2012/04/06 Közélet
Különös ügy Schmitt Pál lemondatása. Olyasféle, mint az állatorvosi ló, melyen a magyar társadalom összes létező betegsége
megtalálható.
Ha lett volna itt tisztességes, valódi rendszerváltás (mint ahogy sajnos nem volt!), akkor ilyen alpári figurák, mint Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon nemhogy miniszterelnökök, hanem egyszerű cégvezetők sem lehettek volna. Hasonlóképpen olyan „baloldalon nagytiszteletű fehérjehalmazok”, mint Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László  a köztársasági elnöki rezidencia közelébe sem kerülhettek volna.

E derék férfiak közt vannak partizánok, pufajkások, befolyásos kommunisták, besúgó ügynökök és szt-tisztek, csaló bankárok és „üzletemberek”, a saját
népükre lövető brigantik, közönséges libatolvajok, megszállott hatalommániások, megalkuvó szálláscsinálók, ócska plagizálók, pozícióhajhász dilettánsok, szolgalelkű férgek, idegenszívű árulók és önző, harácsoló, gátlástalan kalandorok stb. Nem állítom, hogy a felsorolt „közjogi méltóságok” egyforma gazemberek, de ha elfogulatlanul és őszintén (ideológiát, pártállást félretéve) vizsgáljuk őket, bizony a kiosztott jelzők közül egyik-másik valamennyiükre ráillik. Tehát legföljebb a bűnösség fokában, az elvetemültség mértékében tehetünk köztük különbséget; azonban becsületes, erkölcsös, bátor, rátermett (kiemelkedő képességő) és nemzetünknek elkötelezett személy egyetlenegy sincsen köztük.

S ez a szemünk láttára leleplez és semmivé váló selejtes emberanyag csak az utóbbi 22 év terméke. (Olvasóimat most megkímélem attól, hogy az elızı 45 esztendı hasonszőrű „csúcsvezetőit”, pártfunkcionáriusait, véreskező pribékjeit is felsoroljam.)
Nem mentem föl magunkat sem, mert abban, hogy lassan negyedszázada csak ilyen senkiháziak kerülhettek Magyarország élére (s persze a kevésbé fontos, de azért nem jelentéktelen tisztségekbe is!), mi, az „egyszerő nép”, a „szürke tömeg” is súlyosan vétkesek vagyunk. Ehhez a nemzeti tragédiához a mi közönyünk, fásultságunk, gyáva bizonytalanságunk, hitetlenségünk, szeretetlenségünk, agymosottságunk, sunyiságunk, szolidaritás-hiányunk, romlottságunk, konclesésünk és tehetetlen csodavárásunk is vastagon hozzájárul. Egy valamirevaló, életerıs, a saját sorsát irányítani tudó nép már régen szétszaggatta, vagy a pokol bugyraiba küldte volna vérszívó fosztogatóit és kegyetlen, alvilági eltipróit. Az a baj, hogy a nemzet roppant megosztott, s elszigetelt, magányos, vagy totálisan ellehetetlenített legjobbjain kívül még a tisztánlátásra, legbarbárabb ellenségei, gyilkosai fölismerésére sem képes, nemhogy a megfontolt összefogásra, ill. a hatékony cselekvésre. A magyarság minden téren a pusztulás
szélén áll, külső és belső hóhérai a legcsekélyebb ellenállás nélkül, gyakorlatilag azt tesznek vele, amit csak akarnak. Lássuk be, hogy ebbe a gyalázatba semmiképpen sem nyughatunk bele, hiszen nemcsak önmagunkért, hanem elődeinktıl kapott örökségünkért és utódaink jövőjéért is felelősek vagyunk! Fogalmam sincs, milyen katasztrófáknak, vérhullásoknak kell még bekövetkeznie, hogy a kómából végre fölébredjünk, öntudatunkhoz térjünk, és a sarkunkra álljunk. Fölösleges részleteznem azt a nyomorúságot, talajvesztettséget, amelyben tengıdünk, hiszen vészjósló jeleivel és szörnyőségeivel naponta mindnyájan szembesülünk, s halálos
villámai elıl már nincs hova hátrálnunk.
Ehhez az ördögi drámához mérve a Schmitt-ügy (vagy bármelyik politikusunk bukása) csak könnyű epizód, kezeljük hát ennek megfeleljen. Azt mondhatnám, hogy össznemzeti problémáinkhoz képest az ı csillagának fölrobbanása csupán egy jelentéktelen vihar a biliben. Megengedem, hogy a fönti „díszes társaságban” még Schmitt Pali a legrokonszenvesebb és legkevésbé kártékony egyéniség,
ám azért korántsem makulátlan és hibátlan, tehát nincs okunk krokodilkönnyeket hullatni érte. Emberileg lehet ıt sajnálni, hiszen különösebben nem ártott nekünk, bár szervilis megfelelési kényszerével, „kenyéradó gazdái” kiszolgálásával nem is sokat használt. Azt is leszögezhetjük, hogy semmiképpen sem alkalmas kimagasló szerepének betöltésére, noha el kell ismernünk, hogy nem érdemelt ilyen durva támadásokat sem (szinte minden oldalról!), hiszen nála sokkal sötétebb zsiványoknak a haja szála sem görbül kis hazánkban, Abszurdisztánban. Schmitt belesodródott egy olyan feneketlen örvénybe, ami szöröstül-böröstül elnyelte, s melyet szerény képességeivel fölfogni sem bírt, nemhogy kimenekülni belıle. Nézzük meg immár, ki is ez a „doctor universitatis” címétıl megfosztott,
lemondatott „államfő”, egy tulajdonképpen nem is létező, csak jobb híján fungáló köztársaságban.
Schmitt Pál (sportoló, közgazdász, diplomata, politikus) Budapesten született 1942-ben, 1960-ban érettségizett, majd a Marx
Károly Közgazdaságtudományi Egyetem belkereskedelmi szakán diplomázott 1965-ben. Kisdoktori disszertációját 1992-ben védte meg
a Testnevelési Egyetemen, ugyanitt 1994-tıl címzetes egyetemi tanár. Nıs (felesége Makray Katalin tornász), 3 lánygyermeke és 6
unokája van. A magyaron kívül állítólag még 5 nyelven (angol, német, francia, spanyol és orosz) beszél. Párbajtırvívóként csapatban
kétszeres olimpiai (1968 és 1972) és kétszeres világbajnok (1970 és 1971), ami példás siker. Először a Hungarhotels Vállalatnál kapott
szállodai munkatársi állást, majd 1976-ban kinevezték az Astoria Szálló igazgatóhelyettesévé, 1981-ben pedig a Népstadion és
Intézményei (NSI) főigazgatójává. 1983 és 1989 közt a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) főtitkára, utána 2010-ig elnöke, majd örökös
tiszteletbeli elnöke. 1983-tól a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, 1995 és 1999 között pedig alelnöke. 1993-97-ben madridi,
majd 1998-2002-ben berni nagykövet. 2003-tól 2007-ig a Fidesz egyik alelnöke, 2004 és 2010 közt az Európai Parlament képviselője,
2009-10-ben egyik alelnöke, 2010-tıl 3 hónapig a hazai Országgyűlés elnöke, végül 2012-04-02-ig Magyarország köztársasági elnöke.
Nem egy szokványos, hétköznapi életpálya, hanem egy fényesen fölfelé ívelı, magasan szárnyaló karrier, ahonnan jóval fájdalmasabb a zuhanás. Láthatjuk, hogy  roppant simulékony, puhagerincű, együttműködő alkat (bármely rendszerben!), amolyan konfliktuskerülő, „sikerorientált világfi”. Az athéni olimpián ugyan könnyedén megmenthette volna két ártatlan dobóatlétánk
aranyérmét, akiket nevetséges ürüggyel fosztottak meg becsületesen kivívott helyezésüktől, de sajnos nem segített rajtuk, mert nem akart ellentétbe keveredni följebbvalóival. Köztársasági elnökként is maximálisan kedvezett Orbánéknak, azaz mindent készségesen aláírt („a nemzet golyóstolla”!), amit eléje tettek, s egyetlen törvényjavaslatot sem küldött vissza megfontolásra, vagy normakontrollra, noha erre ezernyi indoka lehetett volna. Programjának egyik kiemelt célja a magyar nyelv tisztaságának ápolása és megőrzése, aminek
homlokegyenest ellentmond a hivatalából kikerülő közlemények kritikán aluli „helyesírási” és stiláris színvonala. Talán ezek miatt vált egyre súlytalanabbá, s ekkor kezdődött meg „ragyogó hírnevének” fokozatos eróziója.
A félreértések elkerülése végett szeretném pontosítani, hogy aki ezer Ft-ot lop, morálisan éppolyan bűnös, mint aki százmilliót sikkaszt, noha jogilag nyilván más megítélés alá esik. Egy anekdota szerint G. B. Shaw, a neves ír-angol drámaíró, egyszer fogadásból odament egy csinos, előkelő dámához, s csekély köntörfalazás után megkérdezte tıle, hogy hajlandó-e vele lefeküdni tízezer fontért. A
hölgy némi habozás után beleegyezett az aktusba. Ezután az író csökkentette az árat, s csupán száz fontot ajánlott ugyanezért. A lady fölháborodva kelt ki magából, hogy minek nézi ıt a mővész úr. Mire Shaw gúnyosan megjegyezte: azt, hogy ön kicsoda, az imént tisztáztuk, most már csak a tarifáról alkudozunk. Hát így van ez valahogy Schmittünk pálgiumával (!) is, mert mások szellemi
termékeinek eltulajdonítása is lopásnak minősül, függetlenül attól, hogy néhány passzusról, vagy egy komplett dolgozatról van-e szó; de az sem sokat nyom a latban, hogy az esemény 20 évvel ezelőtt történt, ill. napjainkban. A törvény persze ismeri az elévülési időt, de erkölcsileg egy ilyen cselekedet semmiképpen sem igazolható. Hiába voltak akkor mások a doktori disszertáció benyújtásának szabályai, mint most – azaz, ha nem is volt kötelező eredeti gondolatokkal vagy önálló kutatási eredményekkel elállni, még nem jelenti azt, hogy az értekezés saját szövegének megfogalmazását is mellőzhetjük –, lopni sohasem szabad; tehát akárki
akármit mond, ez a magatartás kimagyarázhatatlan. Ostobaság az a vélekedés is, hogy rendben van, akkor fosszák meg ıt a kisdoktori címétől, de tartsa meg az elnöki funkcióját. Ilyen hendikeppel állandó közröhej tárgya lenne, s a rácsimpaszkodó sakterlegények az ırületbe kergetnék. Persze, ha zsidó, vagy szabadkőműves lenne szegény, akkor kaphatna némi esélyt a túlélésre, de hátrányos pedigréje, szerencsétlen gój magyarként megfojtanák egy kanál vízben. Higgyük el, sokkal jobb neki így! Ezzel az éhes, talmudista
hiénacsordával még egy feddhetetlen, nála sokkal bölcsebb és karakánabb oroszlán-hazafi is nehezen küzdhetne meg, de Schmittet napok alatt fasírttá darálnák. Ezen a vívópáston ugyanis nem jámbor olimpikonok mérkőznek egymással; ez a vámpírbanda friss csapolású vért kíván, hogy kielégíthesse mohó vágyait! Jól tudom persze, hogy a játszma mögöttes célja itt Orbánnak és kormányának kinyírása, s még inkább Magyarország totális térdre kényszerítése volt; nem véletlenül folytatják több hónapja összehangolt rágalmazásaikat, „vizsgálataikat”, „leminősítéseiket” ellenünk. Noha nincsenek illúzióink a „kiskanásszal” kapcsolatban sem, a leváltásának jogát mindenképpen fönntartjuk magunknak. Nehogy már Izraelbıl, az USA-ból vagy az EU-ból utasítsanak
bennünket, hogy milyen vezetést válasszunk magunknak, s miféle módon próbáljunk élni a saját hazánkban!
Megbízható orvosi forrásokból hallottam, hogy Tulassay Tivadar, a SOTE rektora, a kétes hírő, álkonzervatív Professzorok Batthyány Körének tagja, ócska komédiát játszott akkor, amikor Schmittbe harapott, majd 10 évesre nyúló megbízatásának vége elıtt 3 hónappal, teátrálisan lemondott. A fönöki hatalmával rendszeresen visszaélı, vakoló profnak ugyanis nem volt vesztenivalója, mert rektorságát kivéve gyermekklinikai igazgatói posztját, tanári és egyéb címeit is megtartotta. (Egy svédországi magyar fıorvos barátom mondta a következıket: „Amit a farizeus Tulassay mővel, az egy komoly nyugati egyetemen elı nem fordulhat, vagyis aki pozícióját kihasználva, ilyen business-jellegő árukapcsolással érdemtelenül kerül publikációkba, pláne, ha azokat futószalagon, százas nagyságrendben gyártják számára, az nagyon megégeti magát. Tudományetikai tanács elé citálják, megszégyenítik, s az egyetem a professzori címétıl és minden rangjától megfosztja. Követeljük Tulassay Tivadar másokkal társszerzıségben ’írt’ publikációinak
átvilágítását, s azokban Tulassay aktív közreműködésének bizonyítását!”) Nesze nektek megvezetett, balf@sz diákok, lehet tüntetni a bizalmat vesztett, „magára hagyott professzor úr” rehabilitálásáért! Megjegyzem még, hogy Schmitt irományának kivesézése után számos „foxi maxi” diplomamunkát és doktori disszertációt is melegen ajánlunk utólagos, beható vizsgálatra, mert nem kétséges, hogy a bolsevizmus alatt igen sokan jutottak még hasonló privilégiumokhoz. S ha a kettős mércét el akarjuk kerülni, akkor bizony senkivel sem tehetünk kivételt, bármilyen polcra helyezték késıbb, jutalmul „hőségéért és megbízhatóságáért”. Mellesleg szólva, színház az egész világ; azaz tervszerő forgatókönyv, megkonstruált dramaturgia szerint zajlik a nagy virtuális szemfényvesztés. Ha az
elnöki sérthetetlenséget komolyan vesszük, akkor hivatali ideje alatt Schmitt semmilyen korábbi ügyéért nem támadható, legföljebb azért, ha ezekben az években valamilyen visszaélést, bűncselekményt követ el. (Tehát a doktorságát sem vehették volna el, legföljebb mandátumának lejárta után, és akkor is kizárólag bírói úton! Furcsa, hogy a környezetében levı jól fizetett „szakértők” közül errıl senki se világosította fel.) Effélékről azonban nincs tudomásunk. Valószínű az is, hogy Orbán beáldozta egykori kegyeltjét, hogy a saját megtépázott nimbuszát menthesse. Legalábbis kapaszkodót, hatékony védelmet nem nyújtott számára, így Schmitt körül szépen lassan elfogyott a levegı. Elég különös a Magyar Nemzet (MNO) névtelen vezércikke, valamint a köpönyegforgató, hitvány Bayer
Zsolt (Kurír, Kacsa Magazin, Népszabadság, Demokrata, Magyar Hírlap, Echo TV, Magyar Fórum?) időzítetten provokatív eszmefuttatása a Széles Hírlapban, mert normális esetben ritkán fordul elı, hogy valakit a saját táborából kapacitálnak távozásra.
Gyorsan összeáll a kép: a HVG, Tulassay, Bayer, a szocik, a liberósok (LMP), a „polgári, urbánus keresztények” (Fidesz-KDNP) s a gyülevész zsidók fonták a hálót Palkó vitéz körül. Elég undorító cselszövés!
Hogyan tovább? Esetleges utódként Kövér László, Áder János, Martonyi János neve dobódott föl kormányoldalról, míg Iványi
Gábor (a röhejes Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció futtatottja), Sólyom László, Morvai Krisztina, Ángyán József, Balczó András
és Rácz Sándor az ellenzék, ill. a civilek jelöltjei. Az is szóba került, hogy a leendő elnököt válassza meg közvetlenül a nép (aki
jelenleg legföljebb irányított „szavazásra” képes!). Afelıl ne legyen kétségünk, hogy a legrosszabb változat érvényesül majd, mert
arra méltó, tisztességes, hiteles vezetıt ilyen rothadó, bőzlı közéletben véletlenül sem ajándékoznak nekünk, nehogy még azt higgyük,
hogy itt tényleg szabadság van, s mi magunk intézhetjük a sorsunkat. Szilárd meggyőződésem, hogy amíg ki nem harcoljuk a teljes
rendszer- és államformaváltást (a királyságot vagy a kettıs fejedelemséget), addig csak az eddigiekhez hasonló korcs és korrupt,
dróton rángatott bábuk uralhatnak bennünket; vagyis tökmindegy, hogy miként döntenek a fejünk fölött, az biztosan nem válik a
javunkra. Tehát tőrünk-e változatlanul mindent, barmok módjára, vagy föllázadunk elviselhetetlen rabságunk és kínjaink ellen?
– ez itt a lényegi kérdés, a többi csak üres beszéd. Honfitársaim, válasszatok! Köztársasági elnök helyett, immár egy biztonságosabb  jövőt s egy magyarokhoz illő, boldogabb életet!

Szabad Hirek