Ez egy abszolút uralom, egy osztatlan diadal, egy pokoli gépezet, amelynek az a különlegessége, hogy újratermelődik és kiterjed az egész földgolyóra. Nyugati univerzalizmus, “one-worldizmus”, piacdemokrácia: különböző nevekkel lehet illetni és a legpejoratívabb jelzőkkel lehet ellátni, mégis el kell ismerni, hogy ez a halálos ideológia és praxis uralja az emberiséget fél évszázad óta, és hogy a keresztény második évezred utolsó évtizede valamiféleképpen a tetőpontját jelzi az új világgazdasággal, az agymosott, elkábított és térdre kényszerített humanoidok „nagybani” gyártójával.

A liberális piacdemokrácia – egy hamisított demokrácia, de egy igazi piac, amelyben “semminek sincs értéke, de mindennek van ára” (Alain de Benoist) - nemzetekfölötti intézményekre, valamint az egész Földön szétszóródott, általában angolszász befolyásoltságú egyetemeken “testre szabott” technokrata-pénzügyi elitre támaszkodik. Intézményekre, emberekre, de hierofantái által csalhatatlannak és felülmúlhatatlannak bemutatott doktrinális korpuszra is, amely az “emberi jogok” absztrakt és abszurd fogalmán nyugszik. Ez utóbbiak az Európa elcsábítására és minél teljesebb alávetésére szánt – görög-római cicomáit végleg levetkőző és mára ismét eredeti keleti gönceit felöltő – zsidókereszténység utolsó viszketegsége. Az ünnepélyes deklarációk által megszilárdított “emberi jogok” köré egy valódi vallás szerveződött, dogmáival, főpapjaival és változatos kényszerítő eszközeivel. Ennek az új egyetemes egyháznak a rutindiskurzusát nevezik ma Alain de Benoist nyomán “egyengondolatnak”. De mert az átlag európai – eltérően az átlag amerikaitól – nincs még totálisan elhülyítve, az elnyomó arzenálból be kell vetni a dezinformáció fegyverét is. A túléléséért erre a manipulációs technikára támaszkodó mai piacdemokrácia az athéni városállam szerves demokráciájának megfordított visszatükröződése.

Békeidőben alkalmazott háborús taktika

A dezinformáció az egymással konfliktusba kerülő népek által használt háborús felszerelés egyik kiegészítő eszköze. Mindig is így volt ez, több-kevesebb kifinomultsággal. Hadi kontextusban inkább a propaganda kifejezés alatt ismert, ma azonban, az egyén pszichológiai univerzuma fölött gyakorolt általános médiabefolyás idején joggal használhatjuk a dezinformáció fogalmat. A béke, mint tudjuk, a háború folytatása más eszközökkel. Parafrázissal élve azt mondhatjuk, hogy a dezinformáció teszi lehetővé a háború folytatását… A globalizmus háborújáét, amelyet a gyökértelenek (ó)szövetsége folytat a nemzetek ellen. Ám ha a propaganda az 1939-1945-ös európai polgárháború alatt érte is el a csúcspontját, a több mint fél évszázada aktivált dezinformáció hatékonysága minden képzeletet felülmúl. Ez tette ugyanis lehetővé Európa mentális amerikanizálódását, ma pedig lehetővé teszi a biológiai amerikanizálódását is, vagyis az őshonos népesség csökkenésének és az idegenek betelepülésének tudatos vagy öntudatlan elfogadását. Az is megfigyelhető, hogy a manipuláció tökéletesedése a piacdemokráciák apanázsa. A korszerű manipulációs módszerek csaknem tökéletesek: kivédhetetlenül rabul ejtenek. A parlamentek csupán egyszerű hitelesítő helyként szolgálnak a globalista rendszergazdák kampányaihoz. A dezinformáció egyik nagy „sikere” éppen az, hogy olyan illúziót kelt a választókban, mintha a demokratikus gyülekezetekben különböző gondolatirányzatok képviselői foglalnának helyet, holott – néhány (sajnos ma még jelentéktelen) kivételtől eltekintve – lényegében valamennyien ugyanannak a fősodratú, politikailag korrekt ideológiának a szószólói, csak éppen különböző cégérek alatt.

A szerepők

Ahhoz, hogy a lehető legmeggyőzőbb módon dolgozhassa meg a lelkeket, a demokraták által aktivált dezinformációnak szereplőkre van szüksége. Tevékeny szereplőkre, akik tudatosan mozgatják a “dezinformatív” sémát, akik ténylegesen a különböző szinteket foglalják el az információ eme “szabadkőműves hálózatának” hierarchiájában, és passzív szereplőkre, akiknek a passzivitása pontosan attól függ, hogy mennyi ideje vannak kitéve a dezinformáció hatásának. Az első kategóriába a lobbik, a szűrőügynökségek, az újságírók és a (köz)véleményformálók tartoznak (e négy típus gyakran egymásba fonódva), a második kategóriában található a közönség, valamint a bértollnokok (vagyis az újságírók döntő többsége), akik csak egyszerű rezonátorként funkcionálnak a globalista impulzusok terjesztésében.

A lobbik

Vajon még napjainkban is ellenérzéseket keltenek? Úgy tűnik, hogy nem, sőt egyenesen a tájkép részeivé váltak. A nép megszokta, hogy a médiumok beszélnek róluk, és tudomásul veszi létüket… Egy évszázada még az európai sajtó lázadónak mutatkozott e tekintetben, és nemigen hagyott ki egyetlen alkalmat sem a különböző irányultságú és különböző etnikumú szabadkőműves társaságok leleplezésére. Manapság már nemcsak, hogy elhallgatja a lobbik által a globalizmus nemzetközi motorjaként játszott kártékony szerepet, hanem egyenesen mézes-mázas cikkekben méltatja tevékenységüket. A lobbik megnyitása a külső tekintetek számára tagjaik azon elhatározásából ered, hogy klikkjüket ártalmatlan szervezetként tüntessék föl, ugyanakkor mediatizációjuk lehetővé teszi azt is, hogy ideológiailag semlegesnek mutatkozhassanak, sőt olyanoknak, mint amelyek a vélemények pluralizmusát tanúsítják és a demokrácia biztosítékaként működnek. A tömegtájékoztatás pedig cinkosságot vállal a porhintésben és valósággal ontja magából az olyan újságcikkeket és tévéadásokat, amelyekben a lobbikat a kétségbevonhatatlan egyetemes értékek hordozóiként mutatják be, amit csak undok fasiszták vonhatnak kétségbe. Sohasem annyira hatásos a lobbi, mint amikor erőit szétforgácsolva, híveit szétszórva cselekszik, hogy ily módon egy jelentős politikai, katonai vagy gazdasági esemény különböző eredetű tényezők eredményének látszódjon, holott a valóságban egy előre megkomponált ideológiai és média-művelet végterméke.

A szűrőügynökségek

A szűrőügynökségek a lobbik nélkülözhetetlen eszközei, valójában hozzájuk tartoznak. Szükségtelen lenne külön kitérni erre a természetes származási vonalra, ha nem játszana olyan lényeges szerepet a dezinformációs gépezet kibontakozásában. A sajátságos zsidó-angolszász törzsek kezében lévő sajtóügynökségek nagy többségükben csak azonos törzsi vagy ideológiai pedigréjű tagokat alkalmaznak, akik ennélfogva megelégednek a “csoport” érdekében álló információk továbbításával, miközben más híreket figyelmen kívül hagynak vagy a törzsi érdekeknek megfelelően interpretálnak. Teljesen világos tehát, hogy a sajtóügynökségek és a lobbik: ugyanaz a harc!

Az újságírók

A sajtó mint negyedik hatalmi ág kiérdemli a nevét. Uralkodókat kreál és detronizál, lankadatlanul fenekedik áldozataira, mindennapos poklot tartogat számukra, de persze azt állítja magáról, hogy kívülről szemléli a dolgokat. Féltékeny a hatalmára, és sohasem ismeri be a tévedéseit. A médiatikus templom közepén az újságíró trónol, aki ugyanakkor az “olvasottság” (a “nézettség”), a reklám, a “politikai korrektség”, tehát a lobbik rabszolgája. Valójában a rendszer egy pillanatra sem engedheti meg magának, hogy az újságírói szint, amely lényeges a dezinformációs folyamat normális működéséhez, kicsússzon a kezei közül. Az ügynökséggel ellentétben az újságírónak van arca, és elég vastag a bőr is rajta: meggyőző lehet érvek nélkül, ellen igazságokat mondhat cáfolat nélkül, tehát ugyanolyan bűnös, mint az irányítói. Nem lévén azonban megválasztva - miközben gyakran több hatalma van, mint egy képviselőnek -, csak a gazdáinak tartozik felelősséggel, a népnek viszont nem.

A véleményformálók

A média-világ perifériáján egy “díszes kompánia” sürög-forog, amelynek az a feladata, hogy legitimálja a médiumok által megszabott véleményt. A nyugati társadalom valamennyi rétegéből kikerülnek véleményformálók: tudósok, egyházi emberek, írók, sportolók, közszórakoztatók és mindenféle gondolkodók. Ők a tévé- és rádióműsorok mindennapos vendégei, az írott sajtó “vélemény” rovatának állandó szerzői, akik minden egyes alkalommal töretlen hűségükről biztosítják a globalizált piacdemokráciát, az eszementek milliói pedig úgy isszák a szavaikat, mint valaha az evangélium szavait. A véleményformálás művelői számára melegen ajánlott a szélsőbalos múlt és az “etnikailag korrekt” származás. Amikor tehát az újságírók a véleményformálókkal szembesülnek, szó sincs vitáról vagy eszmecseréről ilyen vagy olyan társadalmi problematika kapcsán. Csak a dogma uralma létezik. A templomok üresek, de a tévé- és rádióadások magukra vállalják az üresség kitöltését konszenzusos ceremóniákat szervezve, amelyek során olyan – az autentikus európai lélek számára merőben idegen – istenségeknek hódolnak, mint szervetlen demokrácia, “emberi jogok”, multikulturalizmus, emberiség elleni bűntett, holokauszmánia…

A közönség

Túl könnyű lenne felmentést adni a dezinformáció fogyasztóinak, vagyis önmagunknak. Alighogy bekapcsolja televízióját vagy kézbe vesz egy újságot, a közönség nagy része sutba dob minden kritikus gondolatot. A dezinformáció csak a mi sajnálatos konformizmusunknak köszönhetően működhet ilyen tökéletesen. Az írott és elektronikus sajtó által naphosszat ismételt egyengondolatra ugyanannyira vevők vagyunk, mint bármely más fogyasztási cikkre.

Elhallgatás és ismétlés

Manapság a közöny is kétségtelenül hatásos fegyver. Amiről nem beszél a média, az nem létezik az állampolgár szemében. Az például, hogy egy egyetemi tanárt súlyos büntetéssel sújtanak azért, mert a második világháború és különösen a holokauszt témakörében a hivatalos történetírás által ikonoklasztának tartott nézeteket hangoztat, ez egy olyan tény, amely nem létezik. Az érintetten túl csak a kárpótlási és antirasszista bizniszben érdekeltek számára kitapintható, akik ismét bezsebelhetik spicliskedésük díját. Az ismétlés ugyanilyen halálos. Amikor újságok, rádió és tévécsatornák tucatjai ismétlik heteken keresztül, hogy bűnös vagy, akkor még az ártatlanságod bizonyítéka sem segít.

Kultúravesztés

A dezinformáció előnyt húz a történelmi és kulturális ismerethiányból is, amely a felejtés eredménye, vagy azon tényé, hogy bizonyos eseményekről sohasem volt tudomásunk. Ezért nagyrészt az oktatás a felelős, amelyet persze az univerzalista klikkek tartanak kézben. Így tehát megnyílik a tér egy új történelem, egy új kultúra uralomra jutása előtt, és ezt kortársaink reakció nélkül elfogadják.

Démonizáció

A nacionalista hovatovább egy emberiség elleni virtuális bűnelkövetőnek számít, és ha nem állítjuk meg, ténylegesen azzá is válik. Íme a démonizációs séma mintapéldánya. Egy politikai mozgalom aktivistáját potenciális gyilkoshoz hasonlítani vagy a hivatalos ideológia által dezavuált politikai rezsimekkel rokonítani, ez visszavonhatatlannak szánt ítélet kimondásával egyenlő. Az összehasonlítás ez esetben redukció is, egy elv vagy egy eszme elszegényítése. Ebben az optikában a nacionalizmus “természetszerűleg” a haláltáborokhoz vezet. Majdnem azonnali válasz: a démonizáció. “Haider=Hitler”, kántálták a multikulti Hate Parade-ra Bécsbe verbuvált gyógypedagógiás bértüntetők, mígnem a happening totális érdektelenségbe fulladt…

Szakralizáció

A konkurens ideológiák halálával a liberalizmus és a piacdemokrácia abszolút uralma egyre többeket lázít fel. Érezvén a veszélyt, a rendszergazdák az utóbbi két évtizedben egy új vallásosság kialakulását favorizálták, hogy betöltsék a kiábrándító pénzuralom által létrehozott spirituális deficitet. Egyes, főleg az 1939-1945-ös periódusra eső tények szakralizációja alkotja az új felépítmény alapját. Emberfeletti, valósággal metafizikai értéket tulajdonítva ezen értékeknek, minden múlt-, jelen- és jövőbeli dolog zsinórmértékévé teszik azokat, vagyis a szakralizált eseményből kiindulva ítélik meg napjaink eseményeit is. A gazdaság, a társadalmi élet, a kultúra, az oktatás területe - mindent átitat a démonizált múltra épülő moralizáló diskurzus. Már csak egy örök emlékezésben lehet átélni a mindennapokat. Egyik oldalon hiper-emlékezet (holokauszt), másikon hiper-felejtés (gulág) uralja a lelkeket. A médiumok feladata: az „Örömhír” terjesztése, illetve minden más elhallgatása vagy befeketítése.

Kezesség

A totalitárius piacdemokrácia előszeretettel ajánlgat polgárainak utánozni vagy csodálni való mintákat: sportolókat, média-személyiségeket, show-(wo)maneket és egyéb öntömjénezőket. A nyálas középszerűség eme sokk-brigádja mindennapos rendszerességgel felvonul a médiatikus vásártéren. A megrendelők elvárásaihoz híven menet közben lesújtó véleménnyel illet egyes politikai formációkat vagy gondolatirányzatokra. A bulvárlapok és televíziós szappanoperák által elbutított fogyasztók pedig vallásos áhítattal hallgatják új “szentjeik” liturgikus kinyilatkoztatásait, akik ily módon lényegében kezességet vállalnak a rendszer mellett.

Terminológia

Rasszizmus, genocídium, intolarencia, emberiség elleni bűntett, holokauszttagadás, ordas eszmék, náci veszély stb. – megannyi gyilkos szófordulat, amelyeket azzal a célzattal ejtenek ki, hogy a priori letaglózzák az ellenfelet. Valamennyiük közül legsúlyosabb az antiszemitizmus, amelyet a rendszer ad, mintegy bejegyzett védjegyként.

A róka fogta csuka

Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon mi készteti a nyugati rendszert arra, hogy annyi sok erőfeszítést fejtsen ki a dezinformáció terén. Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy maguk a rendszergazdák is bizonytalanok a multikulturális piacdemokrácia pozitív jellege, közép- és hosszútávú fenntarthatósága tekintetében. Jól tudják ugyanis, hogy a pártatlan tájékoztatás néhány év alatt elsöpörné papírmasé utópiáikat. A dezinformáció a vesztét érző oligarchia csodafegyvere. Minden erőfeszítésük ellenére nagy az esélye annak, hogy a hazugságok túladagolása, a hivatalos diskurzus és a nép által megélt valóság közötti dichotómia és az információs technikák forradalma előbb-utóbb mindenképpen megrendíti a hatalmon lévő szupranacionális bűnszindikátus pozícióit.