2009. december 7. Közélet

<!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } -->

Európában lassan mindenhol vége lesz a recessziónak. A nemzetközi előrejelzések szerint az EU legtöbb országában valószínűleg már az év végére, de legkésőbb 2010 elejére biztosan visszatér a gazdasági növekedés. Mi leszünk a kivétel.

A magyar gazdaság 2009 második negyedévében 7,5, a harmadikban pedig 7,2 százalékkal zsugorodott össze. Az éves csökkenés, a The Economist legutóbbi előrejelzése szerint, 7 százalékos lesz. Gazdaságunk leépülése 2007 óta folyamatosan tart. A 2006. évi 3,9 százalékos növekedés 2007-re egy százalék körülire esett vissza. Ennek a közel három százalékos esésnek nem voltak külső okai, hiszen a nemzetközi gazdasági válságnak ekkor még nyoma sem volt. A gazdasági teljesítmény romlását belső ok, a "konvergencia-terv"-nek nevezett megszorító csomag okozta, amely az adók emelésével és a beruházások csökkentésével bénította a gazdaságot. A lejtmenet azóta folyamatos és gyorsuló ütemű. Alapvető oka pedig nem az azóta kitört gazdaság válság, hanem a kormány elhibázott, amputációs gazdaságpolitikája.

Amputációnak azért nevezem ezt a gazdaságpolitikát, mert fő jellemzője a következmények végiggondolása és a korrekt szakmai elemzés nélküli csonkolás, amellyel tartós, nehezen vagy egyáltalán nem gyógyítható sebeket okoz nemcsak a gazdaságnak, hanem a társadalomnak is. A megszorításokon alapuló gazdaságpolitika mindenhonnan elvesz, ahonnan nem lenne szabad, és olyan dolgokra költ, amelyeknek nincs érdemi hatása a gazdaság és a társadalom fejlődésére, ezért ezek a kiadások pocsékolásnak minősíthetők. Példaként említhetnénk a "leader" programokba öntött rengeteg pénzt, amelynek hatására leginkább a kormányhoz közeli körök gazdagodnak, és nem a vidék fejlődik.

A megszorító csomag-sorozat eddigi hatásai: a nemzeti jövedelem drámai zuhanása mellett az életszínvonal és a fogyasztás csökkenése, a munkanélküliség és az adósságállomány erőteljes növekedése. 2006-ban a fogyasztás még 1,9 százalékos növekedést mutatott.  2007-re már negatívba fordult, és 2009-ben várhatóan közel 7 százalékos lesz az éves fogyasztás csökkenés.  Ez a fogyasztás-zuhanás jelentős hatással van a családok életére, szűkíti lehetőségeiket, rontja életfeltételeiket. De rombolja a hazai kis- és közepes vállalatok esélyeit is, mivel a fogyasztás-esés piacaik további zsugorodását jelenti. Ezért a fogyasztás szándékos csökkentése csonkolásnak tekinthető.

De a munkanélküliség növekedése is csonkolás: a tartósan munka nélkül maradó ember tudása ugyanis elkopik, és ezért a későbbiekben romlanak munkába lépési esélyei. Továbbá kutatások bizonyítják, hogy a munkanélküliek fizikai és mentális egészsége is gyorsabban romlik, mint azoké, akik dolgozhatnak. Az olyan gazdaságpolitika ezért, amely nem a munkahelyek teremtését tartja legfontosabb céljának, lehetőség-szűkítő, visszametsző, amputáló gazdaságpolitika. A 2006 óta folyamatosan emelkedő és mára 10 százalék fölé kúszó munkanélküliséget előidéző gazdaságpolitika ilyen. Az adósságnövekedés is csonkolás. Mégpedig a jövő csonkolása. Ugyanis hatására nem csak a jelenben, de a jövőben is csökkennek a fejlődés lehetőségei, mivel elviszi a pénzt a hitelek és kamataik törlesztése.

2006-ban az államadósság a GDP 65,6, a teljes külső adósság pedig a GDP 90,5 százaléka volt. 2009-re az államadósság túlhaladta a 80 százalékot. A teljes külső adósság pedig 2010-re a nemzeti jövedelem 130 százaléka körül várható. Az állam mellett ugyanis a cégek, önkormányzatok, kórházak és családok eladósodása is tovább folytatódik.  Az eladósodás feléli jövőnket. A megszorítások megölik a gazdaságot, elszívják a levegőt a kezdeményezések elől. Az amputációs gazdaságpolitika ezért fenntarthatatlan. Abszurd módon a kormány mégis folytatni akarja. Erről tanúskodik az IMF-el szeptember 16-án kötött újabb megállapodás. Ennek lényege a megszorítások folytatása. Ezek között szerepel, hogy az önkormányzatoktól 80, a vasúti közlekedéstől és az alsófokú oktatástól pedig 40-40 milliárd forintot kell elvonni.

Ez a csonkolás tovább rontja az emberek életszínvonalát és életminőségét egyaránt. Ugyanis elbocsátásokkal fog járni, ami növeli a munkanélküliséget. Továbbá az életminőség szempontjából fontos szolgáltatások lefaragását jelenti, ami csonkolás.

Az IMF-el kötött megállapodásban az a legmegdöbbentőbb, hogy a kormány és az IMF nyilvánvalóan tudja, hogy a megszorítások kárt okoznak a gazdaságnak és a társadalomnak egyaránt. Ezt bizonyítja a megállapodásban lévő azon elemzés, amely rámutat arra, hogy a megszorítások hatására Magyarországon még 2010-ben is csökkenni fog a nemzeti jövedelem és a fogyasztás, valamint tovább növekszik a munkanélküliség. A megállapodás azt is világossá teszi, hogy  az önkormányzatoktól elvonni tervezett 80 milliárd, ami a GDP kb. 0,3 százaléka, csődhelyzetbe sodor majd sok önkormányzatot. Emiatt a jövő évi költségvetésbe be kell állítani egy, a GDP 0,5 százalékának megfelelő tartalékot a várható csődhelyzetek kezelésére. Ez magyarul azt jelenti, hogy a kormány és az IMF egyaránt tudja, hogy a megszorítással kárt okoz,  mégis megteszi. Azaz tudatosan és szándékosan okoz kárt.

Ráadásul a kárelhárításra több pénzt szán, mint amennyit a  megszorítással nyerni lehet. A megállapodás meglepő részlete az is, hogy a kormány ígéretet tett a hazánkban működő bankok további támogatására annak ellenére, hogy az anyabankok - az IMF anyag szerint - a közelmúltban jelentős összegeket vontak ki itt működő leányvállalataiktól, illetve, hogy a hazai cégeknek nyújtott hitelek nagysága 2008 vége és 2009 júniusa között közel 3 százalékkal csökkent. 2010 végéig, mindezek ellenére, a kormány további 270 milliárdot tart készenlétben bankmegsegítő csomagként. A bankok számára tehát van pénz, máshol viszont csak csonkolásra van lehetőség.

Ez rámutat a kormány értékrendjére, arra, hogy mit tart fontosnak, és hogy kiknek az érdekeit szolgálja.

Ezen a ponton fel kell tenni azt a kérdést, hogy vajon az IMF miért viselkedik másképpen nálunk, mint máshol? Miért ragaszkodik szemellenzősen a GDP-hez viszonyított államháztartási hiány leszorításához, vagyis ahhoz, hogy – mindegy mekkora rombolással jár -  idén 3,9 és jövőre 3,8 százalék lehet maximum a hiány?  Eközben a Financial Times brit pénzügyi szaklap például éppen most értékelte 19 ország pénzügyminiszterének teljesítményét. A több szempontos értékelés alapján a legjobb teljesítményű pénzügyminiszter a francia Christine Lagarde lett azért, mert sikeresen gátolta meg a francia gazdaság összeszűkülését és a francia emberek életminőségének és életszínvonalának csökkenését. Ezt úgy érte el, hogy  ösztönözte a gazdaságot. Igaz, ennek következtében 8 százalék fölé ugrott az államháztartás hiánya, és az államadósság is túllépte a GDP 80 százalékát.

Hasonló jó példa Lengyelország is, amelynek sikeres válságkezelését dicséri az IMF, az EU és az OECD egyaránt. Mit tettek a lengyelek? Elsősorban a munkahelyeket teremtő lengyel kis- és közepes vállalkozások támogatása és a hazai fogyasztás fenntartása segítségével elkerülték a válságot. Lengyelországban, bár lassult a gazdasági növekedés, de nem csapott át csökkenésbe. A munkanélküliség pedig 2008 eleje óta, a válság ellenére, csupán 0,9 százalékkal, 7,2-ről 8,1 százalékra nőtt. Azt is meg kell említeni, hogy a fiatalkorú munkanélküliségi  Lengyelországban 19,6, míg nálunk 26,8 százalékos. Ez nálunk együtt jár azzal, hogy a fiatal, képzett emberek nagy számban hagyják el az országot, ami szintén csonkolás, hiszen a jövőbeli lehetőségeinket rontja a legjobb szakembereink elvesztése.

Mindezek ellenére nálunk az IMF továbbra is csak a hiánycél elérésével foglalkozik. Az okozott kár pedig mintha nem érdekelné. Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy csak Magyarországon van olyan kormány, amely maga is a csonkolás, a megszorítások híve. Amely csak pénzben tud mindent mérni, és az emberek sorsa nem igazán érdekli. Amely rövidtávon gondolkodik, és nem foglalkozik a jövővel. Amely ahelyett, hogy a hazai erőforrásokra, a tudásra, az emberekben rejlő energiákra és képességekre építve próbálná kivezetni az országot a válságból, inkább a külföldtől várja a csodát. Megelégszik azzal, hogy majd akkor lesz vége nálunk a válságnak, ha nyugaton beindul a gazdasági növekedés, és ezért a nálunk működő külföldi cégek újra tudnak exportálni, és ezért embereket felvenni. Ezt a folyamatot segítendő továbbra is – a deficites költségvetés terhére - támogatja a külföldi cégeket, és továbbra is elvon a hazaiaktól. Ez passzív, rövidtávú szemléletű, jövőkép nélküli, a hazai képességeket elherdáló, a jövőbe való beruházás helyett állandóan leépítő, amputáló gazdaságpolitika. De a kormány vezetői nálunk csak erre képesek.

Eközben a világban hatalmas változások zajlanak. Ennek jele, hogy az Európai Unió, Sárközy elnök vezetésével, az országok teljesítményének mérésére új módszerek bevezetését tervezi. Végre az EU is elfogadja azt, a kutatók által hosszú ideje bizonyított tényt, hogy a GDP nem jó mutató, hiszen csak a pénzben kifejezhető teljesítményeket tudja mérni. Ezért Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász vezetésével bizottságot hozott létre azért, hogy a nemzetek fejlődését hitelesen mérő mutatószám-együttest dolgozzanak ki.

A Stiglitz bizottság előzetes eredményei már megjelentek. Legfontosabb közülük az, hogy nem elég a növekedéssel törődni. A fejlődést is célul kell kitűzni. Fejlődésről viszont csak akkor beszélhetünk, ha az emberek "jól-léte" is javul, és közben a környezetünk állapota sem romlik. Ha ebből a közelítésből vizsgáljuk a magyar állapotokat, akkor megállapíthatjuk, hogy talán nem is a GDP-vel mért nemzeti jövedelmünk drámai csökkenése fejezi ki leginkább a magyar gazdaság és társadalom mély válságát, hanem sokkal inkább a "jól-lét" és a környezet állapotának drámai romlása. A "jól-lét" mutatói között a kutatók a következőket említik meg: a fogyasztás és a vagyon - ami a jövőbeli fogyasztás lehetőségét teremti meg - alakulását, az egészségi állapot és az oktatás helyzetét, a munkalehetőségek minőségét, - vagyis, hogy milyen fajta munkákat kínálnak a cégek, például tudást igénylőt vagy inkább fizikai erőt, jó idegeket használó összeszerelőt-e -, a lakhatási lehetőségeket, a bűnözés alakulását és a politikai szabadságjogok mértékét. Ez utóbbinál fontosnak tartják, hogy mennyire épít a kormány a társadalom véleményére, mennyire teszi lehetővé a civilek számára a gazdasági döntéshozatalba való beleszólást. A "jól-lét" mutatói között kiemelik továbbá a társadalmi tőke erősségét, a társadalmat jellemző értékrendet, a bizalom mértékét és az együttműködési tőkét, vagyis azt, hogy mennyire konfliktus teremtő, illetve konfliktus kezelő a társadalom. Hangsúlyozzák, hogy a "jól-lét" megteremtésének feltétele a jövőképpel rendelkező, világos értékrendű, fejlődés- és nem növekedés- központú kormány. Az eredményes társadalom feltételeként említik meg továbbá a fenntarthatóságot. Ez egyrészt jelenti az erőforrásokkal - levegő, víz, ásványkincsek, stb. - való gondos gazdálkodást, másrészt pedig a tudásszint folyamatos emelését, az intézményrendszer működésének javítását, a korrupció visszaszorítását és az eladósodottság felszámolását.

Ha ezen mutatók alapján vizsgáljuk a magyar gazdaság és társadalom állapotát, akkor világossá kell, hogy váljék mindannyiunk számára, hogy a "jól-lét" és a "fenntarthatóság" tekintetében még rosszabbul állunk, mint a termelési-szolgáltatási tevékenységeket pénzben megjelenítő GDP alakulása tekintetében. A fenntartható és "jól-létet" is biztosító fejlődéshez vezető út a munkahelyteremtésen, a tudás és a helyi vállalkozások szerepének növelésén, az egészségbe és tudásba való hatásos - és nem hatékony, azaz csak a költségekre figyelő - befektetéseken, valamint az erős önkormányzáson és civil társadalmon át vezet. A csonkolásos, amputációs gazdaságpolitika pedig az ellenkező irányba visz:  leépítéssel,  perifériára szorulással, kiszolgáltatottá válással, értékeink leértékelődésével és általános bizalomvesztéssel jár együtt.  Pedig az élhetőbb társadalomhoz bizalomra van szükség. Bizalomra egymásban és a kormányban. A bizalom pozitív érzés és ezért javítja közérzetünket, sőt egészségi állapotunkat is. A jó közérzetű, boldog ember  nagyobb teljesítményre képes. A nagyobb teljesítmény pedig a sikeres gazdaság alapja. A sikeres gazdasághoz ezért a "jól-léten" és a "fenntartható fejlődésen" át vezet az út. Nem lehet ugyanis egészséges a gazdaság akkor, ha beteg a társadalom. Ennek a  változásnak az érdekében kell megtennünk mindent az országon belül, és ehhez kell partnereket találni kívül is: beleértve az EU-t, a Világbankot és az IMF-et is.

 Csath Magdolna közgazdász

 (Polgári Hirszemle alapján szerk.)