2010. február 23. Közélet

A választási ciklus utolsó plenáris parlamenti ülésnapját a kommunizmus áldozataira való megemlékezéssel kezdték az ebben a formában így utoljára együttműködő képviselők. A megemlékezés megható volt. Elsős elemista korom olvasásóráinak kínjait idézte, ahogy Katona Béla, a Ház elnöke küzdött a leírt szöveggel, nyilván a cseppet sem kommunista baloldali politikus megrendülése okán, s nem diszlexiából.

A következő, igazán alkalomhoz illő napirendi pont a Bajnai, esetleg a Gyurcsány–Bajnai-etap áldozatairól való megemlékezés lehetett volna, de helyette egy ömlengés következett az áldozathozatal hasznáról, szépségeiről, örömeiről. Bajnai először köszönetet mondott a magyar lakosságnak a vállalt áldozatokért, ám a továbbiakban azt érzékeltette, valójában a polgároknak kéne hálásnak lenniük személyesen neki, meg a kormányának és az őket felemelő és kiszolgáló politikai erőknek, mert ők tették lehetővé, hogy a sokaság áldozatot hozhasson.

Tíz hónapos kormányzását legalább ő maga sikeresnek találta, ami akkor is figyelemre méltó önérzetességre vall, ha nem teszi ki magát a választás megméretésének és ítéletének. Az áldozathozataloktól megkeseredett nép amúgy sem alkalmas a magasröptű válságkezelés eredményeinek tárgyilagos minősítésére.

A Bajnai-kormány sikereinek feljegyzéséhez persze így sem kell új adattároló lemezt behelyezni a számítógépbe, ennek ellenére ő elég hosszan tudta fényezni magát. Igaz, a módszer ismerős. Azt a tényt, hogy 100 ezerrel nőtt a munkanélküliek száma, 100 ezer új munkahely megmentéseként adta elő, ami csak viszonyítás kérdése, hiszen miért ne nőhetett volna 200 ezerrel a munkanélküliség? S minő keblet melengető érzés a költségvetési hiány leszorításával dicsekedni.

A miénk már az ötödik legalacsonyabb Európában, holott nemrég még a miénk volt a második legnagyobb, de hatalmas önfegyelemmel lefaragtuk, s a magyar nép még soha nem örvendezhetett ilyen alacsony hiánynak. Csak arról ne essék szó, mi volt, és mi lesz az ára. Bizony, nem a 100 ezer megmentett, hanem elveszített munkahely, a gazdasági visszaesés, a reálbérek és a nyugdíjak vásárlóértékének csökkenése, a közintézmények csőd közeli helyzete, hogy a közéleti diskurzus leggyakoribb kifejezései lettek: az „összeomlás szélén állunk”, a „működőtőke-képességünk határán vagyunk”, az „alapvető feladatainkat sem tudjuk ellátni” formulák, az év végén csillagászativá duzzadó költségvetési hiány tették lehetővé a mostani 3,8 százalékot, ami könnyen többe kerülhet nekünk, mint a Medgyessy-féle „100 napos program”. (Aminek következménye volt a költségvetési fegyelem fellazulása és a hiány elszabadulása.)

Ám Bajnai ténykedésének igazi sikere az, hogy megalapozta az eljövendő sikereket. Utódjára egy tejjel-mézzel folyó Kánaánt hagy, annak csak annyi dolga lesz, hogy jó irányba csavarja a tej meg a méz feliratú csapokat. Mert 2011-től kezdve, ha az általa kikövezett utat követi, még egy gazdasági analfabéta is négyszázalékos növekedést szabadíthat az országra, ami 2000 milliárd forintnyi többletforrással járna, amelynek ésszerű felhasználása elősegítené az euró 2014. január 1-jei bevezetését.

Kár, hogy akkoriban nagy valószínűséggel Orbán Viktor lesz a miniszterelnök, aki semmiképpen nem jöhet ki jól ebből a dologból. Ugyanis ha nem lesz minden évben négyszázalékos a növekedés, ha nem lesz 2014. januárban euró, akkor az alkalmatlanságát bizonyítja, ha viszont mégis véghez vinné és beváltaná Bajnai fellengzős agyrémeit, akkor a „válságkezelő kormány” vetését aratná le, ahogy 1998 és 2002 között is, amikor oly arcátlanul kihasználta és lenullázta a Bokros-csomag áldásait.

Mindent összevetve, szegény Bajnai az igazi áldozat (meg a libák).

  ( mno.hu alapján szerk.)