a nemzet építőjének és a zsidók védelmezőjének igyekeznek beállítani. Mit mond erre a történész?

- A jeruzsálemi Yad Vashem Intézet több mint 700 egyéni elismerést adott ki magyar zsidómentőknek, de gondolja meg: 437 ezer zsidót vittek el vidékről csendőrök, rendőrök, honvédek, vasutasok, a közigazgatás és végső soron a lakosság asszisztenciája mellett. Amikor Horthy leállíttatta a deportálást, ez már befejezett tény volt. A zsidómentők többsége Budapesten tevékenykedett, és emellett az, hogy arányai-ban a fővárosi zsidók közül többen menekültek meg, lényegében a külföldi akcióknak és a cionistáknak köszönhető, nem a magyar helytállásnak.

Az egyházi vezetők már az első és a második zsidótörvénynél is dicstelen szerepet vállaltak: a felsőházi vitában mindhárom nagy egyház püspöke messze túlment azon, amit akár az igen szavazatok is megkívántak volna, hiszen kimondottan a zsidók mint faj és mint vallási közösség ellen foglaltak állást. A harmadik zsidótörvénynél már megtört ez a generális zsidóellenesség, de a keresztény egyházak 1944 nyarán még a kikeresztelkedés lehetőségét is korlátozni próbálták, és a Szálasi-rezsim alatt is - kivételektől, mint a szerzetesrendek, eltekintve - csak a kikeresztelkedett zsidók védelmében léptek fel.

Vannak legendák a zsidók segítése körül is. A levéltári kutatások során előkerült egy olyan dokumentum, amely idősebb Antall József szerepét is más megvilágításba helyezi.

A zsidómentőként tisztelt egykori politikus mint lengyel menekültügyi kormánybiztos a lengyel menekültekkel foglalkozó - de zsidókat is pártfogásba vevő - bizottság két tagjának, Szapáry és Károlyi grófnőnek írt levelében felszólítja őket, hogy ellenőrizzék, nehogy a lengyel menekültek között zsidók is részesüljenek a magyar támogatásban, mert ez túlmegy a kormány szándékán.

Mindez azt jelenti, hogy a forrásanyag alapján komolyan át kell gondolni, mi volt Horthy, a magyar állam, az egyházak, a magyar nép szerepe 1938 és 1944 között a zsidók törvényi kiszorításában és százezrek elpusztításában. A történelmi felelősség vállalása abban áll, hogy ne engedjünk teret a zsidógyűlöletnek, hogy utasítsuk el a hamis illúziókat.(hetek.hu)

Szabad Hirek