2010.09.01. Közélet

Budapest, mely oly sokszor fordított már hátat történelmi értékeinknek, nagyon rossz állapotban van, mert az emberek lelki betegek és elfáradtak. Egyszer egy külföldi turista megkérdezte tőlem: "Miért van az, hogy itt nem mosolyog senki?" Mert az emberek nagy része már csak a túlélést akarja. Csak valahogyan mindig menjen tovább a szekér. Rövid írásomban arra keresem a választ, hogy vajon van-e kiút annak a városnak a számára, mely javarészt mégiscsak annyi felemelő történelmi eseménynek volt színhelye, ahol annyi hős született és áldozta életét azért, hogy nekünk legyen esélyünk a jövőre. Igen, a lerobbant, az elszegényedés határán támolygó városrészekben is élnek családok, akik élni akarnak és ezért az életben maradásért nap mint nap megküzdenek, küszködnek. Más lehetőségük már nincsen, fel pedig nem akarják adni. Csak azért is gyermeket vállalnak, esténként együtt sétálnak a magyar családok, tolják a babakocsit, még a veszélyesebb városrészekben, lepusztult játszótereken is. Mert élni kell! … Az itt élő emberek teherbírása azonban már a végső határán mozog. Mivel Budapesten és környékén viszonylag kis helyen él nagyon sok ember, ezért a kiábrándulás, a feleszmélés is látványos lehet.

Elveszett-e Budapest?

Budapest, mely oly sokszor fordított már hátat történelmi értékeinknek, nagyon rossz állapotban van, mert az emberek lelki betegek és elfáradtak. Egyszer egy külföldi turista megkérdezte tőlem: "Miért van az, hogy itt nem mosolyog senki?" Mert az emberek nagy része már csak a túlélést akarja. Csak valahogyan mindig menjen tovább a szekér.

Rövid írásomban arra keresem a választ, hogy vajon van-e kiút annak a városnak a számára, mely javarészt mégiscsak annyi felemelő történelmi eseménynek volt színhelye, ahol annyi hős született és áldozta életét azért, hogy nekünk legyen esélyünk a jövőre.

Mint manapság a nagyvárosok általában (sajnos), úgy Budapest is magán hordozza a lakosság mindenféle bajának tüneteit. Kevés a valóban életképes közösségek száma, az emberek magányosak. A rendszer elsősorban lelki drogokat kínál a lakosságnak, melyek csak látszólag enyhítenek a bajokon. Valójában mindenki csak egyre mélyebbre süllyed velük.

Tagadhatatlan, hogy egy nagyvárosban lehet a legkönnyebben elzülleni. Ez alól csak nap mint nap folytatott, szívós szellemi ellenállással tudja kivonni magát az ember. Ez olyan sok energiát emészt fel, hogy sokaknak nem is sikerül, vagy kompromisszumokat kötnek saját magukkal, esetleg feladják, bár nem érzik jól magukat. Mint tudjuk, a Sátán nem azt mondja senkinek, hogy tedd meg ezt vagy azt a rossz dolgot. Nem. Csak annyit mond, hogy lehetsz egy kicsit elnézőbb is magaddal szemben. Ez ellen pedig küzdeni nagyon nehéz.

A napokban többször is sétáltam estefelé a budapesti belvárosban, hogy képet kaphassak arról, hogyan kapcsolódnak ki az emberek Budapesten.
A nagymértékű idegen jelenlétbe most nem megyek bele, de az is van. Ami talán ennél is rosszabb azonban, az a magyar fiatalok állapota, mind szellemi, mind testi értelemben.

Hétvégéken jellemző módon bevásárlóközpontokban tölti az időt sok ember. A gimnazista-korú fiatalok elképesztő látványt nyújtanak. A fiúról nem lehet első ránézésre eldönteni, hogy fiú-e, a lányról meg, hogy lány-e. Magyar szóval leírhatatlan az öltözködési stílusuk, mégis beszédes: ruházatukkal teljesen abszurd módon valamiféle egyéniséget szeretnének felmutatni. Mivel azonban a legtöbb ruha ugyanarra a sémára épül (nesze neked egyéniség), az öltözékek egyediségét a gyártók a színek és formák egymásra licitáló, oly mértékben rikító ábrázolásával kívánják elérni, hogy az embernek már-már az az érzése: megannyi bohócruhába öltözött fiatal van körülötte.

A külsőségeket feltétlenül előtérbe helyező öltözködés, a megjelenés persze visszahat az ember lelkére és ezek a hatások egymást egyre csak erősítik. Bárhol jár az ember a városban - hihetetlen, de így van -, az emberek egy része minden lehetséges tükröződő felületen önmagát(!) bámulja. Saját magában gyönyörködik. Ez egészen odáig megy, hogy egy elvileg egy párt alkotó lány és fiú nem is beszél egymással, hanem kölcsönösen önmagukat bámulják kirakatok üvegeiben, illetve azt nézik, hogy a járókelők nézik-e őket. Mivel elég sokan, talán már öntudatlanul is így viselkednek, a járókelők összképe robotok egyfajta groteszk divatbemutatójára hasonlít.

A legtöbben igyekeznek egy olyan szerepet eljátszani, amilyenben önmagukat elképzelik. Ha több fiatal együtt tölti szabadidejét, szinte egymást felülmúlva igyekeznek idétlenkedni, gyakran mások nyugalmának a rovására. Minél ostobábban viselkednek, annál "menőbbek" a többiek szemében.

Aki először végigsétál a belvárosban, ezt láthatja: mindenki rohan valahová (mintha valami nagyon fontos dolga lenne), mindenki ideges és senkit sem érdekelnek mások. Az emberek áthaladnak a piroson, mert úgy érzik, hogy nekik ez az előjog jár. Mint egy eszét vesztett tömeg, aki maga sem tudja, mit akar, de valamit csinálnia kell.

A fentiek alapján azt mondhatnánk: ezeknek az embereknek már úgyis mindegy, miért küzdjünk hát értük? Nem értük, nem a menthetetlenül elzüllöttekért, akaratgyengékért, a degenerált csürhékért küzdünk, hanem azokért a tiszta tekintetű, tartással rendelkező fiatalokért, tisztességben megőszült emberekért, akik szintén ott vannak ezeken az utcákon, csak nehezebb észrevenni őket. Nem azért, mert kevesebben lennének, hanem mert nem viselkednek feltűnően, hanem teszik a dolgukat nap mint nap. Azok az emberek, akik az általános helyzet romlásával rádöbbennek arra, hogy csak tevőleges munkával tudunk segíteni magunkon, ők számunkra a legkedvesebbek, hiszen saját akaratukból állnak fel és keresik azt, aki irányt mutat, tartja nekik a fáklyát a sötétségben és értelmes feladatot ad nekik. Ezeknek az embereknek a száma pedig egyre nő.

Budapest esetében azt is meg kell jegyezni, hogy a nagyvárosi züllést valamelyest tudja ellensúlyozni az a tény is, hogy a lakosság egy része folyamatosan cserélődik. Itt a vidékről ide költözőket, az itt dolgozókat kell érteni. Sokakat vonz a bőséges álláskínálat, de sokan ki is ábrándulnak a kizsákmányolásból, nem jutnak ötről a hatra stb. A vidéki emberek azonban mégis képesek a nagyváros bűzébe némi friss levegőt áramoltatni.

A tősgyökeres budapesti lakosság tisztességes, hagyományos értékrendű része feltétlenül tiszteletet érdemel. Mi mást, ha nem elismerést érdemelnek azon családok tömegei, akik a koszos, akár elzüllöttebb városrészekben is gyermekeket nevelnek! Nagyon sokan itt születtek és itt is szeretnének boldogulni. Igen, a lerobbant, az elszegényedés határán támolygó városrészekben is élnek családok, akik élni akarnak és ezért az életben maradásért nap mint nap megküzdenek, küszködnek. Más lehetőségük már nincsen, fel pedig nem akarják adni. Csak azért is gyermeket vállalnak, esténként együtt sétálnak a magyar családok, tolják a babakocsit, még a veszélyesebb városrészekben, lepusztult játszótereken is. Mert élni kell! (Talán az elkeseredettség, a kapaszkodás az utolsó szalmaszálba az, ami annyi embert képes rávenni a négyévente megtartott össznépi ikszelgetős játékban.) Az élni akarás lángja, ha pislákolva és szétszórva is, de még megvan Budapesten is.

Az itt élő emberek teherbírása azonban már a végső határán mozog. Mivel Budapesten és környékén viszonylag kis helyen él nagyon sok ember, ezért a kiábrándulás, a feleszmélés is látványos lehet.

Budapest tehát valóban katasztrofális állapotokat mutat. Leginkább a lelkek sérültek. Az emberek egy része eddig a kisebb áldozathozatal felé igyekezett átvészelni a nehézségeket.

A lehetőségek száma azonban egyre csökken, mígnem elfogy majd. És akkor választani kell. De nem úgy, hogy a kilencvenkilencedik párt huszonharmadik-legújabb jelöltjét támogatom a legújabb választási agymosásban. Az a választás, amit egyre több embernek kell meghoznia és hoz is meg, a lelkekben zajlik le. Szavazatszámlálás nem lesz, az eredményt pedig a történelem fogja kihirdetni.

(Jövőnk.info alapján JOBBIK GONDOLAT)