2010. január 29. Közélet

Magyarország szovjet megszállása után egy évvel az országgyűlés elfogadta „a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről” szóló 1946. évi VII. törvényt. E jogszabályt keresztelte el „hóhértörvénynek” az egyik gerinces magyar politikus, a mára sajnos méltatlanul elfeledett Sulyok Dezső. Az említett jogszabály ugyanis klasszikus „gumi”-törvény volt: épp azokat ítélték halálra vagy súlyos börtönre a „hóhértörvény” alapján, akik a demokrácia védelmében léptek föl a demokráciát felszámoló kommunisták és társutasaik – a „hasznos hülyék” – ellen. Több tízezer jogtipró ítélet kapcsolódik a „hóhértörvényhez”, amelynek szellemisége az ún. „holocaust”-emléknapon ismét életre kelt. Január 27-én ugyanis attila mesterházy szocialista főemlős benyújtotta az ún. „holocaust”-tagadással kapcsolatos törvényjavaslatát az Országgyűlésnek, amelyet T/11705 számon iktattak.

Elöljáróban idézem az 1946. évi „hóhértörvény” 3. §-át: „Vétséget követ el, aki háborús vagy népellenes bűncselekményt vagy a jelen törvényben meghatározott valamely cselekményt magasztal, vagy ilyennek elkövetőjét feldicséri.” Hogy mi minősül „magasztalásnak”, „feldicsérésnek”, egyáltalán mit jelent a „népellenes bűncselekmény”, az homályban maradt. Mivel „gumi”-törvényről volt szó (tehát tetszés szerint lehetett értelmezni és alkalmazni), a kommunisták kedvük szerint állíthattak bíróság elé olyanokat, akik útjukban álltak. Több mint hatvan év múltán attila mesterházy követi Rákosiék példáját: előállt egy olyan törvényjavaslattal, amely – ha a honatyák többsége megszavazza – a hatalomnak nem tetsző gondolatot is büntetni rendeli. Ijesztő és rémületes, hogy ilyen „törvényjavaslat” egyáltalán megszülethetett. Tudjuk, cionista nyomásra született meg a javaslat, de a megszövegezéshez szükség volt attila mesterházy bomlott agyára és züllöttségére is.

S most nézzük a törvényjavaslatot. A szegfűs főemlős a Büntető törvénykönyvet új paragrafussal egészítené ki, amelynek címe: „A holokauszt tagadása”. A paragrafus szövege így szól:

„269/C § Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Mielőtt ezt a „gumi”-szöveget értelmezni próbálnánk, nézzük meg, milyen környezetbe kerülne az új paragrafus. A Büntető törvénykönyv „A köznyugalom elleni bűncselekmények” cím alatt az alábbiakat sorolja fel: törvény vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás; közösség elleni izgatás; nemzeti jelkép megsértése; önkényuralmi jelképek használata; rémhírterjesztés; közveszéllyel fenyegetés; garázdaság; rendbontás; közszemérem megsértése; önbíráskodás; elkobzás. A szocionista főemlős a felsorolt bűncselekmények közé sorolná be az ún. „holocaust”-tagadást 269/C. § megjelöléssel. A 269/ A. § a „nemzeti jelkép megsértése” címen, a 269/B. § „önkényuralmi jelképek használata” címen szerepel a Btk-ban. Ezeket követné most az ún. „holocaust”-tagadás. Logikus, nem? Csak tájékoztatásul: a nemzeti jelkép – himnusz, zászló, címer – megsértése vétségnek minősül, s maximum egy évig terjedő szabadságvesztés jár érte.

Az önkényuralmi jelképek használatáért – ez is vétségnek minősül - viszont csak pénzbírságot kap az elkövető. Ezzel szemben attila mesterházy három évig terjedő szabadságvesztéssel jutalmazná azt, aki például egy baráti beszélgetésben kételkedni merészelne abban, hogy tényleg 6 millió zsidó halt meg a második világháborúban. Egy ilyen kijelentés tehát – amely nem vétségnek, hanem bűntettnek minősülne – súlyosabb büntetést vonna maga után, mintha valaki leköpi, elégeti a magyar zászlót, vagy a magyar címert. Mert attila mesterházyka logikája szerint egy történelmi eseménnyel kapcsolatos vélemény – köznyugalom elleni bűncselekmény. Tényleg bomlott agy rejtőzik mesterházy amorf koponyájában.

S most akkor elemezzük a törvényjavaslat szövegét. „Aki nagy nyilvánosság előtt” – így indul a szöveg. Mi tekintendő „nagy nyilvánosság”-nak? A Btk. kommentárja a rágalmazás vétségével kapcsolatban ad pontos definíciót: eszerint nagy nyilvánosság előtt valósul meg a bűncselekmény, ha az elkövetés időpontjában „meghatározhatatlan (egyszerű ránézéssel meg nem állapítható) számú személy van jelen, vagy fennáll a lehetősége, hogy a tényközlésről nagyobb számú személy szerez tudomást”. Magyarán: ha egy vendéglőben ülök, mellettem éppen Zucker (Zoltai) Gerzson (Gusztáv) zabálja napi maceszadagját mazsihiszos haverjai társaságában, én azonban ezt nem veszem észre, s barátommal éppen arról cserélünk eszmét, hogy a „holocaust”-tan bizonyos tételei felettébb kétes értékűek, s mindezt a mazsihiszos banda végighallgatja, sőt magnóra veszi - akkor jön a rendőr, s kattan csuklómon a bilincs. A „nagy nyilvánosság” bugyuta definíciója ugyanis mindenféle eljárásra lehetőséget ad: ez is úgy nyúlik, mint a gumi. Használójától és alkalmazójától függ, meddig nyúlik.

Menjünk tovább. „Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti” – s itt álljunk meg. Mi az ún. „holocaust”? Ezt definiálni kell majd a Btk. kommentárjában, nemde? Hiszen újabban egyesek már Szent Pál korába helyezik az ún. „holocaust” kezdetét, pontosabban a damaszkuszi út lenne a kiindulópont. S ki a „holokauszt áldozata”? A nácizmus valamennyi áldozata? Például a lengyelek, az oroszok, a belgák, a franciák, a magyarok is? Vagy csak és kizárólag a zsidók? Hiszen amikor az ún. „holocaust”-ról beszélnek, mindig 6 millió zsidó áldozatot emlegetnek. Akkor tehát az ún. „holocaust” = zsidó áldozatok? Még tovább menve: mit jelent „a holokauszt áldozatának méltósága”? A kérdés feltevésekor zavarban vagyok. A Btk. ugyanis „A szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények” cím alatt tételesen felsorolja, mely cselekmények minősülnek az emberi méltóság elleni bűncselekménynek. Ide tartozik például a rágalmazás, a becsületsértés, a kegyeletsértés. A mi szerencsétlen bomlott agyú mesterházynk viszont „a köznyugalom elleni bűncselekmények” közé sorolná az ún. „holocaust” áldozata méltóságának megsértését. Miért? A Btk. 181. §-a rögzíti a kegyeletsértés törvényi tényállását. A becsületsértés és a rágalmazás büntetési tételének felső határa egy év, illetve utóbbié aljas indokból történő és nagy nyilvánosság előtti elkövetés esetén két év. A kegyeletsértés a halott, illetve emlékének a meggyalázása – a büntetési tétel pedig az elkövetés módjától függően megegyezik a becsületsértés és a rágalmazás büntetési tételével. Ha már egyszer a Btk. – a halottak emlékének védelmében – ismeri a kegyeletsértés bűncselekményét, akkor miért kell külön paragrafust a Btk. egészen más helyén beiktatni az ún. „holocaust” áldozatainak, illetve az áldozatok méltósága védelmében? S miért kell ez utóbbit szigorúbban büntetni, mint a kegyeletsértés elkövetőjét? A válasz csak egy lehet: cionista parancsra a zsidó halottak „méltóságát” külön paragrafusban kell védeni. Végül is ők ugye kiválasztottak. Nem közösködnek mindenféle gój halottal. A parancsnak eleget is tett attila mesterházy, törvényjavaslata ezért – mondjuk ki nyíltan – jogi köntösbe bujtatott rasszizmus.

Olvassuk tovább a bomlott agy termékét: „Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel” – s itt megint megállok. Az ún. „holocaust” áldozatának méltóságát attila mesterházy szerint három módon lehet megsérteni úgy, hogy az bűncselekménynek minősül. Az első lehetőség: az ún. „holocaust” tényének tagadása. Írtam már, ehhez az ún. „holocaust” pontos definícióját kellene megadni, hogy szegény magyarok tudják mihez tartani magukat. Aztán: mi minősül tagadásnak? Az is tagadás, ha valaki „bizonytalankodik”? Ha fölteszi például azt a kérdést, hogy miért olyan biztosak a 6 milliós számban? Ez is tagadás? S mit jelent a „kétségbe vonás”? Minden tudomány hipotézisekkel dolgozik. Évtizedekkel ezelőtt azt állították, hogy a nácik emberi bőrből lámpaernyőt készítettek. Azt is tanították, hogy zsidókból szappant főztek. Azóta ezek a „történetek” már a legendák számát gyarapítják. Hosszú éveken keresztül azt tanították, hogy Auschwitzban 4 millió ember – többnyire zsidó – halt meg. Ma az auschwitzi múzeum emléktáblája mintegy másfél millió áldozatról emlékezik meg, de a „hivatalos” történetírás szerint ma már ez a szám még kevesebb – 1, illetve 1,1 millió. Néhány napja azonban felröppent a hír – a mazsihisz honlapja is közölte -, hogy az orosz archívumok most közzétett adatai szerint 4 millió áldozat volt Auschwitzban, sőt az is lehet, hogy a végső szám még ennél is magasabb. Hogyan lehet olyasmit tagadni, ami nem is állítható? Hogyan lehetséges például az auschwitzi halottak számát tagadni, ha ennyire eltérő állításokkal szembesül az olvasó? Mi lesz büntetendő: ha az 1 milliós, vagy ha a 4 milliós számot „vonom kétségbe”?

A bűncselekmény elkövetésének harmadik lehetősége, ha valaki az ún. „holocaust” tényét „jelentéktelen színben tünteti fel”. Ismétlem a kérdést: ez mit jelent? Ha például nagy nyilvánosság előtt – például egy étteremben a barátom, az éppen elhaladó cionista érzelmű pincér, s a szomszéd asztalnál maceszt zabáló mazsihiszes führerek füle hallatára – azt merészelem mondani, hogy Auschwitzban nincs semmi egyedi, semmi új? Hogy embereket mindig irtottak, s irtanak a második világháború óta is? Ha azt merészelem mondani, hogy 1945 óta mindenféle illegális akciókban a Pentagon által megölt emberek számát 13 és 17 millió közé teszik, s ehhez képest Auschwitz smafu? Vagy ha azt állítom, hogy az elmúlt hat évtized palesztin „holocaust”-ja semmivel sem „jelentéktelenebb”, s ráadásul ennek felelőse – illetve a bűncselekmény elkövetője – a zsidó állam? Ez is majd bűncselekménynek számít?

A paragrafus elemzésének a végére értünk. A lényeg: a zsidó érdekek védelmében született homályos törvényi hely szerint három évig terjedő szabadságvesztéssel lehet majd sújtani azt, akit a cionista érdekek védelmezői el akarnak némítani. Ennek alátámasztására álljon itt attila mesterházy „indokolás”-ának egy részlete a betegagyú törvényjavaslathoz.

„A véleménynyilvánítás szabadsága és a szólásszabadság a demokratikus társadalom sajátja, a közösségi együttélés alapvető eleme, amely azonban nem jelenti azt, hogy e jogokkal élve a szabadságjogokat bárki csorbíthatja, azokkal bárki visszaélhet. A gyűlöletkeltés elleni hatékonyabb büntetőjogi fellépés az elmúlt húsz évben többször visszatérő igény a magyar jogalkotásban. Mára ismét felerősödött az igény, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban Btk.) nyújtson szélesebb körű védelmet a rasszizmus és idegengyűlölet által motivált cselekményekkel szemben.”

Érdekes indoklást olvashattunk. A bomlott agyú mesterházy rasszizmusról és idegengyűlöletről beszél, meg a gyűlöletkeltés elleni hatékonyabb fellépésről – de mi köze mindennek az ún. „holocaust” tagadásához? Hogy érthető legyek, egy másik példával élek: ha például valaki kétségbe vonja a Gulágon meghaltak becsült számát, akkor az is rasszista, gyűlöletkeltő? Ha valaki egy történelmi eseményről ma alkotott „hivatalos” elméletet nem oszt, ha attól eltérő véleményt vall – akkor miért gyűlöletkeltő, miért rasszista? Erre a bomlott agyú mesterházy sem tudja a választ. (Mert hozott anyagból dolgozik. csak végrehajtó.)  Mert ha tudná, akkor barom törvényjavaslatához értelmes indoklást is fűzött volna. Az ő szövege viszont talmudista zagyvalék. Azért kellett benyújtania ezt a javaslatot, mert cionista megbízói parancsba adták. S az a cél, hogy még a választások előtt gyorsan keresztül verjék a törvényhozáson. Mert elképzelhető, hogy azután már nem lehet.

S végezetül egy kis összehasonlítás. A korábban említett kegyeletsértés bűncselekménye esetén hivatalból nem indítható büntetőeljárás, csak magánindítványra. Tehát aki például egy halott emlékét meggyalázza (vagy magát a halottat, értsd: a halott testét!), az csak akkor felel a tettéért, ha az elhalt hozzátartozója és örököse magánindítványt terjeszt elő. Így rendelkezik a Btk. Amikor nemrég a mazsihisz hetilapja, az Új Élet című szennylap Radnóti Miklóst gyalázta halálának 65. évfordulóján, nem tudtam feljelenteni a mazsihiszt és a cikk íróját, mert a törvény erre nem ad lehetőséget. A bomlott agyú mesterházy törvényjavaslata egészen más: ő úgy akarja védeni az ún. „holocaust” áldozatának méltóságát, hogy az hivatalból büntetendő cselekmény lesz. Hogy miért? Mert zsidó áldozat többletvédelmet igényel. Így szólt a parancs. A rákos daganatként burjánzó zsidórasszizmus parancsa.

A kommunizmus áldozatainak méltósága, illetve annak védelme viszont nem érdekli mesterházy főemlőst. Megkérdezték ezt a bomlott agyú embert, hogy miért nem került bele a törvényjavaslatba a kommunizmus bűneinek a tagadása. Az ifjú szocionista azt mondta: „a politikai pártoktól a sajtón keresztül olyan visszajelzéseket kapott, amelyekből az derült ki, hogy a most benyújtott módosításhoz lehet a parlamentben többséget szerezni”. Világos beszéd. A parlamenti többség nem akar hallani a kommunizmus áldozatairól. Mert azoknak ugye nincs méltóságuk. Vagy ha van, az ő méltóságuk megsértése nem zavarja a köznyugalmat. A zsidóké viszont igen.

Ma még nehezen megjósolható, sikerül-e a bomlott agyú mesterházy törvényjavaslatát februárban elfogadtatni az Országgyűlésben. A végképp összenőtt szdszmdf szavazatainak többségére bízvást számíthatnak a szocionisták. Nagy kérdés, mit szól mindehhez a Fidesz. Ha szótlanul hagyja ezt a gyalázatot, akkor sok voksot veszíthet. Ha fellép ellene, a cionista támadások kereszttüzébe kerül. Én mindenesetre árgus szemmel fogom figyelni a narancsosok viselkedését: kíváncsi vagyok, van-e még bennük gerinc.

Itt tart Magyarország 2010-ben. Nagyon nagy a szemita nyomás az országon. Amint a kommunista nyomás egykoron kiváltotta az antikommunista ellenhatást, most sem tehetünk mást. A szemita nyomás ellen fel kell lépni. A szabadság, az emberi méltóság védelmében. Amelyet most éppen a zsidórasszizmus réme fenyeget. Tisztességes ember ma nem maradhat néma.

(hunhir.hu alapján szerk.)