Cselédek

Avagy: A lenézés magasiskolája, Európai Unió a neved

A minap Magyarország egyik legjobb tollú újságírójától, Lovas Istvántól, olvastam egy érdekes cikket, melynek címe: „Gyalázat”. Az írást olvasva megint az jutott eszembe, hogy előbb vagy utóbb, de manapság már inkább előbb mint utóbb, azért csak helyükre kerülnek a dolgok.

Alkalomadtán azon szoktam ironizálni, hogy abban a bizonyos előkelő Európa-házban – a sokak által közkedvelt Meldrum-rezidenciáról szóló „Csengetett Mylord” című sorozat főhőseihez, a személyzethez hasonlatosan – mink is általában a cselédlépcsőn közlekedünk, ha néhanapján nagy ritkán feljutunk a földszintre a mosókonyhából. A penthouse-ról (gyengébbek kedvéért a tetőtéri luxuslakásokról) meg még véletlenül se jusson eszünkbe álmodozni. Ne is, hiszen oda még takarítani is nálunknál nagyobb beosztású, sajátos kiszolgáló funkciót betöltő segéderő jár. Mert bizony személyzet vagyunk csupán, a profit megtermeléséhez, az esztelen, lélektelen és embertelen léptékű, a legmagasztosabb emberi tevékenységeket is ipari volumenű termeléssé silányító féktelen haszonszerzéshez elengedhetetlenül szükséges gépezet apró, ám annál számosabb fogaskerekei, hogy ebben a mások számára csodálatos és fényes Európa házban a recepciónál mindig csörögjön a kassza…

Az elvtelen szolgalelkűség kitűnő megnyilvánulásaként fungáló két gyökértelen kaszt, a kozmopolita és az internacionalista, jeles képviselői most persze azonnal rávágják, dejszen mink vagyunk a Soros elnök. Csak egy szerény megjegyzés erejéig utalnék ismét vissza a kitűnő, mára a klasszikusok kategóriájába emelkedett angol sorozat „Gyerünk a bálba!” című epizódjára. Nos ez a rész a minden évben egyszer megrendezésre kerülő cselédbálról szól, ahol egy rövid időre, amolyan tréfás jelleggel felcserélődnek a szerepek, az urak szolgálóknak öltöznek, a szolgahad pedig több-kevesebb sikerrel megpróbálja magát felső tízezernek feltüntetni. Italt persze kizárólag alkoholmenteset szervíroznak, nehogy a hangulat fokozódásával túlzott legyen az elragadtatás, elvégre (a látszat ellenére is) nagyon fontos, hogy mindenki tudja, hol a helye.

De vissza a realitások talajára. Mostanság megint előkerült egyes külföldi közbeszédformáló műhelyekből a két-, vagy többsebességes Európa. Gondolom most már elért a dolog egy olyan szintre, amikor muszáj kimondani – még ha csak valamely burkolt formában is – hogy ez így, ilyen formában tovább fenntarthatatlan. De legalábbis versenyképtelen és nem finanszírozható. Mint már annyiszor, most is kiderül, hogy hazugság az egész, megint átvertek, megint becsaptak bennünket. De mit is várhatnánk az Európai Uniótól, amikor hazugságra épül az egész. Legalábbis a mi szemszögünkből nézve Szovjetunió 2-t, mindenképpen.

A szlovák fogyasztóvédők vették maguknak a bátorságot, hogy bevásároljanak. Azonos termékeket vettek az unió különböző országaiban, arra voltak kíváncsiak, vajon ugyanazt kapjuk-e ugyanazért a pénzért. Egy rövid idézet Lovas István írásából:

„Az eredmény nyilván csak a szakembereket lepte meg: a vegyelemzett Jacobs Krönung és a Tchibo kávé, a Nescafé Gold, a Coca-Cola és más termékek minősége „sajnálatosan nagy különbségeket mutatott”, és megdöbbentő különbségek mutatkoztak az árakban is.

Nem nehéz kitalálni: a különbség „ostora” minden esetben rajtunk csattant, míg az Ausztriában és Németországban vásárolt termékek között „szinte semmilyen különbség nem volt”, nyilatkoztak a pozsonyiak. Vagyis nem populista képzelgések vezetik a Hegyeshalmon túlra ennivalót vagy mosóport bevásárolni átránduló magyarokat, vagy azokat a feketekereskedőket, akik kisbusszal még Nagyszebenből is felkerekednek, hogy hazaérve haszonnal adják el az Ausztriában vásárolt kávét, kólát és mosóport. Ez a – mint ahogyan a szlovák szervezet udvariasan fogalmazott – „termékminőségben is kétsebességes Európa” gyalázat és elfogadhatatlan. A profitmotívum nem bocsánat arra, hogy silányabb módon készítik el ugyanazokat a termékeket számunkra, például azt, hogy a Coca-Colát kristálycukor helyett folyékony glükózzal édesítik Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és Szlovákiában. Mindez undort kelt tisztességes emberekben, szemben a neoliberálisokkal, akik – s ez borítékolható – automatikusan a diszkrimináló multik mellé állnak a diszkrimináltakkal és becsapottakkal szemben.”

A mesterségesen ránk erőltetett, s az élet által már bizonyítékok tömkelegével alátámasztott totális életképtelenséget mutató közös akol, amelyik ráadásul csak iszonyatos működési költségek árán tartható fenn, vagyis az USA-t majmoló Európai Unió újabb tanúbizonyságát adta a modern kori létezés sajátos megnyilvánulásának, a gazdasági gyarmatosításnak. Ilyenkor szembesülünk azzal, hogy az emberiség tulajdonképpen az ég egy adta világon nem fejlődött semmit, csak – ahogy mifelénk mondani szokás – a gyilkoláshoz használt eszközök lettek fejlettebbek és hatékonyabbak.

A jogi személy, a pénzügytechnikai hókuszpókuszok által biztosított anonimitás a kézzel foghatatlan fegyverek, úgymint offshore cégek, banki-, pénzügy- és tőzsdetechnikai huncutkodások gyakorlatilag pillanatok alatt egész nemzetgazdaságokat dönthetnek romba, de legalábbis globális méretű válságok kirobbantására mindenképpen alkalmasak. Ilyen az, amikor egy hangulatváltozásra épülő szerencsejátékra alapozzák egy egész világ gazdasági működtetését. Ráadásul, ebben a szerencsejátékban már nem is a szerencse, hanem a szerencse manipulálása játssza a főszerepet, tehát már ezt is meghazudtolják!

De hogyan is működik ez a birodalom?

Kezdődött azzal, hogy begyüttek és privatizáció címén (ha jól emlékszem a szó eredeti latin gyökerei a kifosztani kifejezésre utalnak) kilóra megvettek bennünket. Majd miután felszámoltak néhány létfontosságú vertikumot, elárasztottak bennünket a náluk már eladhatatlan árufelesleggel. Aztán kisvártatva kamionszámra már a szemetüket is ide kezdték hordani. Az alja munkát, a határok megvédését, a bevándorlók visszatartását, azt persze ránk hagyták. Kamerák kereszttüzében meglapogatták az éppen aktuális helyi komprádor réteg vállát, mondván, rettenetesen fontos feladatot lát el X vagy Y ország, repülőre ültek, ‘osztán ment ki-ki a maga dógára. Mink meg itt maradtunk a…

(A … behelyettesítése szabadon választott kategória.)

Megint, mint már annyiszor azzal kell szembesülnünk, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, azaz nem minden ún. összeesküvés-elmélet, ami annak látszik. Azonkívül ne feledkezzünk meg Borhídi professzor úr örökbecsű szentenciájáról sem: „Az összeesküvés nem elmélet, az már maga a gyakorlat!” Asszem erre mondaná Winnetou, az apacsok nagyfőnöke, hogy „Uff, én beszéltem!”

Ezzel a most már profitmaximalizáláson alapuló diszkriminációs gyakorlattal legelőször a mosópor fronton találkoztam. Már akkor nagyon tanulságos és sokatmondó volt a szituáció. Történt ugyanis, hogy egyik ismerősöm vegyi árukkal kereskedett. Mutatott nekem egy ismert és jó minőségű folyékony mosószert, ami rögtön elsőre megragadta a figyelmemet. Ugyanis ez olyan változat volt, amit itthon nem lehetett kapni. Az itthoni ugyanilyen márkájú, szakasztott ugyanígy kinéző folyékony mosószer, csodák csodája, kevesebb mosásra volt elegendő. Ezt még elütöd azzal, hogy a magyar családokban nyilván kevesebbet mosnak, mint sógoréknál, ide jó lesz ez is. Nem tudom, hogy így van-e, de mondjuk. De azt már végképp nem tudtam hova tenni, hogy a pofa kiautózik Ausztriába, ne adj’ isten Némethonba, szállítással, tokkal-vonóval, mindennel együtt, a több mosásra elegendő kiszerelést mégis olcsóbban megkapod, mint itthon a boltban az itthoni változatot. Ilyen van? Ez hogyan lehetséges?

(A kínai cuccoknál még megérted, éhbérért dolgozik a rovartársadalom, de itt nyugatról hozza a cuccot, ahol azért illik ki is fizetni a munka vagy a termék ellenértékét.)

És akkor tulajdonképpen itt zárul be az ördögi kör, és jössz rá, hogy a gyarmati létezés által ránk erőltetett adósrabszolgaság betüremkedi az élet minden területére.

Aszongya a pofa. Mindig nézi, mikor van akció az osztrák vagy német nagykereskedőnél (pl. Metro) és akkor megy ki a vegyi áruért.

No, mármost itt több lehetőség is adódik.

1.      A gigantikus méretű adósságszolgálati teher miatt az állam túladóztat minden fronton, kell a bevétel, hogy zavartalanul működhessen tovább a visszafizethetetlen adósság visszafizetése, többek között ez az oka annak, hogy egy termék jóval drágább, mint nyugaton. És még azt is vedd hozzá, hogy mindez egy alultőkésített és tökig eladósított országban. Vagyis az európai bérek mintegy 20%-át kitevő átlagos javadalmazásból fizettetnek veled európai árakat – mint utóbb immáron bizonyíthatóan kiderült – silányabb minőségű termékekért. Barátkozz a gondolattal, te itt csak szolganép, másodrendű „polgár” lehetsz. Ja! És még örülhetsz is, mert ahogyan az a mostani árumustra kapcsán kiderült, te, meg persze veled együtt én is, az ún. „középszar”, szalonképesebb megfogalmazásban az átlagos kategóriába tartozunk, ha tetszik, nem mi vagyunk a zsák legalján, vannak még nálunk is – a profit szempontjait figyelembe véve – alább valók.

2.      Érdemes elgondolkoznunk az előbbi bekezdés reciprokán is. Aki annak idején látta az itthon Onedin család címen futó televíziós sorozatot, az átélhette a sors fura fintoraként, ahogy egy egész (szocialista) ország drukkol a gátlástalanul kizsákmányoló kapitalista James Onedin-nek. No, hát valami ilyesmi képződik meg napjainkban is, a létezést kizárólag a haszon rózsaszín szemüvegén át szemlélő gyarmattartók gátlástalanul röhögnek bele a képünkbe, fityiszt mutatva nekünk, többszörös keresetükből az esetek jó részében jóval olcsóbban, jóval többet vásárolhatnak. Itt már egész biztosan minimum felszisszen az ember, hogy hát azért mégis csak valami hiba van a kréta körül. De legalábbis ez így, ebben a formában minimum tisztességtelen. Ilyenkor van az, hogy elfelejtették közölni az egyszeri emberrel, a tőke, a kapitalizmus (legalábbis jelenlegi formájában) nem ismeri a tisztesség, az erkölcs, vagy a morál fogalmát. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy nagy ívben tesz is rá. A korrektség kedvéért azért mondjuk el, létezik a kapitalizmusnak erkölcsös formája is, példának okáért a Silvio Gesell, vagy Síklaky István nevével fémjelzett gazdasági modellek, bár ezek esetében felmerül a kérdés, hogy a szó mai értelmében ezek még kapitalizmusnak nevezhetők-e egyáltalán.

3.      De a legnagyobb baj talán nem is gazdasági vonalon van, hanem a rendszer alapjait érintő, a Nagy Francia Elsötétedés (copyright by Dr. Varga Tibor) „szentháromságaként” mantraszerűen zsolozsmázott „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” dogma meghazudtolásával, porba döntésével. A rendszer létezésének és működésének mai formájával önmaga hazudtolja meg az önmaga által kikiáltott magasztos alapelveit. Önmaga veszi őket semmibe, önmaga alázza meg mindazokat, akik hisznek ezekben az amúgy szép és talán még követésre is érdemes eszmékben. Bár az egyenlőség eszméjével adódhatnak bizonyos gondok, hiszen nincs két egyforma ember, a túlzásba vitt egyenlősdi a felülről erőltetett uniformizálás káros hatásairól pedig már mindannyian szerezhettünk nem éppen kellemes tapasztalatokat. Ez minden, csak nem szabadság. Kvótákkal szabályoznak (értsd: korlátoznak, tiltanak) szinte mindent. Ha pedig bajba kerülsz, nem vehetsz igénybe külső menekülési útvonalat, nem kereskedhetsz harmadik (külső) féllel, annak a lehetőségét is elveszik tőled. Hol itt az egyenlőség? – kérdem én. Már az is felháborító lenne, ha ugyanazért a pénzért silányabb portékát kapnánk, de itt nem erről van szó, hanem arról, hogy sok esetben drágábban rosszabb minőséget kapunk, és még a választás lehetőségét is elvették tőlünk, hiszen ma már bizonyos hazai tulajdonú szektorok egyáltalán nem is léteznek, mivel felvásárlások útján megszüntették azokat. Nem tudsz választani magyar és külföldi termék között. Nevezhetünk-e testvériségnek olyasvalamit, melynek szakszerű leírására a magyar nyelvben inkább az „élősködés” kifejezés szolgál? Azt gondolom nemigen.

Most pedig, az élelmiszermustra kapcsán immáron nyíltan és kendőzetlenül közlik velünk, hogy az ő értelmezésükben hova is tartozunk, hol a helyünk. Ebből mindenki következtethet az elvárt viselkedési normákra is. Ezeknek a viselkedési normáknak úgy tűnik nem lesz nehéz megfelelnünk, hiszen az utóbbi évtizedekben sikeresen kiölték az ellenállásra való törekvés legkisebb írmagját is a csonka ország határain belül élő lakosságtömegből. Igen, asszem ez a sajátos szóösszetétel a legmegfelelőbb a jelenleg ezen földrajzi területen élő, a gyeplőt kézben tartó úr és parancsoló által lenézett és megalázott konzum-idióta tömeg jellemzésére. Mégis, a magyarság a Jóisten népe, s él még Nemzet e hazán.

Többször idéztem már, de ismétlés a tudás atyja:

„Amikor a szadista öntetszelgés felfedi álarcát, már közel van a vég.”

A fenti idézet egy Angliába disszidált izraeli születésű zsidótól, a nagyszerű dzsessz szaxofonos írótól, valamint amatőr filozófustól, Gilad Atzmontól, őfelsége, Nagy Britannia uralkodójának egyik alattvalójától, az Izraeli (támadó) Véderő leszerelt katonájától származik.

Gilad Atzmon tudhat valamit. A „Világ Öngyűlölői Egyesüljetek” című szatirikus hangvételű írásában, melyből a fenti idézet is származik, még annyit tesz ehhez hozzá, hogy „Izrael napjai meg vannak számlálva.”

Úgy tűnik, az eredeti Szovjetunót sok tekintetben lepipáló Európai Uniónak is meg vannak számlálva a napjai. Legalábbis a jelenlegi formai, működési és minden más keretei között egész biztosan. Mi ugyan csak néhány éve vagyunk tagjai az Európai Uniónak, de már éppen eleget láttunk és tapasztaltunk. A termékmustrához hasonlatosan minden más vonatkozásban is érdekes módon valahogy mindig rajtunk csattan a kedvezőtlenség ostora. A látszólagos jólét ellenére azonban a felülről erőltetett uniformizálódás ellen azokban az országokban is lázadoznak most már, melyek számára ismeretlen a több évtizedes államszocializmus. A média nagy nyilvánossága előtt hangzott el, hogy a görögök köszönik szépen, de elegük volt a „közös lónak turós a háta” euróból, ők most már kérnék vissza a drachmájukat. Hivatalos helyeken ezt egyelőre még cáfolják, de tudják, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Belegondolni se merünk mi lesz akkor, ha a márkát visszasírók több százezres német tábora ennek hatására erőre kap. Az eurónak lőttek.

Talán eljött az ideje annak, hogy nemcsak lényegtelen, kevésbé fontos, gumicsontként az emberek elé vetett kérdésekben kérjék ki a jó nép véleményét, hanem fontosabb, tényleg a szó legszorosabb értelmében húsba vágó kérdésekben is. A nemrégiben hazánkban járt és kitüntetett Vlagyimir Bukovszkij figyelmeztet bennünket, hogy nincs sok idő a változások végrehajtására, de legalábbis itt lenne most már az ideje valamilyen radikális (értsd: gyökeres) változásnak európai viszonylatban is. Végezetül egy rövid idézet az Európai Uniót Szovjetunió 2-ként aposztrofáló Bukovszkijtól:

„Ha egy millió tüntető most megjelenik Brüsszelben, ezek a fickók elmenekülnek a Bahamász szigetekre. Ha a brit lakosság fele nem fizeti be az adót, semmi sem fog történni, senki sem fog börtönbe kerülni. Ma még meg lehet ezeket tenni, de nem tudom mi lesz holnap, amikor egy mindenható Europol fel lesz töltve volt Stasi és Szekuritat tisztekkel. Akkor majd bármi megtörténhet.”

Egyszer, nagyon régen, amikor a magát radikálisnak nevező parlamenti párt még a közelében sem járt a törvényhozás házának, egyik lakossági fórumán e rövid kis írás szerzője fel találta tenni azt a kérdést, elképzelhetőnek tartják-e, hogy Magyarország lesz az első ország, amelyik kilép az Európai Unióból. Nos, akkor nem nagyon tudtak válaszolni erre a kérdésre, és hivatalos szintekről talán ma is heves tiltakozás meg „Ugyan kérem, micsoda ostoba kérdés ez?!” című dorgálások érkeznének, de ha egyszer veszi magának a bátorságot valamelyik másod- vagy harmadrangú nemzetként besorolt ország polgára vagy civil szervezete és eléri, hogy népszavazást írjanak ki (már ha egyáltalán ki lehet íratni erről referendumot), szóval megszavaztatnák az embereket, hogy az adott ország kilépjen-e az Európai Unióból, nos akkor asszem elszabadulna a pokol, de legalábbis látványosan összedőlnének a dominók. Különösebb jóstehetség nélkül megjósolható, hogy előkerülnének a nemzeti valuták gondosan megőrzött nyomólemezei, de talán még olyan jeleneteket is közvetítene a média az amerikaiak hangos hahotázásai közepette, hogy söprik a kidobott euró bankjegyeket az utcán, mint annak idején a forint bevezetésének előestéjén tették a millpengővel.

Sokan bizonyára aszongyák erre, hogy ez csak vágyálom. Én meg aszondom, hogy a politikában két szóval nagyon óvatosan kell bánni, ezek pedig rendre a „mindig” és a „soha”.

Talán a Republic együttes csodálatos dala mutatja meg és mutatja be számunkra a legjobban azt, hogy senkinél nem vagyunk kevesebbek, vagy alább valók. Mert a mi hazánk emberlelkű föld, az emberlelkű földeken pedig az alvó hóval álmodnak, viszont a téllel nem barátkoznak, mégis mindenki tudja, hogy van hazája, még akkor is, ha néha vétkezik ellene.

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

Szabad Hírek