2012. szeptember 6. Közélet

Szorgos olvasója vagyok a Mazsihisz kéthetente megjelenő lapjának, az Új Életcímet viselő nyolc oldalas kiadványnak. A lap legfrissebb számának a címoldalán, a jobboldali hasábban ismerős szövegre bukkantam „Ki nem ugrál, büdös zsidó?” – ez az ismerős cím ötlött a szemembe. Igen, a zsidó lap a dotoho.blog.hu elhíresült irományának szerkesztett változatát közölte – ki tudja, miért.

A magyar-izraeli labdarúgó mérkőzés után jelent meg az említett blogon az az írás, amely a meccsen történteket sajátos módon értelmezte. Tudjuk, néhány szurkoló az izraeli himnusz alatt fütyült, zsidózott. Néhány szurkolót említettem, hiszen a felvételek is bizonyítják: nem az összes magyar szurkoló zsidózott.

Az írás szerzője mégis úgy tálalta a történteket, mintha itt az egész ország fütyült, zsidózott volna. A szöveg egyetlen részét idézem:

„Szent István népe, Mária Országa újra öklendezett egyet. Persze, mondhatod, hö, hö, most meglepődtél, Magyarországon megszoktátok már egymás szagát, mindez azonban kívülről kurvára büdös.”

A Mazsihisz lapja tömörítve – tehát az írásnak közel a felét elhagyva - közölte a szöveget, s az idézett szövegrészt is átvette. Egyedül a „kurvára” szót metszette ki a szerkesztő, mert ugye mégiscsak hitközségi lap az Új Élet, ildomos messze elkerülni a csúnya szavakat. Meg hát a tömörítés azt a célt is szolgálta, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon Szent István népének, Mária Országának az öklendezése: a mazsihiszos közlés oka éppen az volt, hogy ezt a rasszista ízű szövegrészt fel lehessen tálalni az olvasóknak.

Érdekes viszont megnézni, mit hagyott ki a dotoho.blog.hu írásából a zsidó lap szerkesztője. Idézem a kimetszett részt (betűhíven):

„Elképesztő személyes drámákat olvastunk az elmúlt hetekben, hónapokban Magyarországról. Egy fiatalember, aki egy parlamenti párt második embere, nem tudja, hogy anyai felmenői ortodox zsidók, miközben az ifjú politikus munkássága alapján látszólag érdeklődik a zsidó problematika iránt. Senki nem szól neki a családban, senki nem figyelmezteti, hogy a nagymama túlélte Auschwitzt, fiam, talán mégsem kéne a náculást erőltetni, nem. Azóta már egy rabbinál is járt. Az élet produkál különleges eseteket, de ez azért túlzás.

Ezért is fontos a Csatáry-ügy, nem véletlen, hogy az ellenérdekeltek minden erejükkel próbálják ellehetetleníteni, lejáratni az estetet. Csatáry példája ugyanis a legnagyobb magyar tabut és önfelmentő napi rutint döntheti le: a magyar zsidókat a németek deportálták, ’mi’ nem voltunk érte felelősek, egyébként is, nagyapám tetteiért nincs miért és kinek felelni. A társadalom egy része nem tud mit kezdeni az üggyel, túl sok minta nem is létezik a térségben, gyakorlatilag a németeken kívül senki nem nézett szembe közelmúltjával.

Sokan, talán tudatosan félreértik ezt a gesztust, miért lennék én felelős azért, ami hatvan évvel ezelőtt történt az országban. Ez az önfelmentő érvelés azért nem stimmel, mert ha egyszer hiszek az ’ezeréves nemzetben’, ha vallom, hogy időtől és tértől függetlenül Mátyás királyra ugyanolyan büszke vagyok, mint Gyurta Danira, akkor bizony nem menthetem fel magam azon az alapon, hogy semmi közöm a zsidók deportálásához, hiszen nem is éltem akkor. De, van közünk, a magyar nacionalizmusnak van köze a népirtáshoz. Csatáry tárgyalása talán az utolsó kézzelfogható eset, amikor a nézzünk szembe a történelemmel elvont fordulata helyett lehetőségünk van konkrétan megvizsgálni mennyiben volt bűnös a magyar nemzet.

Ezért is tragédia, hogy közben a magyar történészek, szövegekbe zárják magukat, szépen elvitatkozgatnak magukban, hiszen milyen szuper érzés magyar történésznek lenni. Falkába tömörülve, egy petíció alatt, a tömeg erejében bízva, látványosan nekimegyünk egy kollégának, aki felhívta a figyelmet a Horthy-rendszer bizonyos elemeinek újraélesztésére és az antiszemita közbeszéd rekonstruálására. A magyar történészek nagy része, figyelmen kívül hagyva a lényegi kérdést, a szerencsétlenül fogalmazó kollegának esett, jelenleg erősen kérdéses, valóban arról fog szólni a vita, amit a provokatív indítás szerzője szeretett volna.”

Nem véletlenül metszette ki a fenti négy bekezdést az Új Élet szerkesztője. A dotoho.blog,hu szerzője a múlttal való szembenézésről beszél, „a magyar nemzet” bűnösségét emlegeti, ezt pedig a zsidó lap célszerűnek tartotta nem idézni. Miért? No nem azért, mert az írás szerzője az ún. „holocaust” kapcsán felelőtlenül kollektív felelősségről locsog – ez a fajvédő zsidó társaságnak is kedves szokása. Hanem azért, mert a múlttal való szembenézésre a zsidóságot is melegen lehetne ösztökélni. Erről ugyanis soha nem beszélünk. Például az izraeli zsidóság sem mulaszthatja el, hogy szembenézzen véres múltjával, a palesztin „holocausttal”, a megtervezett népirtással, az őslakos nép deportálásával és máig tartó szenvedésével. Nem lehet ugyanis örökké a szuperáldozat szerepében tetszelegni, ez a szerep már megkopott, mulat rajta a világ. Egyetlen zsidónak sincs joga, erkölcsi alapja ahhoz, hogy más népeket, csoportokat kioktasson, kollektív bűnökkel vádoljon, a múlttal való szembenézésre utasítson. „A szolid erkölcsi tőke, amelyre a zsidók Auschwitzban tettek szert, mára már elfogyott” – írta évtizedekkel ezelőtt egy önkritikus zsidó publicista. S azt se felejtsük el, hogy nem egy zsidó szerző szerint az ún. „holocaust” jelentős mértékben büntetés volt a zsidó bűnökért, többek között a kommunista mozgalomban játszott vezető szerepért. Egyszer ezzel is illenék szembenézni – önkéntes elhatározásból.

Kicsit elkalandoztam, de nem felejtkeztem el a lényegről. Megismétlem azt, ami a Mazsihisz hetilapjában olvasható, méghozzá a címoldalon:

„Szent István népe, Mária Országa újra öklendezett egyet. Persze, mondhatod, hö, hö, most meglepődtél, Magyarországon megszoktátok már egymás szagát, mindez azonban kívülről büdös.”

Öklendezett? És „újra”? Ez az öklendezés tehát az egész nép, az egész ország jól bevett szokása? Ez az ősi – mondhatni: genetikusan öröklött - jellemzője Szent István népének, Mária Országának?

A Mazsihisz hetilapja ezzel a közléssel átlépett egy határt. Nem volt kötelező a dotoho.blog.hu szövege „nyomán” (ez a megfogalmazás szerepel a tömörített cikk alatt) Szent Istvánt és Szűz Máriát ilyen szövegkörnyezetben emlegetni. A zsigeri keresztényellenesség látványos megnyilvánulásáról van szó, amit nem lehet szó nélkül hagyni.

Nemrég Jeruzsálem közelében egy katolikus kolostor falára firkáltak gyalázkodó feliratokat zsidó szélsőségesek (például Jézust majomnak nevezték), sőt a kolostor ajtaját fel is gyújtották. Erről természetesen a Mazsihisz nem adott hírt, mert a Síp utcában azt gondolják: amiről hallgatunk, nem történt meg. Vajon mit szólna a Mazsihisz vezérkara, no meg a honi – és külhoni – zsidóság, ha a katolikus hetilapban ilyen szöveg kommentálná az újabb gyalázatos zsidó akciót:

„Mózes népe, a Kiválasztottak Országa újra öklendezett egyet. Persze, mondhatod, hö, hö, most meglepődtél, Izraelben megszoktátok egymás szagát, mindez azonban kívülről büdös.”

Leírható ilyen szöveg? Persze. S a megjelenés másnapján az összes zsidó fajvédő szervezet óbégatna, Orbán Viktor pedig dolgozószobájában fogadná a fajvédők hazai és külhoni főnökeit. Mert manapság ez a kötelező gyakorlat.

KÉP:Pici egérke

Az Új Élet főszerkesztője, Kardos Péter - aki „főállásban” a zuglói zsinagóga főrabbija – szégyellje magát. Illendő lenne bocsánatot kérnie. Stílszerűen a lap címoldalán. Mert a magyarok, a többség vallásos-nemzeti érzéseit sértette meg. Azt pedig különös érdeklődéssel várom, miként reagál az Új Élet eljárására a hazai katolikus egyház, a katolikus sajtó. Őszintén megmondom: nincsenek illúzióim.

 Szabad Hirek