2010. január 18. Közélet

A második ír népszavazás „igenje” és a cseh államfő aláírása megnyitotta az utat a lisszaboni szerződés életbe lépése előtt. Ezt a szerződést az EU vezetői nagyon akarták, ezért bármire készek voltak. Az íreket újra az urnákhoz küldték, Klausnak pedig megígérték, hogy nem fogják kérni a Benes-dekrétum hatályon kívül helyezését, annak ellenére sem, hogy az sérti az EU által is fontosnak tartott emberi jogokat.
A lisszaboni szerződést kevesen olvasták.

Nem csoda, hiszen egy 388 oldalas, érthetetlen nyelven íródott anyag. Azok azonban, akik olvasták, időben figyelmeztettek a lényegre: arra, hogy nőni fog a központ szerepe az országok életében, és olyan ügyeket is magához von majd, amelyek korábban nemzeti hatáskörbe tartoztak.

2009. december 1-jétől új, állandó elnöke, valamint kül- és biztonságpolitikai főképviselője van az EU-nak. De a központosítási törekvések is azonnal beindultak. Az Európai Bizottság újraválasztott elnöke, a szocialista Barroso kijelentette, hogy az EU tíz évre szóló gazdasági tervet készít, s végrehajtása kötelező lesz a tagállamok számára. Rámutatott, hogy erre a lisszaboni szerződés teremtette meg a lehetőséget.

A szintén szocialista spanyol miniszterelnök, Zapatero azonnal csatlakozott hozzá, megígérve, hogy a spanyol elnökségnek ez lesz az egyik legfontosabb feladata. Feb­ruár 11-én már tárgyalni is kíván a tervről az országok vezetőivel.

Eközben a gazdasági válság nem múlik. Elemzők szerint jelentős javulás 2010-ben sem várható. A tíz százalék körüli átlagos munkanélküliség valószínűleg megmarad az EU-ban. A válságot az unió vezetése eddig nem kezelte túlzottan eredményesen. Most pedig a régi, rossz módszerhez, a központosításhoz fordul segítségért, abban bízva, hogy amit eddig nem sikerült megoldania, azt hátha így, felülről diktálva, sikerül.

Pedig tanulhatna a közelmúlt történelméből. A KGST részben éppen a túlzott centralizáltságba, a központi tervezésbe bukott bele. Úgy tűnik, hogy az EU vezetőinek sem erősségük a kreativitás. Bajban nem tudnak új megoldásokat keresni. A baj pedig éppen a sikertörténetként kezelt eurózónában a legnagyobb. Különösen három ország, Görögország, Spanyolország és Portugália néz szembe megoldhatatlannak tűnő problémákkal: magas államháztartási hiánnyal, ami Görögországban 12,7 százalékos, és magas munkanélküliséggel, ami Spanyolországban csaknem húszszázalékos.
Elemzők már a kilencvenes évek elején előre jelezték, hogy egy esetleges gazdasági válság hatalmas gondokat okozhat azokban az országokban, amelyek az előtt vezették be az eurót, hogy gazdaságuk szerkezeti problémáit megoldották volna. Abban reménykedhettek, hogy az euró­ bevezetése mindenre orvosságul szolgál.

Friedman Nobel-díjas közgazdász volt az egyik, aki azt jósolta, hogy az eurózóna nem lesz képes egy nagyobb gazdasági válság hatékony kezelésére.
Ennek fő oka, hogy a rendszer merev. Minden országra egységes szabályokat ír elő, bármilyen helyzetben legyenek is az országok. Ilyen szabály az államháztartási hiány három százalékon tartása. Ez az érték mesterségesen meghatározott szám. Rendkívüli helyzetben a három százalékra lekényszerített hiány olyan, mint a lázcsillapító; lenyomja a beteg lázát, de nem gyógyítja meg a betegséget. Sőt ez a tüneti kezelés még ronthatja is a beteg állapotát. Erre jó példa Magyarország.

A Gyurcsány–Bajnai-féle deficitcsökkentő megszorító csomagsorozat egyre gyengébbé és versenyképtelenebbé teszi a gazdaságot, és folyamatosan növeli a munkanélküliséget. (Mert külföldi tulajdonosoknak adták. Nem tudjuk mennyi ment cserébe a külföldről az offshore cégeken a magán számlákra, prémiumként? Amit az adófizetők pénzéből kell visszafizetni magas kamatokkal. szerk.)

A három eurózóna-tagország prob­lémáját sem lesz könnyű megoldani. Ugyanis előnytelen pénzügyi helyzetük mögött ott vannak a megoldatlan gazdasági problémák. Éppen úgy, mint nálunk. Az EU régi-új vezetőinek tehát fájhat a fejük, hogyan mentsék meg az eurózónát. Az biztos, hogy erre nem a központi tervezés a legjobb módszer. Számunkra meg az a tanulság, hogy nálunk is életveszélyes lenne az eurót a gazdaság megerősítése előtt bevezetni.

De van még egy fontos dolog, amelyre végre rá kellene ébrednünk. Az, hogy az EU-tól nem várhatjuk gondjaink megoldását. Az EU-s gazdaság gyors fellendülésének gazdaságélénkítő hatására egyenlőre nem számíthatunk. Az EU veze­tőit pedig – az eurózóna problémáinak megoldásán túl – leginkább a lisszaboni szerződés utáni új hatalmi struktúra kialakítása foglalkoztatja. Velünk kapcsolatban egy dolog érdekli őket igazán: az, hogy mindegy, milyen áron, de szorítsuk le az államháztartási hiányt 3,6 százalékra.

Itt lenne az ideje ezért, hogy saját fejünkkel gondolkodjunk! Végre támaszkodjunk saját erőnkre! Vagyis a magyar mezőgazdaságot és a hazai kis- és közepes vállalkozásokat hozzuk helyzetbe! És főleg ne felülről kényszerítsünk megoldásokat a társadalomra, hanem az emberek tudását, munkakedvét, kreativitását engedjük működni! Erre van lehetőség, csak akarni kell. Akarnia kell az ország vezetőinek és az embereknek egyaránt. Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy mások tudják és akarják képviselni a mi érde­keinket. Végre meg kell értenünk, hogy csak magunkra számíthatunk!

(Azaz a nagy kérdés: képesek vagyunk-e a korrupt balliberalizmust felszámolni törvényesen országunkban.  Ettől függ gyermekeink, unokáink sorsa. szerk.)

Csath Magdolna

( Magyar Hirlap online alapján szerk.)