2009.12.14. Közélet
A lényegre térve. Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam ez a szerdai zsidrák nyomulás egyszerűen kivágta a biztosítékot. Pontosan nem is a nyomulásuk, hanem a mai magyar politikai elit gyomorforgató asszisztálása ehhez. Ahhoz, hogy a Jordán-pozitívak ezt csinálják, ahhoz nincs mit hozzátenni. Mindenki abból él, amiből tud, még ha az, az egyik leggusztustalanabb dolog is a világon. De hogy ehhez a mi Országházunk legyen a díszlet, na az már kicsit sok. Nem, nem kicsit. Nagyon.

Gondolom, sokak előtt ismert, hogy ezekben a napokban Magyarországon tartózkodik a holokauszt-mítosz kitalálója Elie Wiesel, a cionista harcos. Ennek örömére a magyar közélet narancsos és szegfűs része hirtelen egymás nyakába borult és karöltve a hazai zsidószervezetekkel konferenciát szervezett a tiszteletére. Az összejövetelnek szerényen a „Magyar-zsidó együttélés – együtt a közös jövőért” nem kicsit árulkodó címet adták, bár szerintem „Az észosztás a gyarmaton” még találóbb lett volna.

Normális embernek már a fentiektől is felfordul a gyomra, de hogy a helyzetet még egyértelműbbé tegyék a rendezvény helyszíneként a Parlamentet jelölték meg. Innentől azonban már nem sima hányingerről kell beszélnünk, hanem egyszerűen provokációról.

Mert hát tegyük fel a kérdést: Mégis mi  keres egy holokamusz-vallás  népszerűsítő rendezvény a magyar parlamentben? Mégis hogy engedhető meg az, hogy a pulpituson önelégült, cionista zsidrákok pöffeszkedjenek? Mégis hogy lehetséges az, hogy az ezerszer önmagával és az általa kitalált történetekkel is ellentmondásba kerülő Wiesel, a magyar parlament szónoki emelvényéről gyalázza és oktassa ki a magyarságot?

És legfőképp, hogy lehet az, hogy mindehhez a magyar miniszterelnök, az ellenzék tagjai mosolyogva asszisztálnak és csatlakozva a vén cionistához, ők is szemen köpik a saját polgáraikat?

Mégis hová süllyedünk még?

Önök előtt egy olyan zsidó beszél, aki Romániában született, de Magyarországról vitték el Auschwitzba. Azóta is gyűlölöm őket. – kezdte a kioktatást angolul, a magát egyébként magyar származásúnak nevező Wiesel, majd így folytatta: Nem elég komolyan tanítják a holokausztot a Magyarországon. Miért nem szentelnek több komolyságot és eltökéltséget a holokauszt oktatásának a magyarországi iskolákban?

Magyarországon a szélsőséges hangok egyre hangosabbak: ennek nem lenne szabad megtörténnie, kellene egy határ, amit nem lenne szabad átlépni. Az egész társadalomnak ki kellene kötnie, hogy a rasszista, antiszemita megnyilvánulások nem elfogadhatóak. Kérem, hogy hozzanak törvényt Magyarországon is a holokauszt tagadása ellen. Ha más országokban létezik és alkotmányos, akkor ennek a jogszabálynak Magyarországon is léteznie kell. Továbbá a kirekesztő, a kisebbségekkel szembeni gyűlöletkeltő beszéd elleni jogszabály is szükséges…

És kész. Megmondta. A parancs kiadva. Szólás szabadság semmis. Mert a szólás szabadságod csak addig terjedhet amit Én meghatározok számodra.

Azonban a napnak még nem ez volt az alja. Azt Balogh Zoltán narancsos seggnyaló kezdte közelíteni, amikor a következőket találta mondani:

Örülünk ennek a látogatásnak, amikor Elie Wiesel még gyermekként elhagyta ezt a vidéket, ezt az országot, az része volt a XX. század egyik legnagyobb tragédiájának, és abban bízunk, hogy amikor most újra idejön ebbe az országba, az része lesz a XXI. századi gyógyulásnak. Személyesen is szeretném fölhasználni ezt az alkalmat, hogy megmutassuk Magyarország igazi arcát, amely nem egy gyűlölködő arc.

Aztán, hogy a gátlástalanságból és a hazaárulásból nehogy hiányérzetünk legyen, a pulpitusra lépett Gordon is. Ez aztán vitt mindent:

Nagy öröm önt újra itt köszönteni, professzor úr. Bízom abban, hogy rövid itt-tartózkodása alatt is ki tudjuk fejezni megbecsülésünket és hálánkat mindazért, amit mi magyarok, a szabadság hívei érzünk ön iránt. Mindannyian hálával tartozunk önnek azért, amit a holokauszt tragikus tanulságainak feldolgozása, az embertelenség megfékezése érdekében tett egész életében.

Zsidók és magyarok múltja, történelme egybeforrt. Ezt a közös gazdag múltat közös, súlyos fájdalom terheli. Mert a vészkorszak nemzeti, össznemzeti tragédia volt. Velünk történt, és jórészt mi magunk követtük el. A II. világháborúban magyar embereket hurcoltak el és öltek meg részben magyar gyilkosok. Ennek kimondása, az őszinte szembenézés a legelső lépés ahhoz, hogy a történelemből tanulni tudjunk, és ne kövessük el újból a múlt bűneit.

Inkább nem idézek többet, mert még a képernyőt is kár pazarolni erre. Akit érdekel az egész beszéd, az itt elolvashatja. Azonban a kattintás előtt tegyetek itatóspapírt a monitor alá, mert a nyál ömleni fog belőle és gyenge idegzetűeknek egyszerűen nem ajánlott. Kis ízelítő a hangulatából:

Ha már jogosan jól kikurvaanyáztuk magunkat, akkor érdemes egy-két dolognak utánanézni. Először is. Ki is valójában ez az Elie Wiesel?

Wiesel nagy valószínűséggel az egyik legnagyobb szélhámos, akit a hátán horda föld. Legalábbis ezt állítja Grüner Miklós az, az Auschwitzot is megjárt férfi, aki évek óta próbálja felhívni erre a tényre a világ figyelmét. Grüner szerint Wiesel egyszerűen ellopta egy lágertársa, Lázár Wiesel nevét és azonosítószámát. Grüner erre akkor jött rá, amikor először találkozott a magát Elie (Eliezer, Lázár) Wieselnek mondó holokauszt-sztárral. A találkozás alkalmával döbbenten állapította meg, hogy ez az ember nem az ő Lázár Wiesel barátja, akivel együtt volt a munkatáborban, hanem valaki, aki annak adja ki magát. Ennek hangot is adott, aminek következtében Wiesel azóta sem volt hajlandó szóba állni vele.

Indításnak ez egy kicsit elgondolkoztató, de azért érdemes megvizsgálnunk a vén cionista „munkásságát” is. A mese szerint Wieselt 1944 májusában pár ezer zsidóval együtt elszállították valamelyik német munkatáborba. Elvileg először Auschwitzba, majd később Buchenwaldba vitték. Azért csak elvileg, mert az 1950 óta megjelent történetei elég sok ellentmondást tartalmaznak ez ügyben is. Egészen pontosan a valóság és a mese határai nem kicsit mosódnak össze.

Az „író” legismertebb hányadéka az 1958-ban megjelent Éjszaka című iromány, mely szerinte egy olyan visszaemlékezés, amelynek minden sora igaz. Minden, amit leírok benne, megtörtént… nincs benne egyetlen esemény vagy epizód sem, amely kitaláció lenne – mondja róla Wiesel. Hogy belelássunk a mű hangulatába, érdemes ideidézni néhány sorát:

Nem messze tőlünk lángok csaptak fel egy gödörből, óriási lángok. Valamit égettek ott. Egy teherautó gördült oda a gödörhöz, és beleürítette a terhét. Kisgyerekek voltak. Csecsemők! Igen, én láttam ezt a saját szememmel…Gyerekek a lángokban. (Olyan furcsa-e, hogy az álom azóta elkerüli a szememet?) Odamentünk tehát. Kissé távolabb volt egy másik, nagyobb gödör felnőttek számára…

Mit lehet erre mondani. A legfinomabban szólva is ez egy baromság. Pár éve jártam Auschwitzban és Birkenauban is. Nyoma sincs sehol ilyen dolognak, gondolom, ha lett volna ilyen, az biztosan be lenne mutatva a nagyközönségnek is. Arról már nem is beszélve, hogy annyi ember elégetéséből, amennyiről a holokamu terjesztői beszélnek hegyekben kéne állni, vagy kellett volna állni a hamunak.

Tényleg nem akarok belemászni nagyon a dolognak ebbe a részébe, de ha utána nézünk, akkor azt találjuk, hogy egy holttest elégetése után körülbelül 2-3 liternyi hamu marad, ami nagyjából 2 kg-ot jelent. Ha felszorozzuk ezt a cionisták által elfogadott 1,5 millióval, akkor 4,5 millió liter, azaz 3 millió kiló hamunak kéne lenni ott, vagy kellett volna ott lennie. Vajon, hogy hogy nincs ez meg ott? Vajon miért nem emlékezett meg senki erről a korabeli írásokban?

Az meg önmagban is árulkodó, hogy Wiesel, az 1958-as francia kiadásában megjelent Éjszaka című műve egyetlen szóval sem említi meg a gázkamrákat. Vajon miért nem? Ez az ember, akit a leghíresebb túlélőnek tartanak, egyetlen szót sem szól, az általa megfogalmazottak szerint, a csakis az igazságot tartalmazó művében a legkegyetlenebb módszerről, amire szinte az egész holovallás épül.

Mint jól látszik, a dolog kezd egyre szánalmasabb lenni. És a magyar parlament ennek az embernek nyalt be csontig.
youtube.com
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de szerintem attól, hogy Magyarországról a negyvenes évek során fogolytáborokba vittek sok ezer ártatlan embert, attól még nem ez ennek az országnak a legnagyobb tragédiája. Bárki tudná sorolni azokat a történelmi eseményeket, ahol jóval több emberáldozat volt, ahol a nemzet jóval többet vesztett.

Mielőtt valaki félreértene. Nem kétséges az, hogy a II. világháború során zsidókat vittek el táborokba, az sem, hogy ott szerencsétlen emberek haltak meg ezerszám, és az sem hogy ez egy embertelen dolog volt. De azért vegyük azt is észre, hogy ezen kívül hány ilyen és ehhez hasonló kegyetlen dolog történt és történik még most a világban. Ráadásul ennek nem kis részét pont a zsidók követik el.

De bármi is történt, vagy nem történt akkoriban, ettől függetlenül tegyük már fel a kérdést: Miért kell nekünk egy civil konferencia keretében ezzel a Parlament falain belül foglalkozni? Miért kell nekünk más népek baját a nyakunkba venni? Miért kell nekünk naponta más népek fájdalmát siratni?

A témáról beszélgetve az egyik ismerősöm egészen finoman fogalmazta meg a saját álláspontját: Én nem tagadom a holokausztot, hanem egyszerűen nem követtem el.

Mit mondhatnánk? Igaza van.

radikal puzzle.blogspot.com alapján szerk)