2011/05/07 Közélet
Dávid-csillagos zászlót is égettek a (fizetet) tüntetők, és nekem nagyjából ekkor lett elegem a hírek követéséből. Nem mentem ki, az egész, úgy, ahogy van, taszít, nem mintha elég sok részigazságra nem bólintanék rá. Csak valahogy ez az egész – túlságosan heves. És túlságosan átlátszó. Kezdve a zászlóégetéssel, amiről, ha jobban megnézzük, kiderül, hogy a zászlónak nevezett vászondarabkán egy leginkább homokórára emlékeztető alakzat áll, általános iskola harmadik osztályának színvonalán maradva beleképzelhetünk egy félbevágott rombuszt, s a kép a csúcsok szembefordításával sikerült ilyenre, de hát ne képzelegjünk. S a zászlóégetés, ha annak nevezzük, abból állt: egy tűzoltóság-feliratú kabátot viselő ember ügyködött vele, hárman fényképezték, plusz az, aki az általam látott képet készítette, tömeg meg sehol.

De mondom, ne képzelegjünk, azon különösen ne, hogy hát vajon hol is voltak e derék rendvédelmisek akkor, amikor mindenki bajban volt; talán csak nem azonosítatlan erősítésként szolgáltak és védték – no, vajon mit, vajh kiket? Ez jut az ember eszébe, minden szimpátia ellenére, mert hát, tényleg, mit is védelmeztek ennyire az elmúlt akár csak két évtized során? Tüntettek-e bármikor amiatt, mert a munkájuk tekintélye forgott kockán, nyilvánvalóan hamis politikusok szolgálatában?

Füstbomba, könnygyertya, egyéb pirotechnikai varázslatok; amit korábbi megmozdulásaik során, mert hát, igen, valóban kivonultak ők, olyan szordínósan, a Gyurcsány-éra alatt is, elkvaterkázgattak ellen-sorfalat álló kollégáikkal, de eszükbe sem jutott megrohamozni a Parlamentet, vagy egyéb módon indulattal túlfűteni a demonstrációt. Zsörtölődtek, szép szolidan, ám most, amikor egy olyan kedvezmény elvonásának-elveszítésének lehetősége merült fel, amelynek jogossága amúgy legfeljebb ha az állomány negyedét-ötödét érintheti (kivéve természetesen a tűzoltókat), akkor előkerülnek a füstbombák. A legkomolyabban kérdezem: az, aki évente akár csak kétszer-háromszor néz farkasszemet nyolc-tíz nehézfiúval, forró nyomot követ egy bankrablás után, s közben golyóba szalad, vajon miért érzi úgy, hogy az egész szolgálati idejében legfeljebb ha tilosban parkoló autókat büntetgető kollégát ugyanúgy megilleti a szolgálati nyugdíj-kedvezmény?

Ugyan, súlyozzunk már  így is, egyszer. Hogy ugyanannyit teljesít-e szolgálati évei alatt a kommandós, mint az irodista? A törzszászlós-gépírónő, aki semmivel sem végez nehezebb munkát egy bérszámfejtőnél – csak sokkal rövidebb ideig kell gépelnie a nyugdíjig. Hagyjuk, Lamentálhatnék itt nagyon sokáig, de minek. A lényeg úgyis csak annyi: van egy irdatlan költségvetési hiány, egy majdnem megoldhatatlan elosztási feladat. Akiknek ezt köszönhetjük, szinte az utolsó pillanatig a legnyugodtabban zabrálhattak, ha volt is morgolódás, akkor idejében megérkeztek a füstbombák. Akkor is, csak egészen más céllal.

Tárgyalni – kell. Van, amit – a nagyon rövid költségvetési póráz ellenére is – lehetne jobban csinálni.  Ami egyértelmű: szakmai vitákat kell folytatni, mindenről, akár tetszik, akár nem az érintetteknek. Mindkét oldalon. És nyilvánvalóvá kell tenni, például, a szakmai munka kritériumait, azon belül az egyes területekhez csatolni a kedvezmény-elveket. Az nem megy, hogy a tegnapi mondatomat idézzem, hogy azt, ami eddig mindenkinek járt, most mindenkitől elvesszük. De az sem megy, hogy mindenki csak addig értse meg az államadósságból fakadó probléma-halmazainkat, amíg annak valamilyen megoldása meg nem sérti az ő privilégiumait. De akkor aztán nekilát a ködösítésnek, rogyásig.

Szabad Hírek(FreePress)