Öt évvel ezelőtt, 2006. január 19-én, az esti órákban lezuhant a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hejce fölött magasodó több, mint hétszáz méteres Borsó-hegyre a szlovák légierő AN 24-es csapatszállító repülőgépe, amely a koszovói békemisszióból szállította haza a szlovák békefenntartókat. A repülőgépen utazó negyvenhárom katona közül csak egy élte túl a katasztrófát. Január 19-én rájuk emlékeztek a településen.

A megemlékezéseken a hozzátartozók és a gyászolók mellett lerótta kegyeletét dr. Hende Csaba honvédelmi miniszter és dr. Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke, illetve Lubomir Galko, Szlovákia védelmi minisztere és Lubomir Bulik vezérezredes, a szlovák haderő vezérkari főnöke is.

A Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat részéről Sajtos Szilárd főhadnagy, református tábori lelkész hirdette Isten vigasztaló igéjét, melyhez először a 62. zsoltár válogatott verseit olvasta fel:

Csak Istennél csendesül a lelkem, tőle kapok segítséget. Csak Ő az én kősziklám, szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig. Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten. Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!

A Zsoltárok könyvéből felolvasott igeszakasz után a Jn 11,25-26 versei alapján szólt az Isten igéjének vígasztaló erejű üzenete - Jézus Krisztus mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha."

Az elhangzott igehirdetés:

„Csak Istennél csendesül el a lelkünk", csak ott nem hallatszik a zuhanó repülő hangja, a bajtársak, apák, fiak, férjek, testvérek sikolya, a szülők kereső kiáltása, az özvegyek zokogása, az árvák sírása. Itt már nincs emberi tudomány, nincs akarat diadala, nincs erőn feletti erőfeszítés, nincs lehetett volna, nincs valószínűleg, nincs mi lett volna ha, nincs semmi, csak csönd van. Elrepedt, mint a nádszál sok-sok karrier, lehetőség, álom és reménység. Elszakadt, mit a fonal, sok-sok szó, mondat, ölelés, tekintet és mosoly. „Csak Isten a mi kősziklánk, szabadítónk és erős várunk". Mert mi csak főt hajtunk, vagy megemeljük az állunkat, szavakat szólunk és mondatokat mondunk, de nem tudjuk pótolni azt, aki elveszett. Ember nem tudja visszafordítani az idő kerekét, az események láncolatát, csak „Istennél van segítségünk és dicsőségünk, erős sziklánk és oltalmunk az Isten." Csak ő képes a könnyeket felszárítani, a sebeket bekötözni, a segítségkérő kiáltásra választ adni, csak ő szól most ebben a süket csöndben értelmes szóval: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha." Ezért „bízzatok benne mindenkor, ti népek", nemzetiségre, etnikumra, korra és nemre való tekintet nélkül, határon innen és határon túl. „Bízzatok benne, öntsétek ki előtte szíveteket" apák és anyák, feleségek és gyermekek, bajtársak, ismerősök és ismeretlenek, tudjátok elmondani zokogva, hogy nagyon fáj az egyedüllét, a hiány, a seb, s hallgassa meg Isten a könyörgéseteket, sírásotokat, mert „Isten a mi oltalmunk". Így kérünk téged oltalmazó Isten, Te adj megnyugvást a gyászolóknak, a bajtársaknak, szülőknek, testvéreknek, özvegyeknek és árváknak. Te szárítsd fel könnyeket, Te gyógyítsd be sebeket, és Te adj reményt a holnap felől. Segíts Mindenható Isten, mert ebben a süket csöndben „csak nálad csendesül el a lelkünk".