Egy svájci barátom révén végre eljutott hozzám is Günter Grass sokat emlegetett és támadott művének magyar változata. Egyébként a vers nem különösebben értékes (s ez aligha a fordító hibája); inkább moralizáló politikai „szöveg”, mint valódi szépirodalmi alkotás.

Mivel azonban fontos és aktuális problémákat feszeget, ráadásul egy Nobel-díjas, balliberális alapállású, exhibicionista, groteszk, obszcén és egyéb polgárpukkasztó eszközöket is gyakran használó német írta (aki Izraelhez való kötődését itt sem tagadja meg!), ezért fölkapta a világhír.

Mindent összevetve, föltétlenül Grass becsületére válik, hogy viszonylag nyíltan és igazságosan (bár az irániakat kissé leminősítve „tapsnépnek”, míg vezetőit „szájhősöknek” nevezi!) szólt egy olyan témáról, amit bolygónk „szalonképes” művészei és politikusai, merő gyávaságból, rendre a szőnyeg alá söpörnek.

Tegyük azért hozzá, hogy neki is csak 84 évesen jutott eszébe, hogy a korábbiakhoz képest más húrokat pengetve, csendes elszántsággal szembeszálljon az emberiség zömét megrohasztó és tönkretevő gonosz globalista áramlatokkal, amikor már nincs semmi vesztenivalója. Mert bizony nem oly rég még ő is a kritikátlanul hozsannázók, ugyanakkor a hangos, holokausztos önostorozók táborába tartozott. (Ha fiatalabb korában is hasonlóképpen cselekedett volna, mint most, akkor bizonyára egy elhallgattatott, üldözött, névtelen senki lenne, nem pedig ezerszer ünnepelt és kitüntetett szerző.)

Mellesleg Grasst – miután számos „mértékadó” fórumon antiszemitának bélyegezték – példátlan gyorsasággal kitiltották Izraelből, ami kitűnően jellemzi ezt a fenyegetően melldöngető, terrorisztikus, parányi gyűlöletállamot. Megvilágítva azt is, hogy a zsidók bárkit azonnal sárba rántanak – előző „talpnyalói érdemeitől” függetlenül –, ha a legcsekélyebb mértékben bírálni meri őket.

Ezek előrebocsátásával lássuk magát a „medvét”. A Nobel-dijast.

Günter Grass: Amit el kell mondani

(Megjelent a „Süddeutsche Zeitung” 2012. április 4-i számában, majd a világ számos vezető lapjában.)

Miért hallgatok, miért hallgattam el oly sokáig,

mi nyilvánvaló, haditervekben kifőzött

elmélet, melynek végén mi, a túlélők

legfeljebb lábjegyzet lehetünk.

Ez az állítólagos első csapás joga,

mely kioltaná a szájhősök igájába

szervezett és irányított iráni tapsnépet

csak azért, mert e hatalom árnyékában

atombomba építését vélik látni.

De miért tiltom el magam,

azt a másik országot, hogy nevén nevezzem,

ahol évek óta – bár titkon – hatalmas

nukleáris erő dagad, ám minden

ellenőrzés híján?

Általános csend honol e tény felett,

mely hallgatást magam is elfogadtam,

e csend nehéz hazugságom, kényszerem,

hiszen azon mód, mikor megtöretik,

az ítélet – „antiszemitizmus” – készen áll.

Most azonban, mikor hazám, melyet

saját ősbűne követ utánozhatatlanul, és azt

újra meg újra rajta számon kérik,

csakis üzletileg persze, ügyesen forgatott

szóbeszéddel jóvátétellé nyilvánítottan,

egy további tengeralattjárót ad el Izraelnek,

egy olyat, melynek tulajdonsága mindent

elpusztító robbanófejeket célba lőni amoda, hol

bizonyítatlanul egyetlen atombomba volna,

melynek majd végső bizonyossága az aggodalom oka,

mondom, mert mondani kell.

De miért hallgattam eddig?

Mert úgy véltem, származásom

soha le nem mosható szégyenével

tiltja a tényt, igazság mondását

Izraeltől elvárni, ez országtól, melyhez kötődöm,

s kötődni fogok.

Miért most mondom,

öregen, utolsó csepp tintámmal:

Izrael atomhatalma veszélybe sodorja

a világ amúgy is törékeny békéjét?

Mert ki kell mondani azt,

ami talán holnap már késő lehet:

mi – épp eléggé terhelt németek –

gyaníthatóan bűnsegédek lehetünk,

a szokásos mentegetőzések pedig

erőtlenek.

Beismerem: nem hallgatok tovább,

mert elegem van a Nyugat álságából,

és csak remélhetem, hogy sokan

törik meg a csendet, mert a közelgő

veszélyt elkerülendő, az ezt okozókat

fel kell szólítani erőszakosságuk megszüntetésére,

követelve, hogy állandó, meg nem

akadályozható ellenőrzés mellett

az izraeli atomerőt és

az iráni atomberendezéseket egyaránt

nemzetközi hatóság felügyelete,

és e két ország kormánya tarthassa szemmel.

Csak így segíthetünk Izraelnek és Palesztinának,

mi több, minden embernek, kik ezen

az őrület bitorolta területen

szorosan egymás mellett,

egymásra acsarkodva élnek, végül

magunkon is csak így segíthetünk.

(Fordította: Szutrély Péter)

(Nemzeti InternetFigyelő)

Szabad Hirek