Ami hiányzik a marxista történelemből...
2012. november 12. Közélet

Aki minden népet rajtaütéssel és elnyomással fenyeget, s azért teremtette meg iszonyú háborús gépezetét, hogy köröskörül romlást és pusztulást idézzen elő. Többen szántszándékkal elhallgatnak azonban egy döntő fontosságú tényt, azt t. i., hogy ők maguk voltak azok, akik a német nép vezérét arra kényszerítették, hogy kardját vesse a mérleg serpenyőjébe. Ők maguk kényszerítették arra, hogy végül is a fegyverek erejével küzdje ki azt, amit az első pillanattól fogva tárgyalásokkal igyekezett elérni: országa biztonságát.

Nemcsak azáltal kényszerítették erre, hogy 1939. szeptember 5-án megüzenték a háborút, hanem már előzetesen lépésről-lépésre elzárták előle, hét éven át, a velük való békés kiegyezés útját. A német birodalom érdekében kifejtett erőfeszítései kezdetétől fogva vörös fonálként húzódik végig Hitler Adolf egész működésén az állandóan megismételt kísérletek sorozata, amelyek arra irányultak, hogy a többi állam kormányait együttesen Európa megújítására késztessék. Ezek a kísérletek mindenkor azon szenvedtek hajótörést, hogy sehol sem volt meg a készség arra, hogy foglalkozzanak velük, mert mindenütt a világháború óta elterjedt rossz szellem uralkodott. Mert Londonban, Párizsban és a nyugati hatalmak vazallusai előtt csak egy akarat volt irányadó: a versailles-i erőszak állandósítása. Elég egy pillantást vetnünk a legfontosabb eseményekre, hogy ezt a tételt megcáfolhatatlanul igazolva lássuk.

Amikor Hitler Adolf uralomra jutott, Németország éppoly magatehetetlenül vergődött béklyóiban, mint ahogy a győztesek 1918-ban óhajtották. Fegyvereitől teljesen megfosztva mindössze 100.000 főnyi hadsereggel rendelkezett, ennek pedig csupán belső, rendfenntartó szerepet szántak. Alig felfegyverzett szomszédai gyűrűje vette acélpántként körül. A régi nyugati ellenfeleken, Anglián, Belgiumon és Franciaországon kívül keleten és délen mesterséges eszközök árán is újabbakról gondoskodtak; első sorban Lengyelország és Csehszlovákia voltak ezek. A németek negyedrészét erőszakkal elválasztották az anyaországtól s idegen államok kénye-kedvére szolgáltatták ki. A mindenfelől megcsonkított és mindennemű védőeszközeitől megrabolt Birodalom bármikor védtelen prédája lehetett volna zsákmányleső szomszédainak.

Ekkor apellált Hitler Adolf első ízben a környező világ értelmére. 1933. május 17-én, alig néhány hónappal az után, hogy a birodalmi kancellári széket elfoglalta, a német birodalmi gyűlésen beszédet mondott, mely többek között az alábbi mondatokat tartalmazta:

„…Németország minden további nélkül kész lenne arra, hogy egész katonai szervezetét akár teljesen is feloszlassa s a számára megmaradt fegyverek maradványait is megsemmisítse, ha a körülötte fekvő országok éppúgy fenntartás nélkül ugyanezt cselekednék.

…Németország ezenkívül minden további nélkül hajlandó arra, hogy ezután a támadó jellegű fegyverek alkalmazásáról teljesen lemondjon, ha a fegyverkező nemzetek a maguk részéről bizonyos időn belül szintén megsemmisítik ezeket a támadó fegyvereket, s ha alkalmazásukat nemzetközi egyezményben megtiltják.

…Németország mindenkor hajlandó arra, hogy a támadó fegyverekről lemondjon, ha a világ többi államai is ugyanezt teszik. Németország kész arra, hogy minden ünnepélyes megnemtámadási szerződést elfogadjon; mert Németország nem gondol támadásra, csupán a maga biztonságára!”

A felelet elmaradt. A többi állam zavartalanul tovább fáradozott arzenáljai megtöltésén, robbanószer-készletei felhalmozásán, csapatai szaporításán. A Népszövetség, a győztes hatalmak szerve ugyanekkor kijelentette, hogy Németországnak előbb próbaidőt kell kiállnia, mielőtt a többi állam leszereléséről lehetne vele beszélni. Erre Hitler 1933. október 14-én kilépett a Népszövetségből, amely mereven elzárkózott minden megegyezés elől. Mindazonáltal a nemzetközi kapcsolatok megjavítása érdekében röviddel ez után új indítvánnyal lépett a világ közvéleménye elé. Ez a következő hat pontot tartalmazta:

1. „Németország megkapja a teljes egyenjogúságot.

2. Az erősen felfegyverzett államok egymás között kötelezik magukat, hogy fegyverkezésüket tovább nem fokozzák.

3. Németország ehhez az egyességhez hozzájárul és kötelezi magát, hogy szabad elhatározásából ténylegesen csak olyan mértékletes módon használja fel a neki nyújtott egyenjogúsítást, hogy ebben senki se láthassa valamelyik európai hatalom offenzív jellegű fenyegetését.

4. Minden állam elismeri a humánus hadvezetés bizonyos követelményeit, illetőleg kötelezi magát, hogy bizonyos háborús fegyvereket a polgári lakossággal szemben nem alkalmaz.

5. Valamennyi állam vállalkozik a mindenkire egyformán kiterjedő ellenőrzés lebonyolításában való részvételre; ennek az ellenőrzésnek a során lehet megvizsgálni és biztosítani, hogy eleget tesznek-e, illetőleg hogy eleget tegyenek kötelezettségeiknek.

6. Az európai államok megnemtámadási szerződések kötésével kezeskednek a béke feltétlen fenntartásáról. A szerződéseket tíz év letelte után meg kell újítani.”

Ennek kapcsán a német hadsereg létszámának 500.000 főre való felemelését javasolta, mivel ez a szám felel meg annak a haderőnek, „melyre Németországnak országhatárai hosszúságára és szomszédai haderejére való tekintettel szüksége van”, hogy veszélyeztetett területét esetleges támadások ellen megvédhesse. Hitler, a békés megegyezés előharcosa, ez alkalommal tehát oly módon kísérelte meg számot vetni a többiek hiányzó leszerelési szándékával, hogy országa számára korlátozott fegyverkezést kívánt. Az ebből adódó évekig tartó jegyzékváltás végül is Franciaország merev elutasításával hirtelen szakadt félbe. Ennek a határozott „nem”-nek azonfelül még Franciaország, Anglia és Oroszország haderejének hatalmas növelése adott nyomatékot.

Ezzel Németország helyzete még az eddiginél is válságosabb lett. A Birodalmat fenyegető veszély annyira megnőtt, hogy Hitler Adolf kénytelen volt a tettek mezejére lépni. 1935. március 16-án ismét bevezette az általános védkötelezettséget. Ezzel az intézkedésével közvetlen kapcsolatban azonban újólag indítványokkal fordult a világhoz a legmesszebbmenő megegyezések céljából, hogy azok alapján minden jövendő háború lényegében humánusabbá, sőt a rombolóeszközök kikapcsolásával úgyszólván lehetetlenné váljék. 1935. május 21-i beszédében kifejtette, hogy

„…a német birodalmi kormány hajlandó minden akcióban tevékenyen részt venni, amely a korlátlan fegyverkezés terén bizonyos gyakorlati megszorításokat eredményezhet. Az egyetlen lehetséges utat abban látja, ha visszatérünk a Vöröskereszt egykori genfi egyezményeinek alapelveihez. Egyelőre csak abban a lehetőségben hisz, hogy lépésről-lépésre kiküszöbölhetjük és eltilthatjuk azokat a harci eszközöket és eljárásokat, melyek már lényegüknél fogva ellentétben állanak a Vöröskereszt már érvényes genfi egyezményével.

Ezzel kapcsolatban azt hiszi, hogy amint valamikor a dum-dum-golyó használatát megtiltották és nagyobbrészt a gyakorlatból is száműzték, ugyanúgy lehetséges bizonyos egyéb fegyverek használatát is megtiltani és ezzel gyakorlati szempontból ki is küszöbölni. Ez mindazokra a harci fegyverekre áll, amelyek elsősorban nem annyira a harcoló katonákra, hanem inkább a háborúban részt nem vevő asszonyokra és gyermekekre árasztanak halált és pusztulást.

A német birodalmi kormány azt a gondolatot, miszerint, a repülőgépeket küszöböljék ki, a bombázást azonban ne tiltsák el, tévesnek és hatástalannak ítéli. Lehetségesnek tartja azonban, hogy bizonyos fegyverek használatát nemzetközi megállapodás alapján a nemzetközi jogba ütközőnek minősítsék, s a nemzeteket, amelyek mégis ilyen, fegyverekhez akarnak folyamodni, az emberiségen, az emberi jogokon, és emberi törvényeken kívül állóknak nyilvánítsák. Ezzel kapcsolatban úgy gondolja, hogy a fokozatos eljárás vezethetne a leginkább célhoz. Tehát: tiltsák meg a gáz-, gyújtó- és robbanóbombáknak a valóságos hadizónán kívül való használatát. Ezt a korlátozást különben egészen a bombavetés teljes nemzetközi eltiltásáig lehetne folytatni. Amíg azonban a bombázás mint olyan megengedett, a bombázó repülőgépek számának minden korlátozása, tekintve, hogy azok gyorsan pótolhatók, csak kétes eredményt ígér.

De ha a bombavetést mint olyant a nemzetközi jogba ütköző barbárságnak bélyegezzük, akkor ezzel a bombavető repülőgépek gyártása mint fölösleges és céltalan dolog hamarosan önmagától véget ér. Ha a genfi Vöröskereszt-egyezmény révén sikerült egykor a védtelen sebesültek vagy foglyok magában véve lehetséges megölését hovatovább megakadályozni, akkor bizonyára éppen annyira lehetséges egy analóg egyezményben a bombáknak a szintén védtelen polgári lakossággal szemben való háborús alkalmazásit is megtiltani, sőt a gyakorlatból végül teljesen ki is szorítani. Németország abban, ha ehhez a problémához ilyen elvek szerint nyúlnak hozzá, a népek nagyobb megnyugtatását és biztonságát látja, mint minden segélynyújtási egyezményben és katonai szövetségben.

A német birodalmi kormány kész arra, hogy minden korlátozáshoz hozzájáruljon, amely az éppen támadásra különösen alkalmas legnehezebb fegyverek kiküszöbölésére vezet. Ezek közé a fegyverek közé először is a legnehezebb kaliberű tüzérség, másodszor pedig az óriástankok tartoznak. Tekintve a francia határ roppant erődítményeit, a leghatékonyabb támadófegyverek nemzetközi kiküszöbölése Franciaországot automatikusan száz százalékos biztonság birtokába juttatná. Németország kijelenti, hogy hajlandó a tüzérségi kaliberek, a csatahajók, cirkálók és torpedórombolók mindennemű korlátozásához hozzájárulni. A birodalmi kormány hasonlóképpen hajlandó a hajótér minden nemzetközi korlátozásához hozzájárulni.

Végül arra is hajlandó a német birodalmi kormány, hogy a tengeralattjárók tonnatartalmának korlátozásába, egyenlő nemzetközi szabályozás esetén pedig teljes kiküszöbölésébe is beleegyezzék. Ezen túlmenően azonban ismételten biztosít mindenkit, hogy általában minden nemzetközi és ugyanabban az időszakban érvénybe lépő fegyverkezési korlátozáshoz vagy bizonyos fegyverek kiküszöböléséhez csatlakozik.”

Hitler fejtegetései most sem találtak a legcsekélyebb visszhangra sem. E helyett az történt, hogy Franciaország Oroszországgal szövetkezett, hogy ezzel a Németországra gyakorolt nyomást keletről a végletekig fokozza. Ezért Hitler Adolfnak, tekintettel a másik oldal nyilvánvaló megsemmisítő törekvéseire, a német birodalom biztonsága érdekében új akcióba kellett fognia. 1936. március 3-án csapatai megszállták a Versailles óta minden védelmétől megfosztott Rajna-vidéket. Ezzel bezárta a nyugati szomszéd betörésére alkalmas óriási kaput. Ezt az elengedhetetlenül szükséges önvédelmi lépést azonban ismét általános kibékülésre és az összes ellentétek elsimítására felhívó nagyszabású ajánlattal kapcsolta össze. 1936. március 31-én a következő béketervet dolgozta ki:

1. „Hogy az európai békét biztosító jövendő megállapodásoknak szent és megmásíthatatlan szerződések jellegét lehessen kölcsönözni, a szóba jövő nemzetek csak teljesen egyenrangú és egyforma tiszteletet élvező tagokként vesznek a tárgyalásokon részt. E szerződések aláírásakor egyetlen kényszerítő körülményként csupán a szilárd megállapodásoknak szemmel látható, mindenkitől elismert célszerűsége jöhet számításba, az európai béke és ennek folyományaként a népek szociális és gazdasági jóléte érdekében.

2. Hogy az európai népek gazdasági életének érdekében a bizonytalanság idejét lehetőség szerint megrövidíthessük, a német birodalmi kormány azt ajánlja, hogy az első időszakot a megnemtámadási szerződések és ezzel a szavatolt európai békebiztosítások aláírásáig 4 hónapra kell korlátozni.
3. A német kormány a belga és francia kormány ilyen értelemben hasonló magatartása esetén kötelezi magát arra, hogy ezen 4 hónap alatt a Rajna-vidékén táborozó csapatokat nem erősíti meg.

4. A német kormány biztosítja a külföldi kormányokat, hogy ebben az időszakban Rajna-vidéki csapatait nem viszi közelebb a belga vagy a francia határhoz.

5. A német kormány e kétoldalú biztosítékok garantálása céljából egy bizottság alakítását ajánlja, amely a két kezes hatalom, Anglia és Olaszország, továbbá egy érdektelen s semleges harmadik hatalom képviselőiből állna.

6. Németország, Belgium és Franciaország jogában áll egy-egy képviselőt küldeni ebbe a bizottságba. Németország, Belgium és Franciaország azzal a joggal rendelkezik, hogy amennyiben úgy hiszik, hogy bizonyos eseményekből kifolyólag az említett négy hónapos időszakon belül a katonai viszonyok megváltozására mutathatnak rá, tapasztalataikat közölhessék a garancia-bizottsággal.

7. Németország, Belgium és Franciaország kijelenti abbeli készségét, hogy ilyen esetben megengedi, hogy ez a bizottság az angol és olasz katonai attasék révén megszerezze a szükséges felvilágosításokat, és hogy erről az érdekelt hatalmaknak jelentést tegyen.

8. Németország, Belgium és Franciaország kötelezi magát, hogy az ebből adódó kifogásokat teljes terjedelmükben figyelembe veszik.

9. A német kormány egyébként hajlandó arra, hogy mindkét nyugati szomszédjával a teljes viszonosság alapján a nyugati német határon mindennemű katonai korlátozáshoz hozzájáruljon.

10. Németország, Belgium és Franciaország, valamint a két kezes hatalom megegyeznek abban, hogy – azonnal, vagy legkésőbben a francia választások lezajlása után – a brit kormány vezetésével egy 25 éves megnemtámadási, illetőleg biztonsági szerződés megkötése tárgyában tanácskozásokba bocsátkoznak, egyfelől Franciaország és Belgium, másfelől Németország között.

11. Németország egyetért azzal, hogy ezt a biztonsági egyezményt ismét Anglia és Olaszország írják alá, mint kezes hatalmak.

12. Amennyiben ezekből a biztonsági szerződésekből különleges katonai segélynyújtási kötelezettségek adódnának, Németország késznek mutatkozik arra, hogy a maga részéről is elvállaljon ilyen kötelezettségeket.

13. A német birodalmi kormány ezennel megismétli ajánlatát, melyet egy, a biztonsági szerződések kiegészítésére és megerősítésére szolgáló légi-egyezmény megkötése tárgyában tett.

14. A német kormány ismételten kijelenti, hogy amennyiben Németalföld kívánja, Hollandiát is hajlandó ebbe a nyugat-európai biztonsági szerződésbe bevonni.

15. Hogy a Németország és Franciaország részéről szabad elhatározásból adandó biztosításnak ezt a művét egy évszázados ellenfél – kibékítő megoldásnak jellegével ruházzák fel, Németország és Franciaország egyaránt kötelezi magát arra, hogy a jövőben külön-külön odahatnak, hogy az ifjúság neveléséből, úgyszintén a nyilvános publikációkból mindent rekesszenek ki, ami lekicsinylés-, becsmérlés- vagy a másik állam belügyeibe való illetéktelen beavatkozásként alkalmas lehetne arra, hogy a két állam viszonyát megmérgezze. Megegyeznek abban, hogy Genfben, a Népszövetség székhelyén közös bizottságot alakítanak, amelynek rendeltetése, hogy a beérkező panaszokat a két kormánynak tudomásulvétel és felülvizsgálat céljából továbbítsa.

16. Annak a szándéknak folyományaként, hogy e megegyezésnek szent és megmásíthatatlan szerződés jellegét adják, Németország és Franciaország kötelezi magát, hogy a kötendő egyezmény ratifikálását mindkét nép megszavaztatásával viszi keresztül.

17. Németország hajlandónak nyilvánítja magát arra, hogy a délkeleti és északkeleti határaival szomszédos államokkal a maga részéről érintkezésbe lépjen és ezeket a felajánlott megnemtámadási szerződések megkötésére közvetlenül meghívja.

18. Németország kijelenti abbeli készségét, hogy azonnal, vagy e szerződések aláírása után visszatér a Népszövetségbe. A német kormány újból kifejezést ad várakozásának, hogy a gyarmati egyenjogúság kérdését és a Népszövetség intézményének versailles-i alapjairól való letérítésének problémáját megszabott időn belül barátságos tárgyalások útján tisztázni fogják.

19. Németország nemzetközi döntőbíróság felállítását javasolja, mely illetékes lenne a szóban levő szerződések megtartásának vagy meg nem tartásának kérdéseiben dönteni, és amelynek döntései mindegyik szerződő félre kötelező erővel bírnának.

Ha az európai béke biztosításának nagy műve megvalósul, a német birodalmi kormány sürgős feladatának fogja tartani, hogy kísérletet tegyen a mértéktelen fegyverkezési verseny gyakorlati intézkedésekkel való megszüntetésére. Ebben nemcsak az egyes népek pénzügyi és gazdasági helyzetének megkönnyítését tartja szem előtt, hanem mindenekelőtt a lelki feszültség feloldását.

A német birodalmi kormány semmit sem vár olyan általános szabályozásra irányuló kísérlettől, mely már eleve kudarcra volna ítélve, és amelyet éppen ezért csak azok javasolhatnának, akiknek a gyakorlati eredményesség nem érdekük. Úgy véli, hogy ezzel szemben a tengeri fegyverkezés terén folyt tárgyalások és ezeknek eredményessége tanulságokkal szolgálhatna és ösztönzőleg hathatna. Ezért a német kormány javaslatot tesz későbbi időben megtartandó értekezletek összehívására, mégpedig olyképpen, hogy minden egyes értekezlet csak egy, de világosan körvonalazott feladat megoldására üljön össze.

Egyelőre abban látja a legfontosabb feladatot, hogy az erkölcsi és emberies gondolkodásnak azt a szellemét, mely annak idején a genfi megegyezésben védelmet biztosított a sebesülteknek, vagy a háborúban részt nem vevőknek, a légiháborúra is terjesszék ki. Amint a védtelen sebesültek vagy foglyok megölését, a dum-dum golyók alkalmazását, vagy pedig az előzetes figyelmeztetés szabálya nélkül vívott búvárhajóharcot nemzetközi megegyezések szabályozzák, illetőleg tiltják, úgy a civilizált emberiségnek azt is el kell érnie, hogy a hadviselés céljának sérelme nélkül az új fegyverek alkalmazásának területén is akadályoztassék meg az esztelen elfajulás lehetősége.

A német kormány ezért az említett értekezletek számára a következő gyakorlati feladatok megoldását hozza javaslatba:

1. A gáz-, méreg- és gyújtóbombák ledobásának megtiltása.

2. Azon nyílt helységek bombázásának megtiltása, melyek a szembenálló frontok középnehéz tüzérségének hatótávolságán belül fekszenek, akárminő bombákkal történnék is ez.

3. A községek messzehordó ágyúval való lövetésének tilalma, 20 kilométeres ütközeti zónán kívül.

4. A legnehezebb típusú tankok készítésének beszüntetése és eltiltása.

5. A legnehezebb tüzérség kiküszöbölése és eltiltása.

Amennyiben ilyen megbeszélésekből és megállapodásokból a fegyverkezés korlátozásának lehetősége remélhető, az ilyen alkalmakkal élni kell. A német kormány már most kijelenti, hogy hajlandó minden ilyen szabályozáshoz, amennyiben nemzetközileg érvényes, hozzájárulni.

A német birodalmi kormány azt hiszi, hogy ha csupán az első lépést teszik meg a leszereléshez vezető úton, már annak is rendkívüli hordereje lesz a népek egymás közti viszonyát és annak a bizalomnak a visszatérését illetőleg, amely a kereskedelem és jólét fejlődésének előfeltétele. Hogy az előnyös gazdasági kapcsolatok helyreállítására irányuló általános kívánalmaknak eleget tegyen, a német kormány a nyilvánosságra hozott indítványok értelmében a politikai szerződések rendszerének lezárása után azonnal hajlandó a szóba jövő államokkal közgazdasági problémákról eszmecserét folytatni és Európa gazdasági helyzetének javításához és az ettől elválaszthatatlan világgazdasági helyzet fellendítéséhez minden rendelkezésére álló eszközzel általánosságban hozzájárulni.

A német birodalmi kormány azt hiszi, hogy a fent lefektetett béketervvel kivette a maga részét egy új Európának a szuverén államok kölcsönös megbecsülése és bizalma alapján történő felépítéséből.

Az európai kiegyezéshez vezető számos alkalmat, melyhez Németország az utóbbi években annyiszor nyújtott segédkezet, elmulasztották. Az európai megértetésnek ez a kísérlete bárcsak végül is sikerrel járna! A német birodalmi kormány erősen hiszi, hogy a fenti béketerv nyilvánosságra hozatalával szabaddá tette az ehhez a célhoz vezető utat.”

Aki ma ezt a részletes béketervet olvassa, felismerheti belőle, hogy Európa fejlődésének Hitler Adolf kívánsága szerint tulajdonképpen milyen útra kellett volna térnie. Meg volt adva az igazi építőmunka lehetősége, mely az összes népek javára fordulópontot eredményezhetett volna. De a béke érdekében kiáltó szavak most is siket fülekre találtak. Csak Anglia válaszolt egy meglehetősen gúnyos hangú kérdőívvel, amely minden elmélyedést a dolgok igazi lényegébe gondosan elkerült. Mindamellett ugyanaz az Anglia elárulta valóságos szándékait, amikor Franciaország patrónusának szerepét vállalta magára és az angol és francia vezérkarok között, szakasztott úgy, mint a világháború előtt, megindította a rendszeres megbeszélések sorát.

Most már nem lehetett kétség a felől, hogy a nyugati hatalmak a háborúra vezető régi útra léplek és céltudatosan készültek arra, hogy Németországra új csapást mérjenek. Ezzel szemben Hitler Adolf minden gondja és törekvése arra irányult, hogy ugyanezeknek a nyugati hatalmaknak bizonyságot szolgáltasson arról, hogy velük a legjobb egyetértésben szeretne maradni. E célból évek folyamán számos, kezdeményező lépést tett. Hadd soroljunk fel ezek közül legalább néhányat.

Angliával 1935. június 18-án flottamegegyezést kötött, mégpedig olyan értelemben, hogy a német flotta csak az angol flotta 35 százalékát érheti el. Ezzel saját szavai szerint azt akarta kifejezésre juttatni, hogy a Birodalomnak „nem szándéka, de nincs szüksége sem arra, sem pedig módja”, hogy bármilyen alakban is újból felidézze azt a flottaversengést, melynek a világháború előtt Nagy-Britanniához való viszonyának megzavarásában köztudomásúlag oly végzetes szerepe volt.

Franciaországot minden kínálkozó alkalommal biztosította arról, hogy békében kíván vele élni. Elzász-Lotaringiáról való kifejezett lemondását ismételten köntörfalazás nélkül kijelentette. 1935. március 1-jén, mikor a Saar-vidék népszavazás útján a birodalomba visszatért, a következőképpen nyilatkozott:

„Reméljük, hogy a kiegyenlítő igazságosság ezen aktusa és a józan észnek jogaiba való visszahelyezése által Németország és Franciaország viszonya végérvényesen jobbra fordul. Amennyire a békét akarjuk, éppen annyira kell azt is hinnünk, hogy ez a nagy szomszédnép is kész és hajlandó arra, hogy velünk együtt keresse a békét. Lehetőnek kell lennie, hogy két nagy nép kezet adjon egymásnak, hogy közös munkával szálljanak szembe azokkal a veszélyekkel, amelyek azzal fenyegetnek, hogy Európát maguk alá temetik.”

Sőt a nyugati hatalmak keleti szövetségesével, Lengyelországgal is jobb megértésre törekedett, bár ez az ország 1919-ben jogtalanul több millió németet kebelezett be és őket azóta is kíméletlen elnyomás alatt tartotta. 1934. január 26-án megnemtámadási szerződést kötött vele, melyben a két ország megegyezett, hogy „az egymáshoz való viszonyukat illető kérdésekben, bárminő jellegűek legyenek is azok, közvetlenül fognak megegyezni”.

A különböző oldalakon kovácsolt ellenséges tervekkel tehát mindig elszánt békeakaratát szegezte szembe, hogy Németország biztonságát ezen az úton érje el. Mikor azonban látta, hogy Londonban és Párizsban támadólag fegyverkeznek, neki is új védekezési eszközökhöz kellett folyamodnia és új lépéseket kellett tennie. Az ellenséges tábor, mint láttuk, Franciaország és Oroszország szövetsége következtében hatalmas módon kiterjeszkedett. Ehhez járult még, hogy az utóbbi két hatalom a Birodalom déli oldalán összekötő vonalra is szert tett. A Franciaországgal már szövetséges Csehszlovákia ugyanis Oroszországgal is szerződéses viszonyba lépett és ezzel Kelet és Nyugat összekötő hídjává lett. Már pedig Csehszlovákia a cseh-morva fennsík ura volt, melyet Bismarck, mint ismeretes, Európa fellegvárának nevezett. Ez a fellegvár mélyen ékelődött bele a német területbe. Németország fenyegető helyzete tehát valóban nyomasztó méreteket öltött.

Hitler Adolf zseniális módon fordult szembe a veszéllyel. Ausztriában a Schuschnigg-kormány önkényuralma, mely polgárháborúval fenyegető helyzetet teremtett, alkalmat adott neki, hogy segítő kezét kinyújtsa és a délkeleti testvérnépet, melyet 1919-ben a nyugati hatalmak ítélete arra kényszerített, hogy reménytelenül sorvadozó „szabadállam”-ként tengesse életét, a Birodalomba visszavezesse. Miután így a Franciaország és Oroszország között fennállott összekötő vonal mentén kedvező állást foglalt el, Csehszlovákiában, a legkülönbözőbb nemzetiségekből mesterségesen összetákolt keverékállamban megindította azt a bomlási folyamatot, mely oda vezetett, hogy a Szudéta-vidék felszabadítása és Szlovákia különválása után a csehek maguk kérték a német birodalom védelmét. Ezzel a híd Hitler Adolf kezébe került. Egyidejűleg pedig közvetlen összeköttetés jött létre a már régebben barátul megnyert Olaszországgal.

Hitler Adolf, mialatt hazája biztosítására ezt a nagy stratégiai győzelmet kivívta, nagy buzgalommal folytatta fáradozásait a nyugati hatalmakkal való békés kiegyezés érdekében is. Münchenben, közvetlenül az után, hogy Anglia, Franciaország és Olaszország a szudétanémetek felszabadításába beleegyezett, megegyezést hozott létre N. Chamberlainnel. A megegyezés szó szerinti szövege a következő:

„Ma újabb megbeszélésen vettünk részt és egyetértésre jutottunk annak felismerésében, hogy a német-angol viszony kérdése mindkét ország és Európa számára elsőrangú jelentőségű.

A tegnap aláírt megegyezést és a német-angol flotta-egyezményt úgy tekintjük, mint népeink azon óhajának szimbólumát, hogy sohase kelljen többé egymás ellen háborút viselniük.
Szilárd elhatározásunk, hogy az országainkat érintő többi kérdéseket is egymás kölcsönös megkérdezése útján fogjuk megvitatni, abból a célból, hogy az esetleges véleményeltérésekre vezető okokat kiküszöböljük és ily módon Európa békéjének biztosítását szolgáljuk.

1938. szeptember 30.

Hitler Adolf, Neville Chamberlain.”

Két hónappal később Ribbentrop báró birodalmi külügyminiszter Hitler Adolf utasítására Franciaországgal a következő megegyezést hozta létre:

„Joachim von Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter és Georges Bonnet francia külügyminiszter
1938. december 6-án Párizsban történt találkozásuk alkalmával kormányaik megbízásából a következőkben egyeztek meg:

1. A német kormány és a francia kormány egyek azon meggyőződésben, hogy Németország és Franciaország békés és jószomszédi viszonya az európai helyzet megszilárdulásának, valamint az egyetemes béke fenntartásának egyik leglényegesebb eleme. Ezért mindkét kormány minden erejével azon lesz, hogy országaik viszonyának ilyeténképpen való alakulása biztosíttassék.

2. Mindkét kormány megállapítja, hogy országaik között területi jellegű kérdések többé nincsenek függőben, és az országaik között fennálló jelenlegi határt egész terjedelmében ünnepélyesen véglegesnek ismerik el.

3. Mindkét kormány szilárd szándéka, hogy az országaikat illető kérdésekben – harmadik hatalmakhoz való viszonyaik fenntartása mellet – egymással érintkezésben maradnak, és ha e kérdések jövőbeli fejlődése esetleg nemzetközi nehézségekhez vezetne, egymással tanácskozásba bocsátkoznak.

A két kormány képviselője ezen nyilatkozatot, mely azonnal hatályba lép, hitelesítésül aláírásával látta el.Kiállíttatott két hiteles példányban, német és francia nyelven, 1938. december 6-án, Párizsban."

Ezek után minden emberi számítás szerint feltételezhető lett volna, hogy megnyílt az út a vezető európai hatalmak közös építőmunkája előtt, és hogy a német Vezér béketörekvéseit végre siker koronázta. Azonban éppen az ellenkezője történt. Alig ért Chamberlain Münchenből haza, azonnal kiadta a jelszót a lehető leghatalmasabb méretű fegyverkezésre és Németország ellen új, nagyarányú bekerítési akciót kezdeményezett. A Birodalom bekerítésének további kiépítésében most Anglia ragadta magához Franciaország vezető szerepét. Célja az volt, hogy a számukra elveszett Csehszlovákia helyét sokszorosan pótolja. Tárgyalásokat kezdett Oroszországgal és Lengyelországgal, Romániával, Görögországgal és Törökországgal pedig kezességi szerződéseket kötött. Mindez már a közeli vihar jele volt.

Hitler Adolf e közben éppen azzal volt elfoglalva, hogy Németország és Lengyelország között a súrlódási pontokat kiküszöbölje. E célból rendkívül előzékeny ajánlatot terjesztett elő. E szerint a tiszta német lakosságú Danzig szabadállam visszatért volna a Birodalomba, és a lengyel folyosón keresztül, mely a német területet 1919. óta tűrhetetlen módon kettéválasztotta, egy keskeny útvonal állította volna helyre az elszakított részek között az összeköttetést. Ellenértékül 25 éves megnemtámadási szerződést és egyéb előnyöket ajánlott fel Lengyelországnak. Varsóban azonban az ajánlatot elutasították, mert abban a tudatban, hogy Lengyelország a Londonban megszervezett arcvonal főpillére, úgy vélték, hogy megengedhetik maguknak a legkisebb engedmény megtagadását isi Sőt még tovább is mentek! Lengyelország csakhamar támadó magatartást vett fel és Németország ellen harcra készülődött.

Ezzel adva volt a feladat: a Németország ellen kovácsolt gyűrűn sürgősen rést kellett ütni. Hitler Adolf végső erőfeszítéssel megtette még a béke érdekében, amit csak tehetett. Augusztus 23-án Ribbentropnak Moszkvában sikerült Oroszországgal meg nem támadási szerződést kötnie. Két nappal később egy utolsó, valóban bámulatosan nagyvonalú ajánlattal maga a Vezér fordult Angliához. Ebben késznek nyilatkozott, hogy „Angliával olyan megegyezést kössön”, „amely… német részről nemcsak garantálná a brit világbirodalom minden körülmények között való fennmaradását, hanem a brit birodalomnak szükség esetén német segítséget is biztosítana, akárhol is lenne erre szükség.” Egyidejűleg arra is hajlandónak nyilatkozott, hogy magáévá tegye e fegyverkezés olyan irányú ésszerű korlátozásának tervét, hogy az az új politikai helyzetnek megfeleljen és gazdaságilag elviselhető legyen. Végül pedig újból biztosította Angliát, hogy „a nyugati problémákban nincsen érdekelve, és hogy nyugaton határkiigazításokra még csak nem is gondol.” A felelet az volt, hogy Anglia még ugyanazon a napon aláírta a Lengyelországgal kötött kölcsönös segélynyújtási egyezményt. Ezzel a háború elkerülhetetlenné vált. Lengyelország ugyanis csakhamar általános mozgósításra határozta el magát és nemcsak a lengyelországi németekkel szemben, ragadtatta magát tettlegességekre, akik különben már régóta kegyetlen üldöztetésben részesültek, hanem a birodalmi német területeken való rajtaütéseket is rendszeresítette.

Hitler Adolf azonban, még akkor is meg tudta tenni, hogy a béke érdekében szavát még egyszer felemelje, amikor Anglia és Franciaország az önszántából választott háborút már megüzente, és amikor Németország a történelemben páratlanul álló dicsőséges lengyel hadjárattal a keleten fenyegető, veszélyt már legyűrte. Bár Németország egész ereje felszabadult, hogy a nyugati ellenségek ellen fordulhasson, bár Londonban és Párizsban a háborút fékevesztett gyűlöletükben éppen az ő személye ellen irányuló kereszteshadjáratnak minősítették, még mindig oly fölényes önuralom birtokában volt, hogy 1939. október 6-án mondott beszédében Európa megbékéltetésére új tervet tudott a világ közvéleménye elé tárni. A terv szó szerinti szövege a következő:

„Az én megítélésem szerint az a legfontosabb, jelentőségben minden mást messze felülmúló feladat, hogy az európai biztonság szükségességét valló meggyőződésen túlmenőleg hozzuk létre magát a biztonságérzetet is.

1. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy az európai államok külpolitikai céljai teljes világosságban álljanak előttünk. Amennyiben Németországról van szó, a birodalmi kormány kész arra, hogy külpolitikai céljai tekintetében minden részletre kiterjedő teljes világosságot teremtsen. E nyilatkozattal egyidejűleg jónak látja kiemelni, hogy a versailles-i szerződést a maga részéről többé már fenn nem állónak tekinti, illetőleg hogy a német birodalmi kormány és vele együtt az egész német nép semmi okot sem lát arra, hogy a Birodalmat megillető és neki kijáró gyarmatbirtokokra, tehát elsősorban a német gyarmatok visszaadására vonatkozó követeléseken kívül további revíziós igényekkel lépjen fel.
A gyarmatokra irányuló követelés alapjául nemcsak a német gyarmatokra vonatkozó történeti jogigény szolgál, hanem mindenekelőtt a gyarmatbirtokokra mint a föld nyersanyagforrásaira vonatkozó elemi jogigény. E követelés nem ultimátum-jellegű és nem olyan követelés, mely erőszakra támaszkodik, hanem a politikai igazságosság és a józanul megítélt általános gazdasági helyzet követelménye.

2. Az a kívánság, mely a kereskedelmi forgalom fokozása útján a nemzetközi gazdasági élet valóságos felvirágzását kívánja elérni, feltételezi a belső gazdasági életnek, illetőleg a termelésnek az egyes államokon belül való rendbehozatalát is. A termelt javak kicserélésének megkönnyítésére azonban szükség van a piacok újjárendezésére és a fizetési eszközök végleges szabályozására, hogy ily módon lassanként lehetővé váljék a szabad kereskedelem akadályainak kiküszöbölése.

3. Az európai és az Európán kívüli gazdasági élet igazi felvirágzásának legfontosabb feltétele azonban a feltétlenül garantált békének és az egyes népek biztonságérzetének megteremtése. E biztonság nem csupán az európai status quo végleges szankcionálása, hanem mindenekelőtt a fegyverkezések ésszerű és gazdaságilag is elviselhető mértékre való korlátozása által válik lehetővé. Hogy a nélkülözhetetlen biztonságérzet megteremthető legyen, szükség van annak megállapítására, hogy bizonyos modern fegyverek, melyek hatékonyságuknál fogva alkalmasak arra, hogy az egyes népek szívéig hatoljanak és így azokban állandóan a biztonság hiányának érzetét keltsék, alkalmazhatók-e, és ha igen, mily mértékben. A birodalmi gyűlésen mondott korábbi beszédeimben erre nézve már terjesztettem elő javaslatokat, akkoriban azonban – nyilván azért, mert tőlem származtak – elutasítás lett a sorsuk.

Én azonban mégis csak azt hiszem, hogy Európában nemzeti biztonságérzetről csak akkor lehet szó, ha e területen a megengedett és meg nem engedett fegyverek alkalmazásának fogalma világos körülírásokkal minden részletre kiterjedő szabályozást nyer.

Amint egykor a genfi megállapodás legalább a civilizált államoknál elérte a sebesültek megölésének, a foglyok bántalmazásának, a háborúban részt nem vevők ellen irányuló harci tevékenységnek stb. megtiltását, és amint idők folyamán sikerült is e tilalom általános tiszteletben tartását kivívni, úgy sikerülni kell a légihaderő, a gáz stb., a búvárhajók alkalmazására, de a dugárú fogalmának meghatározására is olyan szabályozást találni, hogy a háború veszítse el a nők, gyermekek és általában a háborúban részt nem vevők ellen irányuló kegyetlen harc jellegét. Bizonyos eljárások mellőzése magától is a feleslegessé vált fegyverek kiküszöbölésére fog vezetni.

Már a lengyel háborúban is azon fáradoztam, hogy a légihaderő alkalmazása csak az úgynevezett katonailag fontos célok leküzdésére szorítkozzék, illetőleg hogy felhasználására csak akkor kerüljön sor, ha valahol aktív ellenállást tanúsítanak. Lehetségesnek kell azonban lennie, hogy a Vöröskereszt intézményének felhasználásával a kérdés alapvető, általános érvényű nemzetközi szabályozása megtörténjék. Csak ezeknek a feltételeknek megvalósítása esetén költözhetik be különösen a mi sűrűn lakott kontinensünkre a béke, mely azután a bizalmatlanságtól és aggódástól megszabadítva a gazdasági élet valóságos virágzásának feltételeit is biztosíthatja. Úgy gondolom, hogy egyetlen felelős európai államférfiú sincsen, aki szíve legmélyén népe boldogulását ne kívánná. E kívánság megvalósulása azonban csak földrészünk nemzeteinek egyetemes együttműködése keretében gondolható el. Tehát minden egyes, valóban saját népének jövőjéért küzdő férfiúnak csak ennek az együttműködésnek biztosítása lehet a célja.

E nagy cél elérése érdekében kontinensünk nagy nemzeteinek egyszer mégis csak össze kell ülniük, hogy egy átfogó rendezés keretében kidolgozzák, elfogadják és biztosítékokkal lássák el azokat az alapszabályokat, melyek mindegyiküknek megadják a biztonság, nyugalom és ezzel a béke érzetét. Lehetetlen, hogy ez az értekezlet a legalaposabb előkészület, azaz az egyes részletek tisztázása és mindenekelőtt megfelelő előkészítő munka nélkül üljön össze. Éppoly lehetetlen azonban az is, hogy ez az értekezlet, mely arra lesz hivatva, hogy éppen a mi földrészünk sorsát évszázadokra meghatározza, ágyúdörgés közben, vagy akár csak mozgósított hadseregek nyomása alatt végezze munkáját. Ha pedig e problémát előbb vagy utóbb mégis csak meg kell oldani, az lenne a legésszerűbb, ha a megoldásra nem akkor szánnánk el magunkat, mikor már az emberek milliói véreztek el céltalanul, és milliárdokat érő értékek pusztultak el.

A nyugaton jelenleg uralkodó állapot fenntartása elképzelhetetlen. Csakhamar az lesz a helyzet, hogy minden nap fokozottabb mértékben követel áldozatokat. Egyszer talán Franciaország elkezdi Saarbrücken ágyúzását és romba döntését. A német tüzérség a maga részéről bosszúból Mülhausent fogja elpusztítani. Franciaország viszont, ismét bosszúból, Karlsruhét veszi ágyútűz alá, Németország pedig Strassburgot. Erre a francia tüzérség Freiburgot veszi célba, a német viszont Kolmart vagy Schlettstadtot. Majd messzebb hordó ágyukat fognak felállítani, és mindkét részről mind messzebb fekvő kerületeket fognak elpusztítani, végül pedig, amit az ágyúk már nem érnek el, azt a repülők fogják megsemmisíteni. Ezt bizonyos nemzetközi újságíró-körök nagyon érdekesnek fogják találni, a repülőgép-, fegyver-, lőszergyárosok stb. pedig nagyon jövedelmezőnek. Az áldozatok számára azonban borzalmas lesz. E pusztító harc nem fog csak a szárazföldre korlátozódni. Manapság nincsenek többé már szigetek.

Az európai népek vagyona szétrobbanó gránátok alakjában fog megsemmisülni, a népek színe-java a csatatereken fog elvérezni. Egy napon azután mégis csak lesz határ Németország és Franciaország között, csakhogy a virágzó városok helyét romhalmazok és végtelen temetők fogják elfoglalni."

E terv sorsa ugyanaz lett, mint mindazon felhívásoké, melyekben Hitler Adolf a józan ész nevében és az igazi európai építőmunka érdekében a világhoz fordult. Az ellenfelek nem részesítették figyelemben. A válasz ez alkalommal is elmaradt. Kezdettől fogva elfoglalt álláspontjuk mellett hajlíthatatlanul kitartottak.

Ha e történeti tények hosszú során végigtekintünk, vajon van-e még szükség bővebb magyarázatokra, hogy miért cselekedtek eképpen. Megalkották a versailles-i békét, és amikor bekövetkezett a veszély, hogy e tákolmány darabokra hullik szét, a háborút választották, hogy egy még keményebb Versaillest-t hívjanak létre. Mindazok a szemrehányások, melyekkel Hitler Adolfot és Németországot elhalmozták, egyedül és kizárólag őrájuk hullanak vissza és éppen az ő eljárásukat illetik. Ők a békeszegők, ők törnek más népek erőszakos elnyomására, ők akarják Európát nyomorba és pusztulásba dönteni. Ha nem így volna ez, a feléjük nyújtott békejobbot már régen megragadták volna, vagy legalább az utolsó pillanatban elfogadták volna, hogy Európa újjárendezésében közreműködjenek és ezzel a népeket a „vér, könny és gyötrelmek” áradatától megkíméljék.

A világtörténelem a világ ítélőszéke. Mint az egészen nagy döntések alkalmával mindig, most is igazságos ítéletet fog hozni.

(Friedrich Stieve (1940)

Szabad Hirek