2013. augusztus 14. Közélet- Hunhír.info

Ha létezne Háry János-díj, Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) alighanem az első között vehetné át, ugyanis a zsidó-magyar viszony megromlásáért semmilyen áldozatot nem sajnáló fajvédő führer 2013. augusztus 11-én a Zsidó Nyári Fesztivál programjait bemutató sajtótájékoztatón (amint a Mazsihisz honlapjának két nappal későbbi közleményében olvassuk) kijelentette: „A sokszínű zsidó kultúra szerves része a magyar kultúrának.” További részletekkel nem szolgált erről, ezért portálunkra hárult most ezek pótlása.

Persze korántsem ő az első, akitől ilyeneket hallunk. Hol nyíltan, hol burkoltan már a huszadik század elején az önmagukat folyton „szabadgondolkodók”-nak nevezők is – köztük Ady! – ugyanezt híresztelték lépten-nyomon. A kultúra fogalmát leszűkítve azt terjesztették, hogy igenis van magyar zsidó irodalom, mondván, az ő költőik, íróik nyelvben és szellemben egyaránt már magyarok, mi több, valójában mindig is ők a műveltség igazi terjesztői. Mások, kiváltképpen a konzervatív tábor prominensei, ellenben arra mutattak rá, hogy irodalmuknak inkább csak a nyelve, mintsem szelleme magyar. Mi az igazság?
Lássunk először is egy autentikus vagy mértékadó  zsidó forrást, magát az Újvári Péter szerkesztette, 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikont, amely szerint „zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv.”

Amint láthatjuk, mindmáig közkézen forgó lexikonjuk kapásból cáfolja tehát a Síp utcai fajvédő iménti háryjánoskodását. Ugyanakkor a fentebbi citátum egyenes válasz arra a kérdésre is, hogy oktatásunk valaha miért különböztette meg irodalmukat a mienkétől, tekintettel arra, hogy olyan vezető képviselőik, mint a közismertebbek közül Bródy Sándor, Erdős Renée, Kiss József, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Zsolt Béla ugyanis hiába írtak magyarul, szellemük idegen maradt, hiszen, amint vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály írta (A zsidókérdés magyarországi irodalma, 1943), „nem magyarságuk elismeréséért”, hanem „csak az egyenjogúságért” harcoltak: nem magyarok, polgárok akartak lenni.
De Farkas Gyula irodalomtörténész sem látott másként. 1945-ben egyből indexre tett könyvében (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1938) tényként állapította meg, hogy „a még annyira elmagyarosodott, sőt kikeresztelkedett zsidó sem szakadhatott el eredeti közösségétől, egyrészt mert itt minduntalan számon tartották, másrészt mert a keresztény közvélemény még a kiszabadulni vágyót is sietett visszautasítani eredeti sorompói közé.” Amíg az Alföldről felkerült „magyar parasztlegény vagy lány idegen urakat szolgált, akárcsak a székely Bukarestben”, amikor „színházban, koncerteken, tárlatokon már ekkor sem lehetett magyar arcot látni”, addig Kiss (Klein) József lapja, A Hét 1890-ben azzal kérkedett, hogy ők „megcsinálták azt, ’amit az úr nem tudott vagy nem akart:az ipart, a kereskedelmet, a pénzgazdaságot, az újságírást és más egyebet’”, három év múlva pedig, hogy a „kultúra maghintői mindig a zsidók voltak, a jövő századot is zsidók készítik elő”. 

A „kultúra maghintői” azonban, amint Zoltvány Irén irodalomtörténész fogalmaz (Erotika és irodalom, 1924), „a magasabb értékeket nem veszik figyelembe, esztétikai normákra nem sokat adnak, az etikai szempontokat pedig egyenesen kirekesztik az írói művek értékeléséből” soraikból gyakran még azok is, akik pedig Farkas szerint „magyar szellemi atmoszférába nőttek bele”, mint Abafi-Aigner Lajos, Acsády (Adler) Ignác, Herinrich Gusztáv, Kármán Mór, Meltzl Hugó, Lehr Albert, Ötvös (Silberstein) Adolf, Volf György, akiket bár méltányolt, mégis idegeneknek tekintett Gyulai Pál is.

Idegeneknek, amiért hiába írtak magyarul, hiába volt verseik, regényeik, drámáik tárgya „magyar”, szellemiségük nemcsak más volt, mint a miénk, hanem azzal legtöbbször ellentétes is. Ez az, amit sokan észre sem vesznek, sőt tagadnak, hivatkozva olyan (klasszikusainkhoz képest legfeljebb közepes) életművekre, mint Karinthy Frigyes, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Szerb Antal. Mert amint Farkas írja, „olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul”. 

Igazolásul elég legyen csak Karinthy Frigyesre és Szerb Antalra utalnunk. Karinthyt a közfelfogás mindmáig a magyar irodalmi humor úgyszólván egyetlen klasszikusának tartja, holott ha valaki fellapozza Liszt Nándor szatíra- és paródiakötetét (Fele se tréfa), aligha fogja többé Karinthyét (Így írtok ti) piedesztálra emelni. Szerb Antalt is mindmáig majdnem mindenki magasztalja Magyar irodalomtörténetéért, jóllehet idegenimádatáért, „européer”-ségéért inkább szégyellnünk kellene Alszeghy Zsolt, Bánhegyi Jób, Féja Géza, Pintér Jenő és Várkonyi Nándor irodalomtörténetével szemben. Persze kérdés, mit várhatunk a „művelt nagyközönség”-től, amikor még maga Móricz Zsigmond is így nyilatkozott róluk:

„Korán rájöttem arra, hogy a keresztény emberek majdnem használhatatlanok az újságírásra, a zsidók viszont sokkal közvetlenebb és kedvesebb emberek, mint a keresztények. Érző szívűek, figyelmesek, résztvevők, s minden pillanatban vita készek, s olyan alapon vitáznak, amely magasan felette van annak, ahogy az iskolákban társaimmal mi odáig vitát tartottunk. Műveltek voltak hozzám és addigi barátaimhoz képest, úgy hogy ha versenyt akartam velük tartani, hozzá kellett fognom tanulni. Először is óriási előnyük volt, hogy legalább még egy nagy nyelv állott rendelkezésükre, kivétel nélkül valamennyien írtak és olvastak és beszéltek legalább is németül, de sokan angolul és franciául is. Minden ismeretágban a legértékesebb írókat és könyveket tárgyalták szünet nélkül és szakadatlanul, annyira, hogy ha köztük voltam, kénytelen voltam hallgatni. Kiderült, hogy újságírásra éppen úgy nem vagyok alkalmas, mint a többi keresztény. A zsidó lapok hozták meg az európai hangot, a tudományos tárgyalást, ők voltak az elsők, akik nem tettek különbséget olvasó és olvasó közt, ők a parasztnak ugyanazon a nyelven beszéltek, mint az egyetemi tanároknak.” 

Persze nem mindenki lelkesedett azért ennyire az európai hangért, nem mindenki azonosította a magyart a magyarországival, a fénylő kavicsot az aranyszemekkel, mivel azonban az „audiatur et altera pars” – „hallgattass-ék meg a másik fél is” – elve mintha rájuk nem vonatkozna, tőlük idézünk Újvári Péter idézett meghatározásának alátámasztásául.

Concha Győző: „Ha a zsidóság köréből nagy számban támadnak írók, tudósok, mecénások, szociológusok és állampolitikusok, akik a magyar irodalom, tudomány, erkölcs és jog s a magyar állami és társadalmi rend eddigi eredményeit és alkotásait kicsinylik, becsmérlik, gúnyolják, s e szerintük történelmi ócskaságokat nyugatról hozott újdon utánzatokkal törekszenek kiszorítani, a nemzet magát egész lelki valójában megtámadva látja, s az ily irányú zsidókat, ha magyarul beszélnek is, írnak is, saját kebelében élő ellenségeinek tekinti.”

Ennyire igaz ez is: A magyar kultúra épült be, és most  már hasznos része a zsidó kultúrának.

Szabad Hirek