Közben azonban a többség a Nyugatról
álmodozott és a kapitalizmus áldásairól. Az onnan érkező propaganda
pedig egy idealista világképet vázolt elénk, ahol még szerepe van a
vallásnak, igazságosságnak és egyéb hasonló nagyságrendű értékeknek.
Vagyis
röviden: szent meggyőződésünkké vált, hogy az ún. szocialista országok
materialista erkölcsi alapokon nyugszanak, a nyugati, kapitalista világ
pedig az idealizmus hódolója.
Amikor megérkezett hazánkba a
kapitalizmus első rohama, az első áldozatok gondolkodóba kellett, hogy
essenek. Mi köze van annak az idealizmushoz, ha valaki egyszerűen azért
veszíti el az állását, mert más valakinek az ő kidobása anyagi hasznot
jelent? Mi köze annak az idealizmushoz, ha valakit olyan helyzetbe
hoznak a munkahelyén, hogy, ha kinyitja a száját az őt érő
igazságtalanságok miatt, akkor azonnal röpül?
Porhintés gyanánt
kilátásba helyezik neki, hogy bírósághoz fordulhat, ha nem tetszik a
döntés. Ahhoz viszont már nagyon "idealistának" kell lennie valakinek,
hogy úgy képzelje el az életét, hogy fennmaradó napjait, éveit ezek
után már csak bírósági tárgyalásokon fogja eltölteni. Összekuporgatott
pénzecskéjét pedig elvesztett pereinek finanszírozására fordítja -
ellenfelei nagy örömére. Sőt, ha szükséges, még hitelt is vesz föl erre
a célra. És ezt még az idegei is a végtelenségig bírni fogják!
Amikor a fenti jelenségek tömegméretűvé váltak, a legtöbb embernek fel kellett volna kapnia a fejét: "hát mi a különbség a rabszolgatartó és a kapitalista társadalmi rendszer között tulajdonképpen?"
Hiszen a hír már a szocialista időkben szárnyra kelt, miszerint az
egyiptomi piramisok építői nem rabszolgák, hanem jól fizetett és
infrastruktúrával, meg elemózsiával kitűnően ellátott bérmunkások
voltak és annak is, hogy már a zsidó vallás feltalálásánál sokkal
korábban bevezették például a rendszeres munkaszüneti napot is.
Elmondom,
mi a különbség: a rabszolgatartó társadalmak még valóban az idealista
kategóriába sorolhatóak, ellentétben a kapitalista társadalmakkal. Ezek
a népek még hittek az isteni igazságosságban és ezen hitük alapján
építették föl társadalmi szerkezetüket is. A kapitalista társadalom
pedig már az égvilágon semmi másban nem hisz a pénz hatalmán, a szabad
versenyen és ebből következően az "erősebb győz" elvén kívül. Ennek a
jelenségnek ismerjük a kutyás változatát is, de szalonképesebben inkább
úgy fogalmazzunk, hogy ember embernek farkasa. Ámbár miért is bántanánk
folyton szegény farkasokat, akikről az utóbbi évek kutatásai során
kiderült, hogy magasfokú szociális szervezettségben élnek, rendkívül
szolidárisak egymással és társaik meggyászolására is képesek?
Fentiek
ellenkezőjéről az a trükk se győzzön meg bennünket, hogy sok ilyen
ország az alkotmányában vezeti a "szociális piacgazdaság" megnevezést.
Ez a kis kozmetikai csel válságok esetén azonnal érvényét veszti!
A
vallások teljes ellehetetlenítése Nyugaton tökéletesebben sikerült,
mint azt bármely kelet-európai kommunista diktatúra álmodni merte volna
magának! Ahol a pápa már a kancellár alkalmazottja és csúszva-mászva
kepeszkedik a kereszténység legfőbb ellenségei előtt, hitsorsosainak az
egyházból való kipenderítésére is hajlandóan. Amikor olyan országokban,
amelyek a katolicizmus fellegvárai voltak, egy tollvonással sikerül a
kereszteket elűzni az iskolákból és középületekből. Na persze, azért
akadtak olyanok is, akik ezt nem hagyták szó nélkül. Hát ezt már
tényleg csak a köztereken felállított keresztek szétfűrészelésével
lehet überelni. Mert hát überelni, azt, ugye kell! Nem?
Visszatérve
a bevezetőben említett szembesítéshez a kapitalizmus és kommunizmus
között, még azt is meg kell említeni, hogy bizony a kommunizmus
ideológiájában sokkal több az idealista vonás, mint a kapitalizmuséban.
Először
is: a kommunizmus az emberek hitére épített (már legalább is a kezdeti
elképzelés szerint). Annak is megvolt a liturgiája, szentjei és
ünnepei. A vallásos szimbólumai és papjai, akik dogmákkal tömték tele a
hívek fejét, az eretnekeket pedig az inkvizíció elé citálták, majd
elítélték, pellengérre állították, lecsukták, kivégezték őket.
Megvoltak a külsőségei, jelei, zászlai, képei, szobrai, ruházata.
Minden ugyanolyan rendszerességgel ismétlődött, mint az egyházi évben.
Sőt, még megvalósíthatónak vélt magasabb rendű célokat is állított az
emberek elé. Hasonlóan egy valláshoz.
De miféle magasabb rendű
célokat állít a kapitalizmus a hívei elé? Azzal, hogy pénzt ad az
embereknek, amiért nekik rabszolga módjára a munkaadójuk eszközévé kell
válniuk? Afféle géppé, amelynek még azt is előírják, hogy mit viseljen
szabadidejében az utcán, nehogy cége "jó hírnevét" veszélyeztesse.
Ennek a lojalitásnak fejében a szisztéma rászoktatja rabszolgáit
mindenféle haszontalan kényelemre és ostobaságra, amelyet azok teljes
odaadással követnek is, készségesen ki is fizetik a saját, kemény
munkával megkeresett pénzükkel, ezzel az emberiség végső
elhülyüléséhez, degenerálódásához kövezve az utat.
Cserében
elvárja a rendszer, hogy a polgárok jó konzumensek legyenek, vagyis
magyarul, minden hülyeséget megvásároljanak, megnézzenek, elolvassanak
és végképp elveszítsék kritikai érzéküket. Az a dicséretre méltó
polgár, aki ezt tökélyre viszi. Ennek fejében a rezsim jogokat,
rangokat ad olyan embereknek, akik azokért nem dolgoztak meg, akik
azokat nem érdemlik, nem méltóak rájuk, ezzel pedig elszabadítja a
hiúság, az önteltség végtelen és megállíthatatlan lavináját.
Egyes
országokban pedig már az egészségügyi személyzetet is arra
kényszerítik, hogy saját kérésükre megölje az embereket, ha már nincs
kedvük tovább élni. Egy istennek ebben a világrend(etlenség)ben
természetesen semmi keresnivalója nem lehet. Hiszen, ha elé állítanák
ezt a tükröt, akkor rá kellene döbbennie a sokaságnak: odáig fajult,
hogy Istent játszik! Mi sem könnyebb, mint ezt tennie, hiszen ennek a
rendszernek nincs rendszergazdája.
Szerintem még Marx sem álmodott a belső elszegényedés ilyen gazdag tárházáról, amikor "A Tőké"-t írta.
Vagyis,
felfedhetjük végre a Nagy Titkot: valójában a kommunizmus az idealista
(hit amit nem kell bizonyítani elv) alapokon álló társadalmi rendszer, a kapitalizmus pedig csakis
materialista ( pénz istensége) fundamentumon terül el és az égvilágon semmi köze sincs az
idealista gondolkodáshoz. Eltekintve most a játékautomaták, vagy a
lóversenyek rendszeres látogatóinak nyereménybe vetett notórius
hitétől. Ami körülbelül azonos kategóriába sorolható a tőzsdei
játékosok hitével.
Mi pedig naivan elhittük, hogy jobbra
cserélünk rosszabbat, pedig valójában csöbörből vödörbe, vagy két szék
közt a pad alá estünk, kinek hogy tetszik. Szabad kiválasztani, elvégre
szabadságban élünk, nem? A figyelmeztető hangokat elengedtük a fülünk
mellett, nem is akartuk meghallani azokat. Mi hinni akartuk, hogy a
másik jobb. Most jöhetnék a szomszéd rétjével is. Különösen mi,
magyarok hittük mániákusan mindig, hogy mi igenis a nyugati kultúrához
tartozunk, oda igyekszünk és ebből még most sem akarunk engedni, amikor
itt áll a szemünk előtt a véres valóság.
Ha már teletűzdeltem
ezt az írást jó öreg magyar közmondásokkal, akkor zárásként is hadd
engedjek meg magamnak még egyet: "Okos ember a más kárán tanul".
Kedves magyar Testvéreim! Egyszer már hadd legyünk mi az okos emberek.KommentA cikkből nem következik, hogy vissza kívánjuk a háborús bűnös ordas eszmét a kádárizmus gyilkos aljasságait.
(Radikal puzzle.com alapján szerk.)
Kapcsolódó hírek:
A felsőrendű zsidó, aki nem vallásos, nem tud héberül, és nem Izraelben él, kicsoda, micsoda?
"Társadalmi méretű gazemberség és félrevezetés" - szakjogász a Kúria döntéséről
35 évet kapott egy pedofil brit zenész - Lan Watkins, semmi jel a megbánásra
Balogh István "nem emlékszik", mennyiért vette a házát