A Holokauszt Emlékközpont számára dolgozó Gellért Ádám április óta tartó "kutatómunkája" meglehetősen sovány eredménnyel zárult. Annak ugyanis nincsen semmiféle jelentősége, hogy a kassai levéltárban fellelhető adatok alapján a városi gettóból 1944. május 15. és június 2. között "csaknem 12 ezer embert (egészen pontosan 11 839 főt) deportáltak Auschwitzba", nem pedig 15 ezer 700-at, mint ahogyan azt a tanúvallomások (illetve egy "korabeli feljegyzés" és Gaskó Miklós 1984-ben megjelent Halálvonatok című könyve alapján) úton-útfélen tévesen állították. Továbbá eddig is tudni lehetett, hogy az 1948-as kassai népbírósági perben (a bírák 10 percig tartó, nyilván nagyon alapos mérlegelése után) született halálos ítéletről szóló végzés nincs meg a városi levéltárban. (Csak egy újságcikk számol be a törvényszéki döntésről.) Gellért Ádám levéltári dokumentumra hivatkozva – összhangban Effraim Zuroff megélhetési nácivadász április 23-i nyilatkozatával – azt állítja, hogy Csatáry az úgynevezett "városi gettó" parancsnoka volt (ahová Zuroff szerint a kivételezett zsidókat vitték volna), igen ám, csakhogy az állítólagos szemtanúk Csatáryt a téglagyári gettóban látták kegyetlenkedni. (Kutyakorbáccsal verte az embereket, a nőkkel lyukakat ásatott a földbe, szadista módon viselkedett a foglyokkal, akik menekültek előle, gyerekeket ütlegelt, beteg, idős nőket vert, kínzott, nem engedte meg a foglyoknak, hogy a túlzsúfolt vagonokban az ablakok megnyitását stb. stb. A tanúvallomások nem tartalmaznak újdonságot, hiszen a Degob honlapján hosszú ideje olvashatók. A témával kapcsolatban lásd még ezt: Zuroff ellentmondásoktól hemzsegő "tanúvallomások" alapján ítéltetné el Csatáry Lászlót)

Dr. Horváth György, aki a kassai rendőrkapitányság vezetője volt 1944-ben, a magyarországi népbíróságnak nevezett testület előtt 1945 végén azt állította, "Csatáry csak 2-3 hétig volt a gettó parancsnoka, mert a gettó feloszlott, és beolvadt a téglagyári táborba". Így tehát Csatáry mindkét gettó parancsnoki tisztét betöltötte – véli Gellért, aki levéltári dokumentumokra hivatkozva állítja, hogy a városi gettó április 21. és május közepe között létezett. A szerdai sajtótájékoztatón kiosztott ismertetőben az áll, hogy április 25-én "kezdődött meg az összetömörítés (sic!) a téglagyárakban", vagyis ekkortájt jött létre az úgynevezett téglagyári gettó. Azonban az nem derül ki, hogy mikor történt meg a "városi gettó beolvasztása a téglagyári gettóba" – ha történt ilyesmi egyáltalán. Tény viszont, hogy május 9-én még Csatáry a városi gettó parancsnokaként írta alá azt a dokumentumot, amelyet Gellért Ádám most bemutatott. (Amit onnan lehet tudni, hogy a dokumentum említi a tábor Zrínyi utcai bejáratát, márpedig ez az utca a városi gettót határolta. Egyébként nem merült fel új információ, ez az irat eddig is ismert volt.) Tehát ha igaz, hogy a "városi gettó beolvadt a téglagyári gettóba", akkor ennek az eseménynek május 9. után kellett történnie. Ezután Csatárynak néhány hete maradt arra, hogy kegyetlenkedjen: május 15-én ugyanis megkezdődtek a deportálások Auschwitzba. Az utolsó, negyedik transzport június 2-án hagyta el Kassát.

A Csatáryt mint táborparancsnokot feltüntető dokumentum egyébként nem igazolja, hogy a "háborús bűnösként" feltüntetett férfi különösebben szadista lett volna. Az 1944. május 9-i keltezésű iratban Csatáry értesíti a Kassai Gettóparancsnokságot arról, hogy előző este 21 órakor egy Mihályi István nevű magyar királyi "próbarendőr" a városból a gettóba betérő két zsidó tanácstagot igazoltatatta ugyan, de a "parancsszerűen előírt motozást nem hajtotta végre". Csatáry ekkor odalépett, megmotozta a "zsidó egyéneket", akiknél két üres üveget talált, melyekben a "gettóból a városba tejet vittek ki". (Azt gondolná az ember, inkább a városból vittek tejet be a gettóba.) Csatáry értesíti a Gettóparancsnokságot, hogy a kötelességét nem teljesítő próbarendőrt leváltotta, a "kapitányságra útnak indította", és egyúttal kéri a "nevezett pótlásáról intézkedni". Hogy a tejet a gettóból kicsempésző zsidókkal mi történt, arról a dokumentumban nem esik szó. Mindenesetre a hanyag próbarendőrt érdemes lenne az "embermentők" sorába emelni, sőt akár a "világ igaza" cím is járna neki.

A kassai városi orvos 1944. május 25-i jelentése szerint május 11. és 24. között 31-en haltak meg a téglagyári gettóban – betegségek, elsősorban is a vérhas járvány következtében. ((Egy tanúvallomás arra utal, hogy május 20-án tört ki a vérhasjárvány a gettóban.) Ezekért a halálesetekért természetesen nem lehet Csatáryt felelőssé tenni. De vajon milyen tisztséget töltött be a gettót irányító hatóság szervezetében? Dr. Horváth György, a kassai rendőrkapitányság korábbi vezetője, a magyarországi úgynevezett népügyészségen történt kihallgatása során, 1946. januárjában a következőképpen nyilatkozott: "A táborba szállítást Csatáry, a táborban az átvételt és nyilvántartásba vételt dr. Bíró, a tábor őrzését, rendben tartását és az összes táborral összefüggő ügyeket Vidaházy László, később Szoó Tibor r. felügyelő, az elszállítandók kijelölését s a csendőrségnek átadását, és az összes, a transzporttal összefüggő munkálatokat Csatáry fogalmazó végezte". Mint fentebb említettem, Horváth 1945 decemberében azt mondta, Csatáry "2-3 hétig volt a gettó (mármint a városi gettó – P.O.) parancsnoka", majd később, 1946 februárjában már arról beszélt, hogy a "csendőrök és a németek terrorja miatt" kellett megbíznia "emberséges magatartású elődje elhelyezése" miatt a "politikai osztály vezetésével más hiányában". A rendőrkapitány nem mondja ki egyértelműen, azonban ez a "megbízás" már feltehetően a téglagyári gettó "politikai osztályának" vezetésére szól, ami azonban nem azonos a parancsnoki tisztséggel. Az úgynevezett szemtanúk viszont Csatáryt kivétel nélkül a gettó parancsnokának tartották, egy Schwartz Jenő nevű egykori fogoly a kihallgatása során pedig azt mondta, a "dr. Csatáry nevezetű rendőr segédfogalmazót" dr. Horváth kassai főkapitány nevezte ki a "téglagyár ún. baloldali szárnyára táborparancsnokként", a "tábor másik oldalán dr. Szoó Tibor volt a parancsnok".

A tanúvallomások tehát egyáltalán nincsenek összhangban egymással. De ami fontosabb: egyetlen dokumentum sincs, amely igazolná, hogy Csatáry a téglagyári gettó parancsnoka lett volna. A sajtóértekezleten bemutatott okirat szerint Csatáry a városi gettó parancsnoka volt, dr. Horváth György kassai rendőrkapitány azt állította, hogy a téglagyárban felállított táborban a politikai osztály vezetőjeként működött, aki egyúttal a "táborba szállítást", ugyanakkor az "az elszállítandók kijelölését, a csendőrségnek átadását, és a transzporttal összefüggő munkálatokat" is végezte. A zsidó szemtanúk viszont, mint a tábor "szadista parancsnokára" emlékeznek rá, illetve egyvalaki a "baloldali szárny" irányítójának vélte.

Egy tapodtat sem lépett előre tehát a bizonyítással a vádlók vérszomjas serege. Továbbra is ugyanott tartunk, ahol eddig: csupán súlyosan elfogult, bosszúszomjas szemtanúk vallomásaira alapozódik a vád. Ha pedig a bemutatott írásos dokumentumot is tekintetbe vesszük, akkor továbbra is az alábbi kérdéssel szembesülünk: háborús bűncselekménynek minősül-e az, ha valaki a második háború világháború idején rendőrként ténykedett valamilyen beosztásban egy gettóban, ahonnan munkatáborokba küldték a zsidókat?

A Csatáry elleni hajtóvadászat célja az, hogy a cionista zsidók bebizonyítsák: nem igaz a magyar alkotmányba is foglalt kitétel, mely szerint, mivel Magyarország a német megszállást követően, 1944. március 19-én elvesztette függetlenségét, ezért a magyar hatóságok nem tekinthetők felelősnek a zsidóság deportálásáért. A zsidók többet akarnak annál is, mint hogy a mindennapos megalázkodásaink, holomegemlékezéseink és az ország számukra történő kiárusítása közepette azzal "védekezzünk", hogy a "magyar állam nem védte meg őket". Nem, hazánk gyarmatosítói nem érik be ennyivel. Ilyen olcsón nem menekülhetünk. A Csatáry László elleni eljárással azt akarják elérni, hogy sokkal bűnösebbek érezzük magunkat, mert nem csupán "sorsukra hagytuk őket, és nem tettünk semmit értük", hanem kifejezetten lelkesen vettünk részt a zsidóság deportálásában és "haláltáborokba küldésében". Nyilvánvalóan minél bűntudatosabb egy nép, annál könnyebben lehet térdre kényszeríteni, és javaitól megfosztani. (Jellemző persze, hogy a zsidók, akik mindig tiltakoznak a "kollektív megbélyegzés" ellen, milyen természetességgel minősítik áldozataikat – magyarokat, palesztinokat, muzulmánokat stb. – kollektíven bűnösnek.)

Ezzel a szellemi-lelki síkon is zajló durva támadással szemben nem megoldás az állandó meghátrálás, megalázkodás és védekezés. Nem megoldás, ha feláldozzuk ugyan Csatáryt, de mi is keresünk egy vén kommunista vérbírót, akit vérlázító ítéletei miatt bíróság elé lehet citálni. (És akinek a bűnössége – Csatáryval ellentétben - fehéren-feketén kiolvasható a fennmaradt iratokból.) Nem megoldás az sem, ha a németekre mutogatunk, mondván, a mi "bűnünk" csak annyi, hogy "nem tudtuk megakadályozni a zsidók deportálását". (Ugyanis ez nem is igaz.) Az állandó szégyenteljes meghunyászkodások után ideje ellentámadásba lendülni, melynek a legjobb módja, ha egyértelműen és világosan, a valóságnak megfelelően elmondjuk: milyen okok vezettek a zsidók elleni óriási ellenszenv kialakulásához, és miért érezte úgy 1944-ben a magyar társadalom jelentős része, hogy igencsak kedvező történelmi fordulat, ha megszabadul tőlük. Már nagyon itt van az ideje az őszinte és világos beszédnek.

Szabad Hirek