„Magyarország nem engedheti meg magának” – mondja Lázár – „hogy évente több mint 50 milliárd forintot fordítson harmincezer életerős, munkaképes ember ellátására. Az országnak szüksége van erre a harmincezer emberre, mert hozzájárulhatnak az ország biztonságához – jelentette ki. Hozzátette ugyanakkor, a hétvégén megjelent eltérő értelmezésekkel szemben bányászokra, vegyészekre, zenészekre nem vonatkozik indítványuk, amely szerinte egy diszkriminatív rendelkezést számol fel. Kitért arra is, azt fogják kezdeményezni, hogy a szolgálati nyugdíjban részesülő 57 éven felüliekre ne terjedjen ki a felülvizsgálat.”

Ez a kijelentés, ebben a formában, talán megállja a helyét. A gondot csupán a „talán” szó hangsúlya jelenti. Egyre erőteljesebb, megnyomottabb. Elég csak egy-két hozzászólónkra odafigyelni, hogy másról ne is beszéljek. Mert ez a talán olyan kételyeket kezd hordozni, amelyekre nem jó válasz az, hogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Mert hát mennyi is az annyi? Mennyiért érte meg visszamenőleges hatályú törvényt alkotni, immáron harmadszor nekifutva, mennyi folyt be, mennyi folyhatna? Mennyit jelentett a magánynyugdíjpénztárak kötelező jellegének megszüntetése? Úgy nagyjából nézve: jó-e az, ha a sarokszámokkal többé-kevésbé tisztában vagyunk, ám a sarkalatos törvények konkrét tartalmáról az elképzelések is éppen csak párafelhőként jelennek meg?

Mint ez a Lázár-javaslat, amelyről annyit tudunk, hogy bizottsági tárgyalásáról még a KDNP is kivonult, elsősorban azért, mert nem mondhatták el a véleményüket. Ami azért súlyosabb jelzés annál is, mintha magán a törvényen kaptak volna hajba. Kinek jó azt látni, hogy ilyen feszültségek keletkeznek a kormánykoalíción belül? Ráadásul a többes szám alkalmazása korántsem fejedelmi többes….

De tényleg: kinek jó az, ha egyre gyakrabban érezzük úgy: tulajdonképpen azzal is kezdhetnénk a takarékos állam kialakítását, ha szélnek eresztjük a kormányt. Mert szükség, az mintha nem lenne rá, pedig a szükség egyre nagyobb. Fokozódik, mint a nemzetközi helyzet. S gondolok itt legkevésbé a New York-i szobalányokra, mert azok, ha egyszer nemet mondanak az IMF-nek, akkor ott „nem van mondva”, oszt annyi. Ne csapongjak, maradok helyben: minek oda kormány, ahol a legnagyobb vihart kavaró törvényjavaslatokat rendre egyéni képviselői indítványoknak köszönhetjük? Nem előzi meg őket kabinetülés, tárcaszintű kialakítás, hatásvizsgálat, mi egyéb, de annyira nem, hogy még azt sem tudjuk meg belőlük: kikre is vonatkozik. És kikre nem. Csak később, napok múltán, miután átvitázott rajta az ország, jön a javaslat benyújtója, és azt mondja, hogy félremagyarázták. Mit is? Idézem.

„A Javaslat módot ad arra is, hogy a törvényhozó a jelenleg már fennálló nyugellátásokat is ezen alkotmányi elveknek megfelelően rendezze át, oly módon, hogy a jelenleg nyugellátásban részesülő, az öregségi nyugdíjkorhatárt még be nem töltött személyek a társadalombiztosítási vagy a szociális rendszer keretében, illetve a munkaerőpiacra való visszatérés lehetőségének megnyitásával a megélhetésükhöz hozzájáruló juttatásban részesüljenek”.

Na már most: ez a benyújtott törvényhely-javaslat indoklása. Mi nem derül ki belőle? Hogy a 32 évnél fiatalabb, de az 57 évnél idősebbekre nem vonatkozik. Nem is derülhetett ki belőle, hiszen a benyújtás után három nappal derült ki, hogy ezt az opciót a benyújtók csak most fogják kezdeményezni. De az sem, hogy a korábbi rendnek megfelelően nyugdíjba ment dolgozók közül csak egy bizonyos réteget érint, mondjuk, a 43 éves rendőrt igen, de a 42 éves balett-táncost nem. Miért is? Oké, hogy „csak”, vagy „mer'azér”, de legalább ennyit írjanak bele. Ne keressük a sorok között. És sok minden egyebet sem tudunk meg belőle, nevezetesen azt sem, hogy hiátusainak kiegészítésére készülnének a benyújtói; ez, egy békésebben telt hétvége után (nagyobb meleg, esetleg BL döntő két magyar finalistával, netán a béke Nobel-díj átadása valakinek a magyar rendszerváltás folyamatáért, szóval van lehetőség bőven), mondom, pörgősebb hétvégén tán fel sem merül a pontosítás igénye. Csak benyújtják, s úgy marad, benne például azzal az izgalmas félmondattal: a munkaerőpiacra visszatértek „a megélhetésükhöz hozzájáruló juttatásban részesüljenek”. Azért ez is egy hoppá-élmény, csoda, hogy senkinek sem tűnt fel az értelmezés során.

Mert hát mit jelent az, hogy „hozzájáruló”? Fordítsuk le. Van egy bizonyos összeg, amely, normális körülmények között, elegendő fedezetet nyújt a megélhetésre. Ezt az összeget az ember a munkaerőpiacon keresi meg, munkavégzése eredményeképpen. Ám itt és most már az fogalmazódik meg, egy törvény indoklásában: a kereset a jövőben legfeljebb hozzájárulás a megélhetés teljes költségeihez, és nem annak szükségletekhez mért fedezete. Ráadásul, mint a pályázatok esetében, itt is egyre kérdőjelesebb és véleményesebb az utó-finanszírozás ideje, kerete, teljesítése. S még folytathatnám, akár egy az egyben Hofi szavaival – apropó: nem kellene lassan szert tennünk egy hozzánk húzó, de elég őszinte s szókimondó Hofit kerítenünk magunknak? No, ez csak eszembe jutott, most még maradok a lényegnél: kinek jó ez? (Kibontva lásd fentebb).

Kinek jó az, ha a legjobb szándék is ötletelésnek tűnik, kinek jó az, ha elolvasva két kormányzati politikus véleményét az oktatási reformról, csak azt az egyet nem értjük: miért is az ellenzék, és csak az ellenzék kelti itt a zavart? Kinek jó az, ha egyéni képviselői indítványok sorra vonják  – lényegében – tárcák sorának szakapparátusait a feleslegesség gyanújába? Vircsaft ez így, kérem-alássan.

S ezért egyébként abban minden további nélkül, mélységesen egyetértek Lázár Jánossal, hogy „Magyarország nem engedheti meg magának”. Így van. Mi az, hogy.

Mint tudjuk a rokkantaknak a ellátása a törvény szerint csökkentendő. Vajon ha sikerül dolgozni. A betegségük miatt növelik a táppénzt. Akkor mi is lesz itt tulajdon képen.

Minden szakember tudja, hogy 55 év felett nincs lehetősége "könnyített" munkakörben. Még akkor is ha dolgozni akar.(magyar-hon-lap)

Szabad Hírek