2012. szeptember 4. Közélet

Mielőtt a cím alapján azt feltételezné valaki, hogy ebben az írásban zsidózni fogok, gyorsan le kell szögeznem: nem én zsidózom, az általam ismertetett cikk tárgya az, ami a fenti címben tömörítve megtalálható. Nem lovagolom meg tehát a rasszizmus hullámait, épp ellenkezőleg: írásom amolyan hullámtörő. Vágjunk is bele rögtön a rasszista hullámok megtörésébe.

Néhány napja foglalkoztam már a Kanadai Magyar Hírlap (KMH) című destruktív portállal, illetve a portál egyik cikkével. Az alábbiakban egy másik káemhás termékkel foglalkozom, amelynek a címe: Minek nevezzelek? Avagy a jámbor antiszemita kiskátéja. Látjuk, örökzöld témát tűzött tollhegyre a szerző, de ezen nem kell csodálkozni: az említett honlapon többek között az izmos, magamutogató szemitizmus az úr, nem véletlen tehát, hogy az ellenhatással is igyekeznek foglalkozni a káemhás firkászok.

A hivatkozott írás szerzője Kerekes Sándor. Cikke alatt olvasható a „névjegye”, amely ezzel a mondattal kezdődik: „Budapesten nevelkedett, mérsékelt sikerrel.” Nevelkedése tehát hiányos, csonka volt, ennek ellenére 1976 óta Torontóban él, foglalkozása „pénzügyi szakember”. Azt is olvasom a „névjegyben”, hogy „kedvelt műfaja a polémia”. Nocsak. A „névjegy” ezzel a mondattal zárul: „A magyar politikai élet szorgalmas megfigyelője, különös tekintettel a jelenleg folyamatban lévő fasizálódási folyamatra.” Folyamatban van tehát egy folyamat, ki hitte volna.

A mérsékelt sikerrel nevelkedett Kerekes saját bevallása szerint egy sorozat első darabját tette közzé a destruktív portálon. A fasizálódási folyamatra függesztve polemikus tekintetét a „jámbor antiszemita kiskátéját” óhajtotta megalkotni – ez a törekvése azonban már a kezdet kezdetén megbukott. Mert az első kátédarab igencsak billegősre sikeredett.

Nézzük rögtön a cikkecske kezdő mondatait (talán mondanom sem kell, betűhíven közlöm a kerekesi kátédarabot):

„Zsidóknak, mint mindenki másnak, megvan az a szokásuk, hogy előbb-utóbb meglhalnak, de ellentétben másokkal, gyakran hagynak valamit maguk után és ez a valami, még ha csak emlék is és semmi több, sokáig rezonál, mint csellók megpendített húrjai. Ott vibrál ez a hang a levegőben, vagy valakik emlékezetében néha fájdalmasan, mint például nagymamák esetében, akiknek eltávozása erőszak következménye volt, vagy akár mulatságosan, mit Kohn és Grün esetében, akikről többé soha el nem felejtkezünk. De különös módón, minél megdöbbentőbb és minél fájdalmasabb volt az elmúlásuk aktusa, és erre sok-sok példa akad, annál tovább tart az a vibrálás. Sőt, néha az idő múlásával ahelyett, hogy azért lassan elmúlna a vibrálás, inkább folyamatosan erősődik.”

Ezzel a pokoli magyarságú szövegrészlettel kezdődik a beharangozott kiskáté. A cél mi is lenne más: az „antiszemita” leleplezése. Lendületben van a kerekesi agy, ritka szép rasszista felütéssel indul a kiskáté. Mert mit is olvasunk? A zsidók is meg szoktak halni előbb-utóbb, de másokkal (értsd nem zsidókkal) ellentétben gyakran hagynak maguk után valamit, s ez a valami rezonál, meg vibrál, sőt ez a vibrálás erősödik is néha, a háttérben pedig pönögnek a kóser cselló húrjai. Tömören összefoglalva az üzenetet: a gójok – ellentétben a zsidókkal – nem szoktak hagyni maguk után semmit. Illetve ezt a semmit hagyják hátra. Gój vidéken nincs vibrálás, semmi sem rezonál, a csellók is meghaltak.

Na de mit is hagynak „maguk után” a zsidók, akiknek a nem zsidókhoz hasonlóan – itt tehát a kiválasztottság nem érvényesül! - megvan az a szokásuk, hogy előbb-utóbb meghalnak? Hát sírköveket! S ezek a sírkövek búgnak, vibrálnak, rezonálnak. Kerekesnek éppen azt vibrálják, hogy a zsidók korábban voltak itt a Kárpát-medencében, mint a magyarok. Olvassuk el az alábbi sorokat:

„Nos, kedves Antiszemitám, hadd hivjalak legelőbb a zsidó múzeumba, a Dohány utcába, ahol a lépcsőházban a földszint és az első emelet között, a pihenőn van egy héber feliratos sírkő. Ez a sírkő Aquinkumból, a harmadik századi római városból kerűlt elő és felirata bizonyítja, lévén héber nyelven, hogy az bizony egy zsidó sírját takarta. Ez a kő a bizonyítéka annak, hogy a zsidok már a harmadik században itt voltak a Dunánál. Ez az ’oklevél’ arról, hogy nem késői betolakodók és idegenek, hanem mint oly gyakran azóta is, előfutárok, bevezetők, élvonal voltak. Tehát, kedves antiszemitám, a kérdésre, miszerint:

’Mikor pofátlankodtak be azok a rohadt zsidók a mi kis véráztatta hazánkba, hogy azt tőlünk elrabolják?’

A helyes válasz:

A harmadik században már bizonyosan itt voltak és csak hatszáz évvel előzték meg a magyarok érkezését.”

Ez is szép gondolatfutam, a jól ismert dákóromán elmélethez hasonló szellemi színvonalon. A héber sírkő azt igazolja, hogy a zsidók „előfutárok, bevezetők, élvonal voltak”. Olyannyira – ezt már én teszem hozzá -, hogy az „élvonal” kései maradéka a 19. században sűrű csapatokban követte az aquincumi elődöket: néhány évszázados külhoni kószálás után Galíciából hazatértek az ősi földre. Hiszen hatszáz évvel megelőzték a vendég magyarokat, nemde?

Na de mi van a nem héber feliratos sírkövekkel? Olyanok kérem nincsenek. Mert – idéztem a jeles szerzőt, a pénzügyi szakembert – a nem zsidók nem szoktak „maguk után” hagyni semmit. Mi, magyarok sem vagyunk kivételek. Örüljünk, hogy vannak „előfutárok”. Hogy van „élvonal”. S hogy vendégek lehetünk itt az „élvonal” kegyelméből.

Németh László mintegy hetven évvel ezelőtt ezzel a címmel írt tanulmányt: Kiforgatnak a múltunkból. Kerekes Sándor is ezt a kiforgatást műveli – de vesztére „mérsékelt sikerrel”. Még jó, hogy Kanadában vibrál, rezonál ez a szerencsétlen, s nem Aquincumban – így legalább sírkő sem marad utána az „előfutárok” földjén.

Szabad Hirek