2012. június 20. Közélet

Tegnap nyilvánosságra került az a levél, amelyet „Elie Wiesel” írt Kövér László házelnöknek, s amelyben közölte: tiltakozásul visszaküldi a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, amellyel még 2004-ben tüntette ki Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök. A levélre ma megszületett a válasz. De nem a címzett, hanem egy ellenzéki törpepárt elnöke, Gyurcsány Ferenc válaszolt.

Elöljáróban hadd szögezzem le: illetlenség egy olyan levélre válaszolni, amelynek nem én vagyok a címzettje. Egyébként nem tudom, hogyan került nyilvánosságra „Wiesel” levele: gondolom, nem Kövér László küldte el a szkennelt anyagot a levelet közlő Magyar Narancs nevű hírportálnak. Lehet, hogy maga a levélíró továbbította a hazai megrendelőknek?

S akkor most lássuk, mit írt a volt kormányfő a „NAGY ZSIDÓ”-nak (Naftali Kraus nevezi így „Elie Wiesel”-t). Íme, a gyurcsányista honlapon található levél:

„Tisztelt Wiesel Úr!

Mély szomorúsággal olvastam Kövér Lászlóhoz, a Magyar Országgyűlés elnökéhez intézett levelét, amelyben bejelenti: lemond a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjéről, amellyel 2004-ben tüntette ki Önt az azóta elhunyt Mádl Ferenc köztársasági elnök.

Szomorúságomnak nem csak az az oka, hogy magam is tagja voltam a kormánynak, amely Önt a kitüntetésre fölterjesztette, hanem mindenekelőtt az, hogy levelének, mellyel gesztusát megindokolja, egyetlen állítását sem tudom vitatni.

Magyarország, a magyar nép természetesen nem náci és nem antiszemita, noha antiszemiták és nácik, mint Európa minden országában, Magyarországon is vannak. Tény az is, hogy, mint az egykori keleti tömb más országaiban, Magyarországon is elmaradt a megtisztító szembenézés a holokauszt tragédiájában viselt felelősséggel, a magyar társadalom immunrendszere ezért kevésbé képes ellenállni az ordas eszmék fertőzésének.

A közel egymillió magyar haláláért felelősséget viselő Horthy Miklós kultusza azonban nem azért terjed viharos sebességgel, mert erre társadalmi igény mutatkozik: a róla elnevezett közterületekről, a tiszteletére emelt szobrokról a kormány érzékelhető bátorítása mellett olyan önkormányzatok döntenek, amelyekben a mai kormányzó pártoké és szövetségeseiké a többség.

Kövér László és Szőcs Géza nem társadalmi nyomásra avatta jelenlétével és aktív részvételével politikai eseménnyé az antiszemita, nyilas író, Nyirő József kegyeleti szertartását. Nem a szülők, vagy a pedagógusok követelésére emelt be az oktatási tárca középszerű, vagy annál is gyengébb náci és nyilas szerzőket az irodalom iskolai tananyagába és cserélt le abban zsidó szerzőket antiszemitákra. Nem. Mindez a mai, magát jobbközépnek valló magyar kormányzat cinikus és felelőtlen próbálkozása, hogy a minden területen kudarcot vallott kormányzásuk kiváltotta társadalmi elégedetlenséggel szembesülve, fogyatkozó politikai támogatásukat szélsőjobboldali szavazatokkal pótolják ki.

Tisztelt Wiesel Úr!

Az Ön levele és a kitüntetés visszaküldésével gyakorolt gesztusa különösen fontos valamennyi magyar demokrata számára. Magyarországon belül és kívül egyaránt arra figyelmeztet, hogy a magyar jobboldallal semmiféle közösség nem vállalható.

Abban a reményben zárom soraimat, hogy most visszaküldött kitüntetését a közeljövőben, egy demokratikus és a szélsőségekkel szemben megalkuvás nélkül föllépő magyar kormányzat kezéből ismét elfogadja majd.

Megkülönböztetett tisztelettel:

Budapest, 2012. június 19.

 

Gyurcsány Ferenc

elnök”

A teljesség igénye nélkül nézzük meg a levél néhány állítását.

Gyurcsány Ferenc szerint „antiszemiták és nácik, mint Európa minden országában, Magyarországon is vannak”. Miért csak Európát említi az „elnök”? Miért felejt ki más földrészeket, nem európai országokat? Izrael például nem Európa része, s legutóbb éppen a jeruzsálemi Yad Vashem falát firkálták össze „zsidózó”, Hitlert éltető szövegekkel – izraeli zsidók (lásd Falfirkák a Yad Vashemben, avagy hogyan manipulál a Mazsihisz? című írásomat). Ilyesmi nálunk még nem fordult elő.

Gyurcsány Ferenc szerint hazánkban „elmaradt a megtisztító szembenézés a holokauszt tragédiájában viselt felelősséggel”. Két évtizede halljuk ezt a nyelvi panelt. Kicsit már unalmas. Közel hetven év telt el a háború vége óta, a mai magyarok elsöprő többsége nem élt 1945-ben. Miféle felelősséggel kellene például nekem szembenéznem? A bűn mindig személyhez kötött: kollektív bűn nem létezik, ezért kollektív felelősség, s a nem létező kollektív felelősséggel való ugyancsak kollektív szembenézés sem lehetséges. Gyurcsány Ferenc sajnálatosan a nemzeti szocialista és a kommunista diktatúrák nyelvén beszél: a kollektív bűn fogalmát ezekhez a rendszerekhez köti a történetírás. Egyébként az „elnök” felvetésének az üzenete világos: Gyurcsány is szeretné, ha a magyar nép a „permanens bocsánatkérés” gesztusát gyakorolná a nem létező kollektív bűnökért. Az „elnök” – úgy hiszem – tévedésben van: erre a gesztusra nincs igény a magyar társadalomban.

S végül még egy állítást emelek ki az „elnöki” levélből. Gyurcsány Ferenc szerint az oktatási tárca „középszerű, vagy annál is gyengébb náci és nyilas szerzőket” emelt be „az irodalom iskolai tananyagába és cserélt le abban zsidó szerzőket antiszemitákra”. Számomra az „elnöki” levélnek ez a legfontosabb állítása. Hosszan is fogok foglalkozni vele.

Hogy milyen „náci” és „nyilas” szerzőkre gondolt az „elnök”, azt tegnap újfent megtudtuk: egy Molnár Csaba nevű gyurcsányista képviselő tegnapi interpellációjában ismét név szerint említette Nyirő Józsefet, Wass Albertet és Szabó Dezsőt. Mivel nem hiszem, hogy a nemzeti alaptantervet az olvasó behatóan tanulmányozta volna, ezért röviden vázolnom kell, hol és miképp szerepel az alaptanterv irodalomról szóló részében az említett három író.

Az 1-4. évfolyam tananyagában szerepel ez az alfejezet: „Klasszikus magyar szerzők gyermekversei, meséi, elbeszélései: egyszerű szerkezetű meseregények, gyerekregények”. Ezt követi a szerzők elég hosszú névsora. Ebből a kínálatból lehet választani: „Arany László, Benedek Elek, Fekete István, Illyés Gyula, József Attila, Lázár Ervin, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Tamkó Sirató Károly, Wass Albert, Weöres Sándor.” Gazdag névsor, az említett szerzők gyerekverseiből, meséiből lehet tanítani a nebulókat. S ha például Móriczot választja a tanár, vélhetően nem fogja fölolvasni a nagy magyar író 1919-es, „zsidózástól” hemzsegő naplójegyzeteit. Mert – ismétlem – nem az a tananyag. Hogy másként fogalmazzak: hol vannak Wass Albert „náci” és „nyilas” meséi? Avagy ha őt „antiszemitának” minősítjük más jellegű megnyilatkozásai miatt, akkor a „zsidózó” naplójegyzeteket firkáló Móricz miért kóser?

Nézzük Nyirő Józsefet. Az 5-8. évfolyam tanulói a XX. századi magyar szépprózából is tanulnak ezt-azt. Az alaptanterv zárójelben sorolja fel a kínálatot. Természetesen a teljesség igénye nélkül, amit a névsor elején szereplő „pl.” – azaz: „például” – is jelez: „pl. Gion Nándor, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Mészöly Miklós, Németh László, Nyirő József, Ottlik Géza, Örkény István, Szabó Magda, Sánta Ferenc, Sütő András”. A tanár tehát választhat: ha nem akar Nyirőt oktatni, akkor választhatja például Márai Sándort. S egész órát szentelhet például annak, hogyan látta a zsidóságot Márai Sándor, akinek az alaptantervi jelenlétét természetesen nem kifogásolják a (szélső)baloldaliak. Ezért Gyurcsány Ferenc és elvbarátai figyelmébe ajánlom Márai alábbi naplójegyzeteit.

1946-ban így írt Márai:

„A zsidókkal baj van. Nem az a baj, hogy a sok szenvedésből és nyomorúságból nem tanultak semmit – ki tanult valamit? Senki. Nem, a baj az, amit tanultak. Megtanulták a fasizmust, s a maguk zsidó módján csinálják tovább.

Megtanulták, hogy a nihil forradalma, ez az anarchikus életérzés, lehet üzleti, társadalmi gyakorlat. Mindent szabad és lehet, csak, mert lehet. Ennél veszélyesebb leckét nem is tanulhattak. S hajlamuk van erre.”

Ejha! A zsidóknak hajlamuk van az anarchiára. Mi ez, ha nem fajelmélet?

De menjünk tovább. Íme, egy másik bejegyzés, szintén 1946-ból:

„Sajnálom a zsidókat, megértem kétségbeesésük és otthontalanságuk, de nem hiszem, hogy bármilyen munkaterületen együtt lehet még dolgozni velük.”

Márai egy helyütt arról ír – tessék csak jól figyelni! -, hogy a német megszállásig (1944. március 19.) „a zsidó és baloldali írók könyvei is megjelenhettek”, sőt a zsidótörvények ellenére „a zsidó írók és hírlapírók is dolgozhattak a szerkesztőségekben”, miközben ő már régen nem dolgozott a „németek által ellenőrzött” sajtóban. Mégis, a háború után az egyik hetilap megtámadta Márait, hogy nem szenvedett eleget, nincs joga ehhez meg ahhoz. Márai ezt a „véleményt” így kommentálta:

„Ez a nyávogás hamis és rosszhiszemű; de ez ma a közszellem; akit nem sütöttek meg Auschwitzban, annak nincs joga élni, utazni, nincs joga semmihez; ezek helyeslik a B-listát, mert ’a zsidókkal is ugyanez’ történt, s ha megmondod nekik, hogy amit a zsidókkal csináltak, aljasság volt, de aljasságot nem lehet igazságtalansággal kiegyenlíteni, akkor reakciós vagy; ezek árulják meggyilkolt rokonaik és családtagjaik mártíriumát állásért, sápért és koncért; az egész ország kezd nagyon fáradt lenni ettől a hangtól és magatartástól.”

Elképesztő szavak. Norman G. Finkelstein híres könyve, a „A holocaust-ipar” beszél a zsidó szenvedés „tőkésítéséről”, ami a „holocaust-ipar” alapja. S most mit olvastunk? Márai Sándor már 1946-ban észrevette ennek a „tőkésítésnek” a jeleit: a meggyilkolt családtagokért állás, sáp, konc járt.

S végül egy idézet az 1947-es naplóból:

„A zsidóság. Két frontja van ma: egyik kapitalista, másik bolsevista; egyik a vagyonát védi minden áron, másik az életét. De mindkét tábor megegyezik abban az égő, olthatatlan gyűlöletben, ahogyan a magyarság egészének vesztét kívánják. Nem igazságot és jóvátételt kívánnak, hanem bosszút, az elszenvedett, valóban irtózatos és kegyetlen gyötrelmek és veszteségek miatt, bosszút, hetedíziglen, tekintet nélkül a nemzet egyedeinek személyes bűntelenségére, vagy felelősségére. Egyformán kívánják, hogy pusztuljon el a nemzet, olvadjon be az orosz szovjetbe; ez a legkevesebb, amit kívánnak.”

Ezt a legutolsó naplójegyzetet mindenképpen tanítanám. Mert Márai már előre válaszolt azoknak, akik kollektív bűnt, kollektív felelősséget és szembenézést szajkóznak immár két évtizede. Csak egyéni bűn, bűntelenség és felelősség létezik. Hát ezért is jó, hogy Márai Sándor ott van a nemzeti alaptantervben. Tényleg: Márai fenti „antiszemitizmusa” miatt miért nem hőbörög a (szélső)baloldal? Tudja valaki a választ?

Kicsit elkalandoztam. Ott tartottam, hogy az 5-8. évfolyam nebulói a XX. század magyar szépprózájából kiknek a műveit tanulhatják. A felsorolásban szerepel Nyirő József és Márai Sándor neve is, s tény: ez utóbbitól kötetnyi „zsidózó”, „antiszemita” szöveget lehet összegereblyézni. Nyirőtől viszont nem. Mégis ez utóbbi ma az első számú közellenség – (szélső)baloldalon. Érthetetlen. Avagy ennyire műveletlenek derék „antifasisztáink”?

Igen, ennyire. Még egy szerző maradt hátra a „náci” és „nyilas” kínálatból: Szabó Dezső. Ő szintén az 5-8. évfolyam tanulóinak előírt tananyagban említődik, méghozzá az „értekező próza, esszé” címszó alatt. A tanterv szerint három esszérészletet lehet választani a gazdag választékból. A felsorolást itt is a „pl.” – azaz: „például” – vezeti be, ami ugye annak a jele, hogy a kínálat bővíthető. Íme azok, akiknek a műveiből választani lehet: „pl. Ady Endre, Arany János, Babits Mihály, Bessenyei György, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Kölcsey Ferenc, Márai Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Pázmány Péter, Szabó Dezső, Szerb Antal műveiből; kortárs esszék”.

Baj van, itt is szerepel Márai Sándor! A fenti Márai-idézetek e helyütt is aktuálisak, hiszen naplójegyzeteket citáltam. S ki ne tudná: Márai fő műve a terjedelmes napló.

Na de hadd térjek a lényegre: a fenti névsorban szerepel Szabó Dezső. Ismétlem, nem kötelező tanítani, csupán választható valamely tanulmánya, esszéje. S most kell visszakanyarodnom Molnár Csaba gyurcsányista képviselő tegnapi felszólalásához. Ez a Molnár azt állította, hogy Szabó Dezső nemcsak gyönge író, hanem Gömbös Gyula rajongója is volt. Hogy milyen író volt Szabó, annak megítélését most mellőzöm, a Gömbös-rajongás vádját azonban helyre kell tennem.

Molnár Csaba helyében én hallgattam volna. Molnár Csaba ugyanis tegnapi beszédével elárulta: műveletlen. Nem ismeri Szabó életművét. Ami persze nem baj, nem kötelező olvasni Szabó Dezsőt. De ha valamit nem ismerek, arról nem beszélek. Az öntelt Molnár ezt a szabályt megszegte. Szabó Dezső ugyanis nem volt Gömbös rajongója.

Amikor Gömbös Gyula meghalt, nekrológot írt Szabó Dezső. Meg persze mások is. Például Zsolt Béla, aki később - megtérve a háború poklából - zsidó fajvédőként tett szert különös hírnévre. Zsolt igen meleg hangon nyilatkozott Gömbösről, s búcsúztató írásában demokratának nevezte ez elhunyt politikust. Vele ellentétben Szabó Dezső nem kegyelmezett. Álljon itt bizonyítékként egy kurta idézet:

„Az a társadalom, mely benne saját arcát követte, hiába próbálja ideig-óráig nagy emberré ünnepelni: Gömbös Gyula volt. Elmúlt egészen, mint a kimondott átok, mint egy vak verembe kiáltott vezényszó.”

Kegyetlen szavak. Tessék elolvasni az egész írást – címe csak ennyi: Gömbös Gyula -, nem fog csalódni Molnár Csaba. Szabó Dezső ugyanis remek esszéket, publicisztikákat írt. Meggyőződésem ezért, hogy az alaptantervből kihagyhatatlan. A magyar miniszterelnökökről – köztük Gömbösről - szóló írásait például feltétlenül tanítanám. Mert pazar dolgozatok.

Végezetül írásom címét kell megmagyaráznom, mert eleddig semmit nem írtam a „zsidózó” Gyurcsányról. Holott a látszat csal: egész írásom a gyurcsányi „zsidózás”-ról szólt. Idézzük csak fel, mit is írt „Wieselnek” szól levelében a volt kormányfő: „az oktatási tárca középszerű, vagy annál is gyengébb náci és nyilas szerzőket” emelt be„az irodalom iskolai tananyagába és cserélt le abban zsidó szerzőket antiszemitákra”.

Hogy is van ez? „Zsidó szerzők”? Kikre gondolt Gyurcsány Ferenc? Milyen szerzőket „cserélt le” az oktatási tárca? S miért tesz etnikai-vallási alapon különbséget szerző és szerző között a volt miniszterelnök?

Kíváncsian várom Gyurcsány Ferenc „zsidó listáját”. Az állítólag „lecserélt” ”zsidó szerzők” lajstromát. S várom a legfrissebb „zsidózás” elleni tiltakozást az oly buzgó Mazsihisz és társai részéről.

 Szabad Hirek