2012. augusztus 31. Közélet

Tegnap a Hír TV Rájátszás című műsorának Dörner György volt a vendége. Az az érzésem, hogy az igazgató úr szavai nem múlnak el nyomtalanul. Lesz megint tiltakozás, „antifasiszta” hangszerelésű óbégatás. Bizonyos lepkeszárnyakról és agytekervényekről beszélt Dörner, s igaza is volt. Az igazság azonban sokszor fáj. Még akkor is, ha tudjuk: az igazság szabaddá tesz.

A hét elején Dörner arról tájékoztatta Tarlós István főpolgármestert, hogy az általa vezetett színház nem mutatja be Csurka István A hatodik koporsó című darabját. Tudjuk, bizonyos csoportozatok és személyek hevesen tiltakoztak a darab tervezett bemutatása ellen, s ezt követően a főpolgármester is elmondta véleményét a műről, amelynek a végét irodalomelméleti szakkifejezéssel élve „necces”-nek nevezte, s egyben közölte: nem támogatja a mű bemutatását. A tarlósi „neccesség” után hozta meg döntését Dörner György, így mindenki számára világos volt, hogy a bemutató elmaradása Tarlós „érdeme”. A főpolgármester tehát úgy fog bevonulni a magyar színjátszás történetébe, mint aki – sok-sok bürokrata elődjéhez hasonlóan – megakadályozta egy színmű bemutatását. Ne kerteljünk: a főpolgármester gyakorlatilag betiltotta a Csurka-darabot, a tarlósi politikai pályafutás ezzel új árnyalatot kapott.

A tegnapi beszélgetés során Dörner György nem rejtette véka alá döntése indokát: „Nagy botorság lenne, ha a színházat fenntartó intézmény és annak vezetője ellen mennék” – mondta a színigazgató, s hozzátette: Csurka művét korszakos alkotásnak tartja, tehát egyáltalán nem osztja Tarlós álláspontját. Azt is közölte: természetesen respektálja a főpolgármester véleményét, s azzal is tisztában volt, hogy Tarlós nyilatkozata után „nem jutnék el addig, hogy ezt be tudjam mutatni a színházban”. Világos beszéd. Ha Dörner kitartott volna A hatodik koporsó bemutatása mellett, a főpolgármester menesztette volna a színház éléről. Az igazgató tehát bölcs döntést hozott, amivel azt is jelezte a nézőknek: meg van kötve a keze, a repertoárt a fenntartó és tulajdonos - sajátos érdekeket szolgáló - elvárásai szerint kell kialakítania. Ez persze csak az Újszínházra érvényes – más budapesti színházak műsortervébe Tarlós István nem szól(hat) bele.

Ugyanakkor Dörner arra is utalt, hogy a közönség igénye felülírhatja a főpolgármesteri tiltást. Ha ugyanis „elementáris igény” mutatkozik a betiltott mű bemutatására, új helyzet áll elő, más lehet a tárgyalási pozíció – fejtegette az igazgató.

Dörner György hangsúlyozta: nem volt vitája Tarlóssal, mert nem is lehetett. Tarlós ugyanis a munkáltatója, ő pedig alkalmazott. Az persze más kérdés – tette hozzá -, milyen nyomás nehezedett a döntéshozóra. Felelevenítette a régi történetet: ha Kínában egy lepke megrebbenti a szárnyát, az Amerikában szökőárt okozhat. A szárnyrebbengetés hazai következményeit így foglalta össze Dörner György:

„Ha az Európai Parlamentben… mit tudom én… Cohn-Bendit megrebbenti a szárnyát, akkor ez Budapesten egy színház életében különböző változásokat, esetleg tüntetéseket is okozhat.”

Így igaz. Persze – ezt már én teszem hozzá - az sem mindegy, milyen lepke rebesgeti a szárnyát. Mert azért nem minden lepke egyenlő, vannak felsőbbrendű, kiválasztott lepkék is, látszik is ez a szárnyukon, meg a különös, egyedi mozdulaton, ahogy rebbenhetnek. Dörner azonban nemcsak egyes lepkeszárnyak működésére utalt, hanem bizonyos agytekervényekről is kifejtette a véleményét. Arról beszélt, hogy a tiltakozók többsége vélhetően nem is olvasta a Csurka-művet, csupán zsigerből gyűlölködnek, majd így folytatta:

„Valószínű, hogy ez az agytekervény a tiltakozókban születéstől bennük van, s amikor valamire ugrani kell, akkor ugranak és tiltakoznak.”

Az az érzésem, ez a mondat nagy szelet vet, s még nagyobb vihart arat. Mert az említett különös agytekervény birtokosai Dörner kijelentését természetesen rasszizmusként fogják értékelni, s újabb támadást vezényelnek a direktor ellen. Bárcsak tévednék.

Dörner azonban itt nem állt meg. Szájára vett egy olyan szót, amit egy bizonyos csoportozat örökbérletként lefoglalt magának. Az ún. „holocaust”-ról van szó. Dörner arról beszélt, hogy Csurka most letiltott darabja a trianoni döntés hátteréről, mai helyzetünk eredőjéről szól, s itt bizony „sok titok lappang”:

„Ez a dráma az alapoktól indul el, hogy mi okozhatta ezt az egész… hogy mondjam…. magyar holocaustot.”

A magyarság „holocaust”-járól beszélni – ez maga a botrány. Legalábbis azoknak, akiknek az agytekervénye születéstől olyan, amilyen. Vajon most is megrebbennek ama különös lepkeszárnyak? Lesz újabb óbégatás?

Végezetül egy kis időutazásra invitálom az olvasókat. Néhány nap múlva emlékezünkMóricz Zsigmond halálának 70. évfordulójára. Vele is megtörtént, hogy valamelyik bürokrata valamelyik darabját leparancsolta a színpadról.

1924 februárjában mutatták be Budapest egyik kis színházában a Búzakalász című Móricz-darabot. A premier sikert hozott, de az utána következő előadás „gyenge ház” előtt zajlott. Ekkor jegyezte fel naplójába Móricz az alábbiakat:

„Hát hiába: nem jönnek be a pesti zsidók. Ha ezt a darabot egy zsidó írta volna, akkor micsoda lárma és siker volna itt!.. /…/

Mégis kiadom vidékre a darabot, hogy legalább a vidéki színházakban lássa néhány magyar.”

Így is történt: márciusban a kecskeméti színház tervezte a darab bemutatását, de egy bürokrata közbelépett. Egy tarlósi előd – neve oly szép: Nyúl Tóth Pál kultúrtanácsnok– nem engedélyezte a színmű előadását. Hogy miért? Mert szerinte a mű „necces”. Igaz, Nyúl Tóth úr nem ezt a tarlósi terminus technicust használta, de a kultúrtanácsnoki tiltás indoka hasonló volt. Olvassuk el a Bácsmegyei Naplóban 1924. március 7-én megjelent cikket:

„MÓRICZ ZSIGMOND - A DESTRUKTÍV

KECSKEMÉTEN BETILTOTTÁK A ’BÚZAKALÁSZ’ ELŐADÁSÁT

Budapestről jelentik: Kecskemétnek ismét kínos szenzációja van, amely élénken foglalkoztatja egész Magyarország közvéleményét. A szenzáció hőse Nyúl Tóth Pál kulturtanácsnok, aki a színügyi bizottság nevében tudomására hozta Csáky Antal színigazgatónak, hogy nem engedhető meg Móricz Zsigmond legújabb színművének, a ’Búzakalász’-nak az előadása. A színigazgató és a főrendező a betiltás után kérdést intézett a színügyi bizottság több tagjához, hogy mi ok vezette a testületet erre a határozatra. A színigazgató és két rendező erre küldöttségileg keresték fel a kultúrtanácsnokot és magyarázatot kértek a betiltás ügyében. A tanácsnok kifejtette, hogy a ’Búzakalász’ tekintélyromboló tendenciája miatt azért nem hozható színre Kecskeméten, mivel olyan jeleneteket elevenít meg, amelyek a nézőközönségben a városi tanács, főként a polgármester tisztelését, becsülését – és tekintélyét lejáratja. Majd ezeket mondta:

- Nem adható elő a ’Búzakalász’, mert abban a polgármester megcsalja a feleségét, pallérozatlan szavakkal családi jeleneteket rögtönöz, azután egymást ütlegelik. Az asszony megveri a férjét a nyílt színen. Ilyen dolgokat nem szabad a kecskeméti közönségnek végignézni, mert a közönség hamar általánosít és a közvélemény olyan irányba ’destruálódik’, mintha minden vidéki város polgármestere és felesége képes volna a ’Búzakalász’ polgármesterpáréhoz hasonló élet folytatásához (sic!).

E nyilatkozat után a küldöttség távozott, abban a tudatban, hogy a kultúrtanácsnok döntése megmásíthatatlan.”

Mennyire ismerős, ugye? Aki ismeri Móricz kitűnő darabját – tényleg, Dörnerék miért nem tűzik színre a Búzakalászt? –, tudja: Nyúl Tóth Pál kulturtanácsnok érvei hamisak. A polgármester nem csalja meg a feleségét; férj és feleség nem ütlegelik egymást, egyetlen szolid pofon csattan el a házaspár lakásában; az asszony nem veri meg a férjét; „pallérozatlan” szavak nem hangzanak el a színpadon. Van azonban a darabban valami apróság, amiről nem beszél a kultúrtanácsnok: amikor a családi „viszály” zajlik, a város vezetése éppen egy nagy kölcsönről tárgyal. Angol kölcsönt akar felvenni a polgármester, ötven évre (!) „eladná” a várost. A családi viszály éppen ezt a döntést akadályozza meg, a polgármesternek is kinyílik a szeme, hogy rossz tervet támogatott, s erre éppen az asszony hívja fel a figyelmét. A város vezetése végül eláll a kölcsön felvételétől, mert annak feltételei elfogadhatatlanok.

1924-ben hamis érvekkel Móricz darabját söpörte le a színpadról egy kecskeméti bürokrata. Hogy rebbentek-e akkor bizonyos lepkeszárnyak, arról nem szól a fáma. Szerintem nem rebbentek, mert a mai lepkék akkori elődei visszafogottabbak voltak. Nyúl Tóth úr bugyuta érvekkel tiltott be egy darabot, mert nem Móricz darabja volt „necces”.

Tarlós István más eset. Az ő döntése bizony lepkeszárny-rebbengetés következménye (nem ő a lepke meg a szárnya). Ő csak kívülről érkező akarat végrehajtója. S talán azt is érzi a szíve mélyén, hogy nem a Csurka-darab „necces”, hanem maga a történelem. A trianoni alapozás és annak megannyi következménye. No meg a most kierőszakolt tiltás.

Mert az igazi kérdést senki nem tette fel. Amikor Dörner György megkapta az igazgatói kinevezést, tudni lehetett, hogy A hatodik koporsó bemutatását tervezi a színház.Akkor senki sem tiltakozott. Ama agytekervények akkor talán épp nem forogtak. Ama lepkeszárnyak akkor erre a hírre valamiért nem rebbentek. Tarlósnak akkor – ki tudja, miért - még nem volt „necces” a mű. Most viszont működésbe lépett a gépezet. S addig rebbentek a lepkeszárnyak, forogtak ama agytekervények, míg Tarlós István elméje is megvilágosult. S éppen most meglelte, hol a „necc”. Nem érdekes?

Summa summarum: Tarlós István véleményét én is tiszteletben tartom. De a Csurka-darabbal kapcsolatos indokai annyira „érvényesek”, mint szellemi elődje, Nyúl Tóth Pál érvei. Ez pedig felettébb „necces” helyzet. Nem irigylem érte: nem nagy dicsőség Nyúl Tóth Pál uram nyomdokaiba lépni.

 Kommentál

Ugyanilyen "necces" az új nemzedéktől holokauszt adót szedni, túlélők és leszármazottjai magas életszínvonalának biztosítására. Azaz a zsidó leszármazottak munka nélkül megéljenek. Undorító cionizmus gondolkodása. Közben országunkban 4 millió ember éhezik a MSZP szerint. Isten bocsássa meg vétkeiket..

Szabad Hirek