2012. május 24. Külföld

Május 6-án lezajlott francia elnökválasztás második fordulóját Nicolas Sarkozy elvesztette Francois Hollande-dal szemben (aki a mohamedánok támogatását élvezte. szerk). A szocialista politikusra a választópolgárok mintegy 52 százaléka, Sarkozyre pedig hozzávetőlegesen 48 százaléka szavazott. Az elnökválasztás az ország két legerősebb politikai szervezetének a jelöltjei között döntött.

A vesztes a centrista Union pour un Mouvement Populaire (UMP) pártkoalíció négy párt kormányalkotó szövetsége: Gaullista Konzervatívok (RPR), Konzervatív–liberális demokraták (DL), Centrist Unio a Francia Demokráciáért, amelyben a populista kereszténydemokraták és radikális szociálliberálisok vannak együtt (UDF).

A győztes egymagában a Szocialista Párt. Baloldali győzelem – hirdetik a magukat ugyancsak baloldalinak hirdetők Hunniában. Látni fogjuk, hogy ez csak látszat.

A franciák 1958 óta kilencedik alkalommal választották meg közvetlen szavazással a köztársasági elnököt, akinek mandátumát 2000-ben népszavazással hétről öt évre csökkentették. Nicolas Sarkozy 1981 óta az első francia elnök, akit nem választottak újra,

Francois Hollande a három hónappal ezelőtti első választási nagygyűlésén érdekes dolgokat mondott:

„A köztársasági elnökség nem azt jelenti, hogy egyetlen ember irányít, hogy egyetlen gondolkodás érvényesül, hogy egyetlen párt klánná válhat. ... Egy államfőnek el kell fogadnia a hatalommegosztást a legmagasabb tisztségek között. ... Garantálnia kell az igazságszolgáltatás függetlenségét azzal, hogy a hatalom kizárja annak a lehetőségét, hogy egyes ügyekbe beleszólhasson, megőrizve a sajtószabadságot, tiszteletben tartva a forrásvédelmet. ... Egy államfő nem nevezheti ki a közszolgálati tv-csatornák és rádiók vezetőit, és fel kell lépnie a korrupció ellen.” 

(Milyen érdekes a nyer szocialista államfő nevezi ki a pártkatonáit a közmédiában. Akkor ez nem a sajtószabadság megsértése?. szerk:)

Ugye, milyen ismerős szólamok?

És ami a legérdekesebb: A szocialista jelölt az ország legfőbb ellenfelének a pénzügyi világot tekinti, amely „soha nem lesz jelölt, soha nem fogják megválasztani, és mégis jelenleg az kormányoz”. Megválasztása esetén olyan banki törvényt fog kezdeményezni, ami kötelezi a pénzintézeteket a spekulációs tevékenységek és a hitelezés szétválasztására. Szót emelt egy európai szintű, közpénzből fizetett hitelminősítő intézet létrehozásáért és a pénzügyi tranzakciók megadóztatásáért.

Fél évszázaddal a francia–német megbékélés után Hollande egy új francia–német szerződés kidolgozására is ígértet tett 2013 januárjára:

„Új ciklust kell nyitni Európában, a gazdasági, az ipari és az energetikai együttműködésről a két ország között. A lendület hiányzik Európából. Ezért német barátainknak egy új, az igazságon alapuló viszonyt fogok ajánlani. Nekik a szolidaritásról kell tanúbizonyságot tenniük. Németország nem tud erős maradni egy gyenge Európában. Nem lesz gazdag egy elszegényedő Európában” – mondta Hollande.

Ha megkockáztatunk egy összehasonlítást a francia és a magyar pártrendszer között, nagyon laza valószerűséggel mondhatjuk, hogy a most kormányzó UMP megfelel a magyarországi SZDSZ-nek, az SP az MSZP-nek, és a La Pen féle Nemzeti Front a Jobbiknak. Nincs nemzeti középpárt, mint nálunk a Fidesz. De van itt egy óriási különbség: a francia szabaddemokraták és szocialisták jó franciák, szeretik a hazájukat, és harcolnak érdekeiért tetteikben is. Ott is dívik a baloldal–jobboldal elnevezés, baloldaliak természetesen a szocialisták, kommunisták, és jobboldaliak a ma még uralkodó UMP, a – szabad fordításban – Népi Mozgalom Szövetség. Ez alakította a jelenlegi kormányt, amely az atlantista szövetség révén Amerika-párti, vagy pontosabban nemzetközi elkötelezettségű, és ennek nyomán támogatója az Európai Unió jelenlegi internacionalista politikájának, a központi irányítású federációs igazgatásnak. Az igazi vízválasztó immár nem a hagyományos bal- vagy jobboldali politizálás, hanem az uniós diktátumot elfogadók és a nemzeti szuverenitáshoz ragaszkodók álláspontja között húzódik.

Még januárból való újságcikkből idézzük az alábbiakat:

„Amíg szombaton százezrek vonultak az utcára Magyarországon, hogy demonstrációjukkal a kormányt támogassák, vasárnap Franciaországban több tízezres tömeg gyűlt össze a szocialista elnökjelölt, François Hollande hívására. E sorok írója – a kezdeti meglepettségből felocsúdva – ekkor nekilátott a több mint másfél órás beszéd alapos elemzésének. Vajon ugyanaz az érvelés következik, mint amit a magyarországi baloldaltól is megszokhattunk? A szónoklat magyar fül számára több meglepetést is tartalmazott. Először is, míg Magyarországon keveset hallani a baloldalt a nemzetről beszélni, Franciaországban az ország nagyságát, a nemzeti büszkeséget nem csak a jobboldal hirdeti. A szónoklat első perceiben legalább hússzor hangzott el a »Franciaország« szó. A baloldalnak a francia nemzet iránt érzett elkötelezettsége és csodálata már a legelején mindenki számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen. Eztán jöhetett csak a baloldali vívmányok széles lajstroma, majd igazságosabb adórendszert, s az országban élő külföldiek jogainak kiterjesztését követelte, beleértve a helyi választójog megadását is. Végül volt a beszédben egy rendkívüli blokk, amely a magyar szemlélődőben azt az érzetet kelthette, hogy a francia szocialista párt több ponton egyetérthet a Fidesz–KDNP frakcióval. »Az én igazi ellenfelemnek nincs neve, nincs arca, nincs pártja. Az én ellenfelem a pénzügyi világ« – ennek hallatán még a higgadtabb résztvevők is felszisszenhettek. »A válság idején a bankokat az államok mentették meg, s most ezek a bankok megeszik a kezet, amely etette őket« – fogalmazott Hollande. Az államnak szerinte erőteljesebben bele kellene szólnia a pénzügyi világ játékszabályaiba, állampolgárainak védelmében.”

Ezen kívül kiemelte: az „AAA” besorolását nemrégiben elvesztő Franciaország a spekuláció és az illegitim hitelminősítők áldozata, ezért mielőbb létre kell hozni egy európai hitelminősítő központot. A változást hirdető szocialista François Hollande, csakúgy, mint a hónapokon keresztül demonstráló spanyolok, vagy a legutóbb Washingtonban tüntető amerikaiak, a nagytőke és a fékevesztett, szabályozatlan piaci globalizáció ellen emelte fel hangját.

Érdemes visszatekinteni a francia elnökválasztás első fordulójára, amikor minden jelölt indult a két legmagasabb eredményért. Hollande már az első, április 22-i fordulóból is győztesen került ki, aki ekkor a szavazatok 28,6 százalékával büszkélkedhetett, mígSarkozy 27,2 százalékos eredményt ért el. A legnagyobb meglepetést ekkor azonban a szélsőjobboldali Marine Le Pen okozta, akire a választók csaknem 18 százaléka szavazott. Ez a Nemzeti Front (FN) számára kiemelkedően magas eredmény a júniusi nemzetgyűlési választásokon is előnyös pozícióhoz juttathatja a francia szélsőjobboldalt.

A francia elnökválasztásokat sokan egyszerűen egy Sarkozy-ellenes referendumként fogták fel. A jelenlegi elnök 2007-es beiktatása óta rengeteget vesztett népszerűségéből, kormányzási stílusa, illetve a gazdasági problémák miatt kiábrándultak belőle a franciák. A választások kimenetelét Európa-szerte szoros figyelemmel kísérték a vezető politikusok, hiszen a válságsújtotta Európai Unió szempontjából sem mindegy, hogy ki fogja vezetni a kontinens második legfontosabb gazdaságát – írja a France 24 című hírportál. Vereségével Sarkozy a tizenegyedik olyan államférfi Európában, akit elsöpör az euróválság, illetve a megszorító intézkedések miatti elégedetlenség. Franciaország jelenleg egyre rosszabbodó gazdasági helyzettel kénytelen szembenézni: magas költségvetési hiány és államadósság, illetve növekvő munkanélküliség jellemzi. Kérdéses, hogy győzelme után Hollande mennyire lesz képes visszájára fordítani a negatív tendenciákat, illetve hogy az EU motorjaként aposztrofált német–francia tandem működésére milyen hatással lesz az elnökváltás.

Az elnökválasztási kampány lezárultát követően hamarosan újabb kampányra kerül sor; június 10-én és 17-én nemzetgyűlési választásokat is tartanak Franciaországban. Felmérések szerint azon a szocialisták, a szélsőbaloldal és a Zöldek együttesen a szavazatok 44–45 százalékára, a jobbközép tábor 31–32 százalékra, míg a szélsőjobboldali Nemzeti Front 15–18 százalékra számíthat. A szenátusban tavaly ősz óta már a baloldal alkotja a többséget. Gérard Grunberg politológus szerint „az egyértelmű győzelemmel” megnyílt az út ahhoz, hogy a június 10–17-i nemzetgyűlési választásokon a baloldal elsöprő győzelmet szerezzen a parlament alsóházában is. A Nemzeti Front előretörése azonban külön figyelmet érdemel.

A Nemzeti Front 1973-ban alakult meg „Front national pour l’unité francaise (Nemzeti front a francia egységért)” néven. Az akkor randalírozó anarchisták, eurokommunisták miatti társadalmi igényként jött létre nemzeti érdekek védelmére. Sok támadás érte, de folyamatosan benne volt a francia belpolitikában, ellensúlyozva a baloldal nemzetellenes politikáját. Alapítója és évtizedeken át vezetője Jean-Marie Le Pen a közelmúltban meghalt, de leánya Marine Le Pen átvette a párt vezetését, és sikeresen viszi tovább. Nem foglalkozik már a zsidók dolgaival, de annál inkább a bevándorlási politikával és az iszlám társadalmi feszültségekkel, ami népszerűségét rendkívül mértékben megnövelte. Felmérések szerint nemcsak a saját pártja hívei, de a kormányzó UMP legalább fele támogatna egy UMP–FM választási szövetséget.

A budapesti Társadalmi Forradalom nevű Anarcho-kommunista portál írja:

„Az európai szélsőjobboldalon az apák tradícionális antiszemitizmusa, rasszizmusa lassan átadja a helyét a fiúk és lányok iszlamofóbiájának, amely már nem egyedül a szélsőjobb megkülönböztető jegye. És persze a mérsékelt jobboldal kirohanásai a franciaországi iszlám jelenlét ellen lényegében elfogadhatóvá, legitimmé teszik az FN gondolkodásmódját, hiszen maga a jobboldal sem igen gondol mást. ... Minden mostani körülmény arra látszik utalni, hogy a megállíthatatlan európai jobbratolódás (a szociális feszültségek etnikai mezbe öltöztetése, azaz a fasizálódás egyre nyilvánvalóbb jeleivel) folytatódni fog. Semmi sem indokolja, hogy optimisták legyünk: a szolidaritás, az egyenlőség, a szabadság hívei számára sötét idők jönnek. ... Amit ellenben az Európai Unió mostani politikájáról mond az FN, az túl azon, hogy alapvetően igaz, bármelyik baloldali párt is mondhatná: »Az EU, a szabad kereskedelmet és a gazdasági liberalizmust védelmezve, az országra rákényszeríti az államigazgatás és a szociális szolgáltatások visszanyesését minden területen, a postától a bíróságokon, az óvodákon, a kis iskolákon át a kórházakig.«”.

Tehát az elnökválasztással most valamilyen nagy változás indult meg, ami a júniusi képviselőválasztásokkal drámai fordulatba juthat.

Az UMP szétesik, darabjai (választói) jó részét a Nemzeti Front veszi fel, ami által bekerül a parlamentbe harmadik erőként.

„Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy José Manuel Barrosónak már nincs energiája Orbán Viktorra. Érthető. A 2008-ban megkezdődött gazdasági válság súlyos helyzetbe hozta az Európai Uniót. Első körben a bankok kerültek válságba, aztán az államok, most pedig jön a politikai válság. 2008 óta az eurózónában megbukott az ír, a portugál és a spanyol kormány, most alighanem bukik a francia is.”

– írja Szlankó Bálint (Komment hu) –, és ilyen kitételt is használ:

„Direkt támadás ez az integráció (és a nyitott piacok) egész ethosza ellen. A válság miatt Hollandiában is megerősödnek az EU-ellenes erők. Ez fontos. ... A gazdasági válságot így követi politikai válság, amely az EU-ellenes, globalizációellenes, piacellenes (és végeredményben józanságellenes) hangok megerősödését hozza, nemcsak a szélsőségek pártok közt, de a centrumban is. Ez mind-mind az integráció vívmányait és intézményeit fenyegeti. Már egy ideje látni, hogy az Európai Bizottság meggyengült a tagállami kormányok javára. Az euróválságot szinte teljes egészében a kormányfők kezelték. De ez csak a kezdet. Nem csak a franciák támadják Schengent, a költségvetési paktumot, az EKB-t, az EU más vívmányait. Ha a centrum gyenge, mindenki szétszalad, saját pecsenyéjét sütögeti mindenki más (és végeredményben persze saját maga) rovására.” Ilyen nagy a bánat a baloldalon.

Tamás Gáspár Miklós sem maradhat ki az okosat mondók köréből: „Reméljük, Hollande tartja a szavát, és fölmondja a fiskális paktumot, véget vet a megszorításoknak, megadóztatja a hipergazdagokat, szélesíti a dolgozók jogait, nem növeli a munkaidőt és a nyugdíjkorhatárt, és szembeszáll az Európai Központi Bankkal. És kupán vágja a szegények és az arabok–feketék ellen uszítókat, az iszlamofób őrülteket. TGM”

*

Hollande győzelmét valószínűleg némi aggodalommal veszik tudomásul Németországban. Berlin egyik zászlóvivője annak az eurózónára fiskális szigort kényszerítő paktumnak, amelyet Hollande a gazdaságélénkítés jegyében a maga részéről módosítani akar.

Hollande már korábban jelezte, hogy első útja Berlinbe vezet, annak érdekében, hogy meggyőzze a német kancellárt a márciusban elfogadott európai stabilitási paktum módosításáról. Erre a várhatóan legkésőbb május 15-én tartandó elnöki beiktatás után kerülhet sor. A szocialista politikus a fiskális paktumot kiegészítené egy, a gazdasági növekedést elősegítő passzussal. A német kormány „szoros együttműködést” ígért az új francia elnöknek.

Westerwelle német külügyminiszter szerint Németország és Franciaország együtt fog dolgozni az adósságválság leküzdése érdekében. Az Európai Unió által már előkészített stabilitási paktumot most, a nagyobb versenyképesség érdekében, egy növekedési paktummal kívánják kiegészíteni. Westerwelle ezzel a kijelentésével – elemzők szerint – Hollande álláspontjához közeledett. A francia reformbaloldalt képviselő Hollande ugyanis a választási kampányban többször is kijelentette, hogy megválasztása esetén újra akarja tárgyalni a márciusban elfogadott európai stabilitási paktumot, és azt egy, a gazdasági növekedést elősegítő passzussal kívánja kiegészíteni. Ezt a vitát valószínűleg simán megoldják, de mögötte egy sokkal lényegesebb kérdés tolult most előtérbe:

Az Európai Unió kezdettől fogva a mai napig két állam egyetértő együttműködésén alapult. Ebben a kettősségben Franciaország a másodhegedűs. Ez megfelel a gazdasági erőviszonyoknak. A most folyó francia belpolitikai változások megingatni látszanak az eddigi példás együttműködést. Az Európát is súlyosan érintő gazdasági válság kezelése módozatainak során előtérbe került az a soha nem tisztázott szerkezeti kérdés, hogy mi is az unió? Nemzeti államok gazdasági együttese vagy Európai Egyesült államok à la USA. Ez a dilemma jött felszínre eddigi eltakartságából a francia elnökválasztás alkalmával.

Az unió két vezető állama egyetértésben építette a központi hatalmat, ami fokozottan megnyilatkozott a keleti államok csoportos csatlakozásakor, ezek már csak a feltételeket és az utasításokat kapják. Egy elemzés szerint (Boros & Bíró):

„Rengeteg kritika érte az egész eurózónát és a gazdasági kormányzás irányítóit, mondván, hogy a jelenleg működő struktúra valójában a német gazdaságra van optimalizálva, s így elsősorban arra épül, hogy a német gazdaság stabil növekedést produkáljon. Tény, hogy az euró stabilitása kiugróan fontos a németeknek. De fontos a franciáknak is – ha más okból is. Jelesül: Franciaországnak minden körülmények között bele kell szólnia a világpolitika alakulásába, és Európa vezető erejeként kell megmutatkoznia. Sarkozy végül is ezt a gloire-t polírozza újra.”

Hollande első külföldi útja Németországba vezet. Mert Németország az elsőszámú US-szatellite. Amerika nem ok nélkül tette meg Németországot az atlanti politikája alapjává – Németország Európa legnagyobb gazdasági termelő műhelye. Emiatt vált veszélyessé a múltban az angolszász hatalmak részére Németország, emiatt kellett két világháborút indítani ellene, majd kellett feltétel nélküli leverettetéssel olyan állapotba hozni (Marshall-terv), hogy az abszolút gazdasági–pénzügyi függésben, politikailag is véglegesen kötődjön ahhoz a pénzvilághoz, amely Amerika győzelmével világrendező szerepet kapott. A német gazdaság, szorgalom, tehetség potenciálja most már csak egy USA-irányította Európai Unióban tartható mederben. Az atlantista kötőfék esetleges elszakadtával Németország Európa vezető hatalma lesz, elérheti azt amire törekedett a XIX. század végén

Egy dologban mindeddig megegyezett a két állam, pontosabban Merkel kancellár és Sarkozy elnök: az atlantista elkötelezettség hűséges szolgálatában. A franciákban ugyan mozgolódik a nemzeti önérzet, de a németek szolgalelkűsége szilárd. Németország amerikai katonai megszállását állandósította a NATO-tagság, és politikai megszállás állapotába rögzítette Németországot az amerikai világhatalmi politika, ezt állandósítja az atlanti szövetség alapjaira épített Európai Unió. Egy – ma még elképzelhetetlen – németországi nemzeti szuverenitás visszanyeréséért harcbaszálló mozgalomnak sokkal nehezebb kibontakozási esélye van, mint hasonló célú mozgalomnak Franciaországban. Németország olyan mértékű ideológiai és politikai ellenőrzés (mondhatni karantén) alatt áll, hogy őrültség lenne részéről eltérni a számára kijelölt útról. Németország csak atlantista lehet.

Franciaország viszont élő politikai műhely, ahol semmi nem végleges. A jobboldalinak nevezett Sarkozy-irányzat a baloldali internacionalistákat szolgálta, most pedig a tetőtől talpig szocialista Hollande felfedezte és meg is hirdette a nemzeti érdekeket. Jó kérdés, hogy mit fog, vagy mit tud abból megvalósítani. Ha sikeres, akkor békés úton olvad el a francia baloldaliság, ha csak taktikázott, a feléledett jobboldal demokratikus úton szorítja ki a baloldalt a politikai hatalomból.

Hasonlóan valószínűsít az említett elemző páros:

„Akkor fog majd kiderülni, hogy az európai integráció elmélyülésének és a szuverenitás döntő elemeinek feladását feltételező politikai unió megteremtésének igazi kerékkötője nem Nagy-Britannia, hanem Franciaország.”

Elsőként Magyarország nyilatkozott meg határozottan a tagállamok érdekeit összeadó európai szövetség mellett, és a tagállamokat beolvasztó, központilag irányított szuperállam ellen. A küzdelemben ma még egyenetlenek az erőviszonyok, de a változás benne érlelődik a financiális diktatúra kudarcában.

Megjelenik a Magyar Élet 2012. május 17-i számában

(Magyar Élet (Melbourne))

Szabad Hirek