SZABAD HÍREK

Az árok partjai

2012. február 8. Közélet

A tegnapi nap a beszédé volt. A mai meg a haragé. Merthogy nem azt kapta az ellenzék, amire számított. Már csak ilyen a balliberális oldal, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ha nem idomulnak az elképzeléseihez és ideológiájukhoz, akkor baj van. A történelem folyamán sohasem a világ dolgaiból és a dolgok meglévő összefüggéseiből indultak ki a liberálisok és a kommunisták, hanem saját akaratukból. A világot igyekeztek az akaratukhoz igazítani. Nyugodtan fölemlegethetjük itt Leni Riefenstahl híres filmjét, Az akarat diadalát is, és mindent, ami e film mögött van. A jövő történésze már természetes módon beszél majd e nagy eszmeáramlatok közös nevezőiről. Feltéve, ha nem szólal meg nála hajnalban a csengő…

Magától értetődik, hogy a hazai balliberális egy megvert, megalázott, megbukott Orbánt szeretett volna látni és hallani az országértékelő beszéden. De ez a beszéd nem a megbánás és a behódolás elvárt forgatókönyvére épült. Szerkezeti, retorikai, de tartalmi értelemben sem. Mindenekelőtt egy rég várt dolog kezdett körvonalazódni Orbán Viktor szavaiban. Sokak szerint a jelenlegi Fidesz-kormányzás egyik nagy hibája éppen az, hogy nem készült fel fejben a polgári kurzus a hatalom átvételére. Azaz nem tisztázta a legfontosabb célkitűzéseket, nem határozta meg azokat a magasabb rendű törekvéseket, amelyek majd egy új, egy általa újjáépített Magyarország spirituális lényegét jelentik. Jó, ha megkésve is, de jött az új Alkotmányban a család és a kereszténység ügye, de a nemzet függetlenségéről csak most beszélünk abban a deklaratív és megkérdőjelezhetetlen formában, ahogy már a legelején kellett volna. Ezt a függetlenséget tegnap mint szakrális értéket emelte magasba végre Orbán. A gazdasági szabadságharc, amelyről korábban beszélt csak része ennek. A magunk útját járjuk, ez világosan hangzott végre, megjelölve azt az árokvonalat is, amely két kibékíthetetlen táborra osztja a magyar politikai elitet. Függetlenül attól, ki melyik párthoz tartozik. Az egyik a függetlenek, a másik az önfeladók tábora. A miniszterelnök nem tétovázott felsorolni azokat a csapásokat, amelyek épp a balliberális oldal önfeladó politikája miatt érték az országot. Magas államadósság, brutális megszorítások, elcsorgó tartalékok… Mindebből azoknak is érteniük kell, akik úgy gondolják, hogy nincs értelme a korgó gyomrú nemzeti függetlenségnek. Orbán viszont épp arra igyekezett rávezetni a hallgatóságát, hogy pont a teljes önfeladás vezetett a korgó gyomrokhoz. Hiszen a balliberális hatalmi kurzus és külföldi irányítóik minden könnyelműségükből, tehetségtelenségükből vagy épp rabló étvágyukból keletkezett hiányt a társadalom egyszerű tagjaival, azaz a néppel akartak megfizettetni. Akartak, s akarnak most is. Orbán megnevezte beszédében azt a spirituális erőt, a magyarok igazságszeretetét is, amelyet e nép egyik legfőbb hajtóerejének tart. Fura, de baloldalon ezt az erőt „irigységnek” titulálják.

Egyébként egyre-másra bukkant föl a nép fogalma a miniszterelnök mondataiban. Akárcsak a békemenet mint egyfajta népi megnyilvánulás. De vajon a jobboldalon is tetszeni fog mindenkinek, hogy a miniszterelnök a népet helyezte a figyelem középpontjába? Mondván, nem a politikai és a gazdasági elitnek kell irányítania és felemelnie ezt az országot, hanem a középosztálynak. Ma már nem szoktak ilyeneket mondani. Vannak az egyszerű alávetettek, és van a nagyhatalmú és okos elit. Ezt sulykolja a média is folyamatosan. Észre kell venni különben, hogy a beszéd jelentős részét épp a tradicionális fogalmakhoz, értékekhez való visszatérés jellemezte. Ez a tradicionalitás jellemezte a beszéd minden fejezetét. A munka becsülete, a család tekintélye, értékteremtés, hűség és így tovább. Igen, a hűség dolga azoknak célozva például, akik az állam, értsd a társadalom pénzén diplomázhattak nem is oly rég, de már rohannának idegenbe. A miniszterelnök igyekezett megvédeni az egykulcsos adót. És felsorolt több olyan dolgot is, amelyek a kormányzati könyvelés pozitív oldalán szerepelnek. Például a gyes visszaállítását. Vagy az alacsony államháztartási hiányt. És egy törekvést, amit a miniszterelnök a Fidesz-kormányzás egyik legjelentősebb elhatározásának tart, hogy röviden szólva azokat is visszavezeti a munka világába, akik még nem akarnak oda tartozni. Ehhez kapcsolódik Orbán Viktornak az a szándéka is, hogy érdekegyezségre juttatja a középosztályt és a leszakadók rétegét. Nem fejtette ki miként, de talán épp a kis- és középvállalkozások munkahelyteremtő erejét tekinti itt a kulcsnak. Gyurcsány is valami hasonlót akar, persze másként. Ő leszoktatná a középosztályt a rá jellemző önzéstől… És? Nyilván szétosztaná az önző középosztály verítékkel keresett javait a „rászorulók” között. Hol van ilyenkor az unió? Ki fogja eldönteni, hogy ez csupán választási ígéret, vagy már biztatás egy „éhséglázadásra”? Éhségmenet mindenesetre már van.

Ja igen, az unió. Nem esett szó róla. Nem szórt hamut a fejére Orbán a bankadó, a válságadó és a végtörlesztés miatt. Az új alkotmány ügyében pedig még kevésbé. Pedig Cohn-Bendit szívesen hallott volna erről ma reggel. A miniszterelnök emlékeztetett azokra az új szelekre, amelyek Európában fújnak. Úgy tűnik, ennyit szánt válaszként az elmúlt hetek különös uniós történéseinek és a nagy, magyarellenes nyugati sajtóhadjáratnak. Lehetett volna többet és vérmesebbet is mondani? Merthogy jönnek a követelések egymás után. Joggal kérdezhetné bárki, hogy rendben, tárgyalunk, és ha kell, engedünk, de hol van a fenyegető kérésözön vége? Ha már külpolitika, csak annyit mondott Orbán Viktor: „Éljen Litvánia, éljen Lengyelország!” Ebből kell érteni itt is, ott is, amott is.

(Magyar Hirlap online)

Szabad Hirek

Címkék: közélet