2010.01.01. Közélet

Néhány óra, s átlépünk a 2010-es évbe. Ismét „holocaust”-évnek ("tűzhalál"-évnek) nézünk elébe: jövőre lesz 65 éve annak, hogy fölszabadultak a náci koncentrációs táborok. Legalábbis a hivatalos történetírás szerint. Az egyik leghíresebb náci láger, a Weimar melletti Buchenwald 1945. április 11-én szabadult föl az amerikai hadsereg jóvoltából. Ezt tanítják. Arról viszont alig beszélnek, hogy ez a tábor valójában 1950-ig működött. Csak már nem az SS felügyelte a rabokat, hanem az NKVD. A szovjet KGB akkori megfelelője, az SS testvérszervezete.

Évek óta halljuk, milyen fontos az emlékezés. Mármint a „holocaust”-ra. Tudjuk persze, hogy nem egy történelmi tényre való emlékezésről van szó, hanem egy történelmi tényről alkotott, deformált és egyoldalú képre való emlékezésről. Ami azt is jelenti, hogy az emlékezés mindig karöltve jár a felejtéssel. A szándékos, avagy öntudatlan feledéssel. Amikor a „holocaust”-ra emlékeznek, akkor is a felejtéssel kerülünk szembe. Azzal, amiről nem beszélnek. Amiről tudatosan hallgatnak. Így lesz az emlékezésből a történelem meghamisítása. Így lesz a „holocaust”-ra való emlékezésből beteg, torz ideológia. Az emlékezet, mint csalás – erről szeretnék beszélni az alábbiakban.

Mint a HunHír.Hu is beszámolt róla, Balog Zoltán fideszes képviselőt még most is támadják a Wiesel-látogatás idején elhangzott kijelentései miatt. Balog arról beszélt, hogy az antiszemitizmust egyesek „politikai csodafegyverként” használják, s mint keresztény ember, a megbocsátás fontosságát is kiemelte. Legutóbb éppen Efraim Zuroff, a nácivadászatról elhíresült bosszúintézmény – a Simon Wiesenthal Központ – igazgatója ment neki Balog úrnak. Zuroff főként azon háborodott fel, hogy a fideszes képviselő együtt emlegeti a kommunizmus és a nácizmus bűneit. Zuroff szerint ez az eljárás a „holocaust” relativizálása, tehát – ezt már én teszem hozzá – önmagában is „holocaust”-tagadás. A zsidó bosszúintézmény igazgatója szerint Balog Zoltán véleménye „veszélyes következményekkel jár a Soával kapcsolatos hozzáállásra”. Hogy miért, az számomra homály: ha például két tolvajt egy lapon említek, azzal mit relativizálok?

A honi média egyik söpredéklerakata, az ATV nevű szennycsatorna kéjesen idézte Zuroff szavait. Az olgakálmánok, andrásbánók cionrasszista tévécsatornája szerint Balog „semmit nem bán abból, amit mondott”, sőt összeesküvést sejt a támadások mögött. A cionrasszista szennycsatorna szerint Balog küzdelme „don quijotei harc lesz, menteni a menthetetlent”.

De ne foglalkozzunk tovább az ATV nevű cionrasszista söpredéklerakattal. Nézettsége csekély, s előbb-utóbb úgyis bezárják majd a cionista gyűlöletbeszéd hazai fészkét. Akárcsak a buchenwaldi tábort. Fókuszáljunk egyetlen kérdésre: a nácizmus és kommunizmus viselt dolgaira. Ikertestvérekről lévén szó, sok közös vonást lelünk bennük. Elég csak elmenni Buchenwaldba, hogy ezt megértsük.

1945. április 11. Ezen a napon szabadult fel az Ettersberg mellett működő buchenwaldi koncentrációs tábor. Ezt a lágert a nácik 1937-ben hozták létre, ahol főként politikai foglyokat tartottak fogva. A háború idején sok zsidót is ide deportáltak: Auschwitz kiüresítése után például ide is sok-sok zsidó rab érkezett. Itt tartották fogva Kertész Imrét, állítólag itt szabadult fel a lopott múltú Elie Wiesel, s itt raboskodott Jorge Semprun, a későbbi világhírű spanyol író (ő nem volt zsidó, politikai fogolyként deportálták). Ez utóbbi 1994-ben (magyarul pedig 1995-ben) megjelent könyvében elevenítette fel buchenwaldi emlékeit. Az Írni vagy élni című könyvet az Ab Ovo kiadó jelentette meg, ebből a kiadásból fogok idézni.

Semprun 1945 májusában hagyta el a buchenwaldi tábort, s szabadulása után csak 1992-ben tért vissza rabsága színhelyére. Nem önszántából: egy német tévéstáb hívta meg, hogy a táborban - a kamera előtt - emlékezzen vissza fogságára. Mikor Semprun belépett a táborkapun – melyen ez a felirat olvasható: „Jedem das Seine”, magyarul: Mindenkinek a magáét” –, meghökkenve látta, hogy a tábor barakkjait eltüntették. A hajdani buchenwaldi táborra alig lehetett ráismerni. Megírta ezt már Kertész Imre is, A nyomkereső című, több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent – s manapság alig emlegetett - kisregényében (amely mellesleg nagyon jó írás, függetlenül attól, ki mit gondol a mai Kertész Imréről).

A buchenwaldi tábornak volt egy része, amelyet Kistábornak neveztek. Itt volt a karantén. Itt helyezték el a frissen érkezett foglyokat addig, amíg nem kapták meg végső „beosztásukat”. S itt voltak a betegek is. Ennek a táborrészlegnek a helyét kereste 1992-ben Semprun, és… De adjuk át a szót az írónak egy hosszabb idézet erejéig.

„Valami mindjárt mellbevágott, amikor meghallottam az Ettersbergbe visszatért madarak sokszínű csicsergését. Mégpedig az, hogy a domb aljában nem láttam a Kistábor karanténjának helyét. Az nem lepett meg, hogy a barakkokat ott is lerombolták, mint az egész területen. De az igen, hogy hűlt helye sem maradt, a Kistábor területét ugyanis ellepte az erdő.

/…/ Belepte a 62-es blokk helyét, ahová 1944. január 29-én megérkeztem, ahol kezdtem megtanulni, hogyan kell eligazodni Buchenwald rejtelmeiben. Felfedezni a testvériség titkait. Szemtől szemben tanulmányozni a sugárzó gyökeres Rossz iszonyatát. Az erdő belepte azt a helyet is, ahol a közös latrinák épülete, a pokol legtávolabbi körében is létező, sokrétű szabadság helye állt.

Csak később tudtam meg e jelenség magyarázatát.

1945-ben, néhány hónappal a náci tábor felszámolása után – az utolsó deportáltak, a jugoszlávok, mint hírlik, júniusban távoztak innen – Buchenwaldot újra megnyitották a megszálló szovjet hatóságok. A KGB ellenőrzése mellett Buchenwald újra gyűjtőtábor lett.

Ezt már tudtam, ez a tény nem volt ismeretlen előttem.

1980-ban Hannoverben olvasóimmal beszélgettem a De szép vasárnap! német fordításáról, s ennek során egy Keletről menekült asszony beszélt róla. Később, 1983-ban kaptam egy Peter Pöttgen-regényt, Am Ettersberg címmel, amelyben egy német család, Steinék története révén írja le a szerző a két buchenwaldi tábort, a náci tábort meg a sztalini tábort.

Amit viszont nem tudtam, az az volt, hogy az alatt az öt kurta év alatt, amíg a sztalini tábor működött – 1950-ben zárták be, miután megalapították a Német Demokratikus Köztársaságot, amely az említett borzalmas emlékművet állította -, több ezer halottat temettek el közös sírba az Ettersberg aljában. Az újra kinőtt fák nem csak a karantén egykori helyét lepték be, hanem több ezer halott tetemét, a sztalinizmus több ezer áldozatát is rejtették.

Egyrészt tehát, a domb egyik oldalán a fellengzős és ormótlan márvány emlékmű azt hirdette a derék népnek, hogy a kommunista rendszer milyen csalárd, hiszen pusztán jelképes megbecsülést tanúsít az európai antifasiszta mozgalmak iránt. A másik oldalon pedig az újra terjedő erdő a kommunizmus mészárszékét borította be, hogy a táj alázatos és kitartó emlékében nyoma se maradjon, az emberekéről nem is beszélve.

Aznap délelőtt azon a kis köröndön hagytuk el a tábor tulajdonképpeni területét, ahol valaha a DAW-gyár (Deutsche Ausrüstungswerke) mára lerombolt épületei húzódtak. Bementünk a facsemeték közé, amelyek az egykori sztalini halált rejtették. Kicsit távolabb, egy tisztásfélén néhány elhunyt családja keresztet állított szerettei nevével. Pár tucat kereszt a közös sírokban eltűnt holtak ezreinek.

…/ Arra gondolok, hogy az újraegyesített, demokratikus Németország – ebben a témában sehogyan sem tudott megegyezni levelezésében Heidegger és Jaspers, mivel Heidegger makacsul visszautasította a német bűnösség kérdésének megtárgyalását -, szóval arra gondolok, hogy az új Németország, a 20. századi kettős tragédia kiindulópontja, Európába ágyazódva, s ez utóbbi jövője érdekében Weimar-Buchenwaldot emlékhellyé és a demokratikus Ész nemzetközi kulturális központjává avathatná.”

A fenti sorokat a 44904-es számú buchenwaldi fogoly, Jorge Semprun írta. A buchenwaldi Kistábor helyén lévő erdőt ő nevezte „a kommunizmus mészárszéké”-nek. S ő írta le azt, hogy a 20. századi „kettős tragédia” – kommunizmus és nácizmus – emlékhelye lehetne Buchenwald. Mert nem lehet úgy emlékezni – már-már beteges módon – az egyik diktatúra áldozataira (ráadásul az áldozatok között faji alapon szelektálva), hogy ugyanakkor a feledés fátylát borítjuk – szándékosan és akarva – a másik diktatúra áldozataira.

A bevezetőben hivatkozott Efraim Zuroff szavait felidézve feltehetjük tehát a kérdést: valójában ki és mit relativizál? Pontosabban fogalmazva: ki hamisítja meg a ránk erőszakolt hamis és torz emlékezéssel a történelmet? A zsidó bosszúintézmény vezetője és rasszista társai, avagy Balog Zoltán és a hozzá hasonlóan gondolkodók? A válasz világos. Aki az emlékezésben és a felejtésben faji alapon szelektál, az rasszista. Aki „holocaust”-ot emleget, s csak zsidó áldozatokról beszél, az rasszista. Aki a két diktatúra nem-zsidó áldozataira való emlékezést „relativizálásnak” minősíti, az rasszista. Zuroff úr és elvbarátai tehát rasszisták. Zsidó rasszisták. S rasszista természetesen az olgakálmánok, az andrásbánók csekély súlyú csapata, az ATV nevű söpredéklerakat és társaik. Amit művelnek - menthetetlen.

Végül még egy szó erejéig hadd idézzek ismét az ATV honlapjáról. A söpredéklerakat szerint „Magyarország a zsidóság elleni népirtás egyik legsúlyosabb felelőse”. Buta mondat, a virtigli rasszizmus mintapéldája. Kérdezem csöndben: Magyarország a felelős például azért, hogy az ATV nevű söpredéklerakat évek óta rasszista környezetszennyezést művel? Nem – ezért nem az ország a felelős. A felelősök: az olgakálmánok és az andrásbánók. Meg a társaik. És az a politikai garnitúra, amely szó nélkül tűri ennek a söpredéklerakatnak a fertőző tevékenységét. De ami késik, nem múlik: előbb-utóbb Magyarország – ez az irtózatos koncentrációs tábor – is felszabadul. A rasszista söpredék uralma alól. Lesz mire és kikre emlékezni.

( HUnhir.hu alapján)