2012. március 8. Közélet

Biztató az a változás, ami közel két évvel ezelőtt végbement a magyar politikai arénában – húsz éves ellenszéllel szemben. A rendszerváltoztatást levezető nemzetközi politika minden támogatást megadott a magyarországi bolsevista uralom átfestett változatának hatalomban maradásáért, ami számukra azért volt fontos, hogy Magyarország gazdaságilag a globális gazdaság kezelésébe kerüljön. A kiszolgáltatottság kiváltotta elkeseredés megérlelte az ellenállást, aminek mérete mindenkit meglepett. Eddig elképzelhetetlen mértékben ismerte fel a magyar nép a kártevőit, a komprádor uralom hitványságát, ennek méretében adta szavazatát a Fidesz–KDNP pártszövetségnek. Az is újdonság, hogy a választók bizalma töretlen közel két év után is, annak ellenére, hogy várakozásaik nem teljesültek, hogy sok tekintetben kilátástalan a helyzet. A nagyszerű ebben az, hogy jól látják a kormány küzdelmét azokkal a bajokkal szemben, amiket a baloldali kormányok idéztek elő, és tisztán látják, hogy végzetes lenne, ha azok visszakerülnének a hatalomba.

A magyar választók döntése meglepte a nemzetközi politikai köröket is, és a nyugati hatalmak üzleti köreit is. Egyszerre politikai és üzleti érdekek védelmében sorakoztak fel a a politikai hatalomból kiesett magyarországi liberál-kommunista elit mellé. Nem értették, mi váltotta ki a nagyméretű jobbra tolódást, nem érzékelték, hogy a magyarországi politikai baloldal annyira korrupt volt, annyira idegen érdekek szolgálatában álló hazaáruló volt, hogy – mint homok – elfolyt alóla a társadalmi támogatás. Jó kérdés, lesz-e valaha ezeknek a hitvány pártoknak annyi támogatása, hogy ismét politikai tényezők lehetnek? Érzik is ezt, ezért próbálkoznak új alakzatokkal, új pártok létesítésével. A vezető világhatalom is meglepődött, és felső szinten beleavatkozott a magyar belpolitikába. Totális pénzügyi és politikai támadás indult Magyarország ellen, amibe az Európai Unió is beleártotta magát, ahonnan precedens nélküli politikai támadást indítottak, és elítélő határozatot és megtorló cselekedeteket terveznek az ország szuverenitása ellen.

Ezeknek a nyugatról indított támadásoknak nyilvánvaló célja a 2010-ben létrejött belpolitikai hatalmi helyzet megdöntése, akár államcsőd, akár politikai puccs által, annak érdekében, hogy Magyarország ne erősítse meg gazdasági szuverenitását eladósodottsága megszüntetésével, ne veszélyeztesse a Magyar Nemzeti Bank függőségét az Európai Központi Banktól. Ezeket a gazdasági követelményeket az Orbán-kormány megbuktatásával lehet elérni. A feladat tehát politikai, amihez politikai eszközök kellenek. Ezért híresztelik, hogy Magyarországon a demokrácia veszélyben van.

A magyar demokráciára most oly nagyon érzékeny Nyugat eltűrte (levezette) a rendszerváltoztatás és privatizáció kegyetlen diktatúráját, mert azt a baloldaliak művelték. Minden ami ezzel ellentétes, ami ezt veszélyezteti az diktatórikus, nacionalista, fasiszta. Most egyszerre az a kormány a diktatórikus, amely nem vonja be a kormányzás munkájába az ellenzéket. Az Európai Parlamenti támadásnak egyik érve ez volt. Baloldali logika – ami itt demokratikus, az ott diktatúra.

A tettlegesség a leminősítő vállalatok támadásával indult el, amire a forint piaci értéke megindult lefelé. A politikai támadásokat beindító példamutatás Hillary Clinton USA külügyminiszter levele volt Orbán Viktorhoz, amiben a sajtószabadságért, az igazságszolgáltatás függetlenségéért aggódott, majd Benjamin Cardin szenátor, az amerikai Helsinki Bizottság társelnöke beszélt egyebek mellett a túlhangsúlyozott etnikai identitás veszélyeiről (magyarkodánk ugyebár.) őt követte Melia, majd a Magyar Nemzetben közölt aggódó cikket Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövet asszony, hivatali kötelességből. A nemzetközi összefogás menetrendje az, hogy valahol valakik tanácskoznak, mire a vezető liberális lapok beintik a gyülekezőt, amire beindul a világ baloldali politikai hálózata. Ilyen szervezettséget kell feltételezni, a szimfónikus zenekarra jellemző, egybehangoltság láttán.

A Lipták Béla professzor vezette Hungarian Lobby az amerikai magyarok aggodalmát fejezte ki Obama elnöknek küldött levelében, kifogásolva Hillary Clinton levelét, amit a magyar miniszterelnöknek küldött:

„Aggódunk, mert a levél az ellenzék támogatásával beavatkozik Magyarország belpolitikájába. Tisztában vagyunk vele, hogy a külügyminiszter leveleit munkatársai készítik, akik közül néhányan valószínűleg a magyar ellenzék támogatói, de mivel aláírása szerepel a dokumentumon, a média a hivatalos amerikai álláspontként tekint rá. Az IMF és az EU neokolonialista nyomást gyakorol Magyarországra, és Görögországtól eltérően nemcsak gazdasága rendezésének szükségessége miatt ok-tatja ki, hanem kultúrharcot is folytat ellene. Az EU és a nyugati média szemében Magyarország bűne nemcsak (annak) alkalmatlan gazdasági stratégiája, hanem az is, hogy olyan kulturális és politikai értékeket támogat, amelyek szembe mennek azzal, amit Brüsszel politikailag korrektnek ítél. ... Azért is tiltakozunk, mert a levélben fellelhető információk a magyar ellenzék támogatóitól származtak, és a szabadon megválasztott kormány megdöntését célozták. ... Mivel Clinton asszony levele világszintű médiahadjáratot váltott ki Magyarország ellen. ...”

Azután belépett a támadó frontba az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso, majd csatlakozott hozzá a francia külügyminiszter és az Európai Parlament szocialista, zöld és liberális frakciója is, majd a teljes baloldal támadása az Európai Parlament plenáris ülésén Strasbourgban, január 18-án. Ezt követte az Európai Parlament (EP) liberális frakciójának kezdeményezésére az EP polgári szabadságjogokkal, igazságügyi és belügyi kérdésekkel foglalkozó szakbizottsága (LIBE) nyilvános meghallgatása február 9-én Brüsszelben a magyarországi helyzetről, az új magyar alkotmányhoz kapcsolódó sarkalatos törvényekről, amiről újságunk 8. és 9 . oldalán olvashatnak részletesebben.

Ez a széles világérdeklődés a magyar baloldaltól kapja az eligazítást magyar belügyekben. A nemzetköziség híveinek rágódnivaló anyagra van szüksége, mert az élteti, ha folyamatosan küzd valami ellen. Most a magyar gittet rágják. A gyűlöletszövetség magyarországi részlege bőségesen ontja az anyagot. A „mi” baloldalunk soha nem volt jelző nélküli magyar, mindig is ellenmagyar volt. Az ellenmagyarok rágták szét 1918-ban és 1919-ben az országot, és hoztak létre magyarellenes kurzust 1945 és 1990 között, és még garázdálkodtak 2010-ig.

Mellőzzük a szemantikai vitát a nemzet mibenlétéről, használjuk mai (XX. XXI. századi) jelentésében a nemzet fogalmát. A kommunizmus úgy tekinti, mint idővel meghaladottá váló történelmi jelenséget. De, mert a kommunizmus egyértelműen az a tan volt, ami mindenben önmaga ellentétében jelent meg a valóságban, a nemzet kérdésében sem volt következetes. Például Romániában, Szerbiában ápolt ideológia volt a nacionalizmus, Lengyelországban és nagyobb mértékben Magyarországon következetesen és tevőlegesen üldözték, majd sorvasztották a nemzeti érzést.

Nyugaton is nemzetellenes az igazi liberalista, de még türelmes a nemzeti büszkeség iránt, főleg az amerikaiak, hiszen ők polgárai egy sikeres, gazdag országnak, amely a világ elrendezője, és szemléletükben a nemzetköziség a fennálló világrend szükséges eleme, és a fejlődés trendje. De azonnal izgalomba jön, amikor a birodalom hatalmi övezetébe vont (ex-szovjet gyarmat) országban nemzeti önállóságot hirdető kormányzat alakul. Ezzel a világgal szembesül Magyarország, a deklaráltan is nemzeti kormányával.

Amíg a szovjet gyámságban nemzeti felszabadulásról álmodoztunk, a világ más irányt vett, és mi magyarok most ennek ellenébe megyünk, amikor meg-maradásunk lehetőségét olyan állam megvalósításában keressük, amelyben az ország és a magyar nép érdekei kapnak elsőséget. Ha csupa óvatosságból ennek ellentétét latolgatnánk, sodródásunk a belső politikai adottságok alapján az exkommunista komprádorok uralmának visszatérését eredményezné. És most, az Európai Uniótól azt halljuk, hogy igazodjunk rá az Európában kialakult demokráciaértelmezésre. Talán, ha ők is átéltek volna 45 évi bolsevista nevelést, nem fajultak volna bele az internacionalizmusba, teljes egészükben, beleértve már-már a konzervatív pártokat is.

Az Európai Unió még kialakulatlan. A nyugati országok népei még nem döbbentek rá, hova viszi őket a baloldali út. Bár vannak az ébredésnek szép jelei, példamutatásnak éppen itt van a forrongó magyar ügy. A baloldali politika számára azért fontos a magyar ügy, mert elfoglaltságot, fontosságot kap általa, hiszen jó ideje nincs mi ellen hadakozzon, és ha jól belenézünk, az egykor randallírozó, tőkedöntő forrongárok beálltak nemzetköziségük bizonyítványával a globális tőke szolgálatába. Kell nekik ez a magyarverés-adta hősködés az alapelvek elvetése miatti belső lázadások hevének csillapítására.

Nézzünk át a kerítésen, miféle zaj hallik odaát a baloldal udvarán?

Az európai szociáldemokrácia kiúttalanságának egyik aktív szószólója történetesen a Francia Szocialista Párt (PS) szóvivője, Benoit Hammon, aki legutóbb megjelent könyvében megállapítja:

„Az Európai Unióban az Európai Szocialista Párt a kereszténydemokráciával kötött kompromisszum révén történelmileg elkötelezte magát a belső piac liberalizációja mellett, valamint amellett, ami ebből a szociális jogokra és a közszolgáltatásokra nézve következik. Szocialista kormányok tárgyaltak és állapodtak meg az Európai Unióval, valamint a Nemzetközi Valutalappal az utóbbiak által igényelt megszorító programokról. Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban a megszorító programok elleni tiltakozások természetesen nem csupán az IMF-et és az Európai Bizottságot veszik célba, hanem az érintett országok szocialista kormányait is. (…) Az európai baloldal egy szegmense, az európai jobboldalhoz hasonlóan immáron nem vitatja, hogy a költségvetési egyensúly oltárán a piacok megnyerése érdekében fel kellett áldozni a jóléti államot… A földkerekség több pontján a haladás gátjaivá lettünk. Én ebbe nem nyugszom bele” – írta Benoit Hammon.

A Le Monde Diplomatique idézte a fentieket a „Hol van a baloldal a válságban?” című cikkében, amihez hozzáfűzi:

„Ezzel ellentétben mások a szocialistáknak ezt a metamorfózisát visszafordíthatatlannak ítélik, mivel szerintük a jelenség hátterében az európai szocialisták elburzsujosodása és a munkások világától eltávolodása áll.”

Itt van a kutya elásva. A nyugati kommunisták, szocialisták épp úgy hátat fordítottak a munkásosztálynak, mint magyarországi elvtársaik.

Nem álltak ki a korábban jól működő európai jóléti állam mellett, amelyben a működő tőke kötelezően viselte a szociális felelősséget, és leadta a munkának és társadalomnak járó részt. Beálltak az amerikai impérium által követelt neoliberális kapitalizmus szolgálatába, ami a gazdálkodás teljes eredményét a tőke részére biztosítja. Ez a képlet mutatkozott meg teljes egészében Magyarországon, és eredményezte a kétharmados győzelmet annak a politikai pártnak, amely meghirdette a védelmet az ország részére a nemzetközi gyarmatosítás ellen. Ilyen felismerés ha eluralkodik a nyugati országok társadalmában, akkor, mint az áradat, megindul a követelés az emberi és nemzeti szabadságért, függetlenségért, valódi demokráciáért, valódi szociális, szolidáris társadalomért, és hazug ideológiáktól mentes, békés, emberi életért.

Van már jelentkezés, Ismét a Le Monde Diplomatique (A baloldal havi szentírása, 2011.11.23.) cikkéből idézve:

„Az inkább mérsékeltnek minősülő Brazil Munkapárt úgy vélekedik, hogy a latin-amerikai baloldalnak kellene átvennie a stafétabotot a túlzottan kapitalistává és atlantistává lett vén kontinenstől, amely ezáltal egyre kevésbé hiteles, amikor a nép érdekeinek állítólagos megóvását hangoztatja. Szeptember végén a Munkapárt Kongresszusának egyik előkészítő dokumentuma megállapította: »Napjainkban a világban a baloldal eszmei irányítása földrajzi értelemben áthelyeződik. Ebben az összefüggésben Dél-Amerika kiemelkedő szerepet játszik. Az európai baloldal, amely a tizenkilencedik századtól kezdve világszerte erőteljesen befolyásolta a baloldalt, nem volt képes adekvát választ adni a válságra, és kapitulálni látszik a neo-liberalizmus hegemóniája előtt.« Európa hanyatlása talán egyet jelent a szindikalizmust, a szocializmust és a kommunizmust világra hozó kontinens alkonyával is, amely mindenki másnál könnyebben készül beletörődni azok felszámolásába.

* * *

Vonatkozó olvasmány

„Örökre végzett-e a válság a szociáldemokráciával?” – kérdezi már cikkének címében Jonathan Blitzer Madridban élő publicista a New Republicban.

A válság nyomán Spanyolországban José Luis Rodríguez Zapatero kormánya megszorításokra kényszerült, és szinte megváltás volt számára a választási vereség. Portugáliában és Görögországban is baloldali kormány vált a válság áldozatává. De a hanyatlás már a válság előtt megkezdődött. Az évezred elején úgy látszott, a baloldal fogja kormányozni Európát, mára viszont csupán az Európai Unió három tagállamában baloldali a miniszterelnök.

A válság azonban a hatalomvesztésnél nagyobb kárt is okozott a baloldalnak az európai periférián: a jövőképét vette el. Ahogy Jonathan White, a London School of Economics tanára mondta a szerzőnek, „A válság rávilágított egy már korábban is létező jelenségre: a kormányoknak csak korlátozott lehetőségük van arra, hogy meghatározzák gazdaságpolitikájukat.” Nemigen képesek enyhíteni a munkanélküliséget, sőt csökkenteni kénytelenek a különféle szociális járadékokat, és „mérgező megszorításokat kell alkalmazniuk”. Most éppen Írország baloldali kormánya éli át, hogy választási jelszavait meghazudtolva kénytelen megszorításokhoz folyamodni.

Csak az a kérdés, mi legyen ezután a stratégia. Spanyolországban a szocialisták nem tudják, radikálisabb politikát kell-e követniük, vagy éppen mérsékeltebbet. A négymillió ember, aki elhagyta táborukat, nem egy irányba mozdult, hanem szétszóródott a politikai térképen.

Fernando Berlin internetes televíziós újságíró, aki könyvet ír a spanyol szocializmusról, azt a megoldást javasolja, hogy a szocialisták a gazdaságon kívül (is) keressenek maguknak önmeghatározást. Baloldali eszméket kell képviselniük, s akkor meg tudják különböztetni magukat a konzervatívoktól.

A baloldal széttöredezettsége miatt azonban ez nem könnyű. Joan Costa-i-Font, a ma már brit állampolgárságú katalán kutató arra hívja fel a figyelmet, hogy a dél-európai szocializmus autokratikus rendszerek ellenzékeként jött létre egykor, és mindmáig olyan erők koalíciója, amelyek szinte csak a régi vágású konzervativizmus elvetésében értenek egyet. Balosoktól liberálisokig mindenféle csoportok tartoznak e körbe, és ezeket elég nehéz egyben tartani, kormányozni pedig még nehezebb velük.

Blitzer egyértelműen a szocialistákkal érez együtt, de tanácsot nem tud nekik adni. A szociáldemokraták régóta a jóléti államot tekintették céljuknak, de most ilyesmiről szó sem lehet. A szerző csak annyi vigaszt nyújt nekik, hogy jobban is járnak ellenzékben, mert nincsenek annyira szem előtt, és így könnyebben átvészelhetik a gazdasági válságot. Konzervatív ellenfeleiknek ugyanis jobban áll a megszorítás. Ennek némileg ellentmondva maga is elismeri, hogy Silvio Berlusconi jobboldali olasz miniszterelnök ugyanazért mondott le, amiért Spanyolországban Zapatero visszavonult: „választási szempontból elviselhetetlen” a követendő politika.

http://metazin.hu/, 2012. február 13.

Megjelent a Magyar Élet 2012. február 23-i számában

(Magyar Élet (Melbourne)

Szabad Hirek