Emberi jogok az Európai Unióban - hogyan és mi változik Lisszabon után?
I. rész

Az emberi jogok tisztelete és védelme egyik abszolút mércéje a demokráciáknak. Az Európai Unió kezdetektől hirdeti, hogy egész szervezete a demokrácia tiszteletben tartásán alapul. Mégis ezer és ezer támadás éri (megalapozott és megalapozatlan egyaránt), hogy működése nem demokratikus, döntéshozatala zárt ajtók mögötti alkukra épül, tagállamai hatásköreit önkényesen megnyirbálja. Ugyanakkor lapít a saját határain belüli emberjogi sérelmekről, s "mosom kezeim" felkiáltással utalja azokat nemzeti fórumokra. Mi az igaz ebből?

Tény és való, a tagállamok egyenlőségén alapuló Unió többször is meggondolja, mielőtt valamelyik tagját megdorgálná, vagy akár szankciókkal sújtaná. Balul ütött ki például Ausztria fenyítése is, amikor a populista FPÖ párt a parlamenti választások eredményeképpen kormánykoalíció tag lett. Talán ezért is vonakodik az Unió nyilatkozni akkor, amikor Szlovákiában diszkriminatív nyelvtörvényt vezetnek be, amikor Romániában sértik a csángók nyelvi jogait, amikor Görögország mindenféle emberjogi egyezményt felrúgva küldi vissza az iraki menekülteket "hazájukba", vagy amikor a sajtószabadság sérül több tagállamban is.  Mindeközben határain kívül az Unió, mint az emberi jogok védelmező lovagja lép fel. A csatlakozni kívánó tagállamoktól elvárja,  sőt akár zsaroló pozícióból kikényszeríti, hogy az Európa Tanács valamennyi fontos emberjogi egyezményét ratifikálják, kisebbségeikkel hazai viszonyokat ezen egyezmények szellemében rendezzék. Harmadik államokkal kötött bilaterális egyezményeibe, legyen az akár kereskedelmi témájú, emberjogi klauzulákat épít, s kényszerít ázsiai, afrikai államokat arra, hogy gazdasági előnyök érdekében országukban az emberi jogok helyzetét rendezzék, javítsák.  

Kettős mércét eredményez ez az Unión belül viszont, hiszen míg az új tagállamoktól a csatlakozás előtti elvárás a kisebbségi jogok elismerése és tiszteletben tartása, addig az Unióban Franciaország és Görögország egyáltalán nem ismeri el a nemzeti kisebbségek létét. Ennek eredménye az is, hogy a csatlakozás után már szintén nehéz azt biztosítani, hogy a csatlakozási folyamat alatt bármit megígérő, ratifikáló államok aztán a gyakorlatban is - immár uniós tagállamként megtartsák ezeket.

A fentiek alapján könnyű és akár érthető is euroszkeptikusnak lenni. Nagy lépést jelenthet az uniós integráció folyamatában viszont most a lisszaboni szerződés, mely minden eddiginél átláthatóbbá teszi az uniós folyamatokat, s olyan értékeket vesz alapul, melyek komoly előrelépést biztosítanak az egyenlőség biztosítása és a megkülönböztetés elleni küzdelem területén. Érdekes viszont, hogy Klaus épp a lisszaboni szerződéstől félti az Unió demokráciáját, s vonakodik megadni a végső "igent" a szerződés hatályba lépéséhez. Hogy is van ez? Ha a demokrácia egyik legfontosabb összetevőjeként ismerjük el azt, hogy a hatalmat gyakorlók legitimitását a meghatározott időszakonként történő választások eredményezik, s e szempontból vizsgáljuk az EU intézmények szerepét, jelen helyzetben van elég ok a kritikára. Nemcsak, hogy a Miniszterek Tanácsa - melynek összetételét nem uniós választásokon dönthetjük el - zárt ajtók mögött hozza meg döntéseit; de az Európai Parlament - melynek képviselőit közvetlenül választjuk - maga is korlátozott erővel rendelkezik az Unió törvényhozásában. Ha tehát az euroszkeptikusok pont a demokratikus deficit miatt kritizálják annyit az Uniót, a Lisszaboni Szerződés hozta változtatásoknak nagyon kellene örülniük, hiszen hatályba lépésétől kezdve megerősödik a Parlament szerepe, jogalkotási folyamatok tárgyalásánál nyilvánosak lesznek a Tanács ülései és a nemzeti parlamentek is nagyobb részvételi lehetőséget kapnak az uniós mechanizmusokban.

Lisszabon az emberi jogok Európai Unión belüli tiszteletének és védelmének tekintetében vitathatatlan előrelépést hoz. Klaus saját euroszkeptikus mivoltának mond akkor ellent, amikor az egyenlőségen alapuló Európa követelményének oly sokszori hangoztatása után a Lisszaboni szerződés aláírását azért halogatja, mert annak része az általános emberi jogok listája, amelynek alapján esetleg a luxemburgi Európai Bíróság elbírálja, hogy a tagországokban létező jogszabályok és eljárások összhangban vannak-e a listával. "Ez lehetővé teszi a cseh bíróságok megkerülését, lehetővé teszi, hogy a II. világháború után kitelepített személyek vagyonjogi követeléseit egyenesen az Európai Bíróságon érvényesítsék. A lista lehetővé teszi a cseh bíróságok már érvényes döntéseinek a felülvizsgálatát is"- mutatott rá a cseh elnök.

Lássuk most a tényeket, mit is hoz Lisszabon az emberi jogok védelmét illetően az Európai Unióban:

1) Elvek helyett értékek, s ezeken alapuló célkitűzések:

Az Európai Unióról szóló szerződés ez idáig elvek tiszteletét követelte a tagállamokban. A reformszerződés 2. cikkének értelmében viszont az Unió alapját értékek adják, melyek köre jóval szélesebb, mint volt az elveké; s meghatározzák az Unió fellépését és cselekvésének irányát. Ezek az értékek az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok - ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait is - tiszteletben tartása. (A kisebbséghez tartozó személyek jogai magyar indítványra kerültek be a Lisszaboni szerződésbe.) Ezen értékeknek megfelelően módosultak az Unió célkitűzései is. Az Unió célja a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének előmozdítása .

2) Kötelező érvényű az Európai Unió Alapjogi Chartája

Bár az Alapjogi Charta szövege betűre nem került be a Lisszaboni szerződésbe, a korábbi 6. cikk mégis rendkívül megerősödik. Az Unió alapvető elveire - köztük az emberi jogok tiszteletére - való hivatkozás helyett ugyanis azt mondja ki, hogy a Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a szerződések, és az Unió elismeri az abban foglalt jogokat, szabadságokat es elveket. Ez az első tételes felsorolása azon jogoknak, melyekre bármely uniós állampolgár hivatkozhat. Ugyancsak az új 6. cikk mondja ki azt is, hogy az Unió csatlakozik az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről Szóló Európai Egyezményhez, mely egyezményt valamennyi EU-tagállam ratifikált; s a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság joggyakorlatát a luxemburgi Európai Bíróság is figyelembe veszi.

A Charta hat fejezete a következő kérdésekkel foglalkozik: az egyének emberi méltósággal kapcsolatos jogai; szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, a polgárok jogai és igazságszolgáltatás. Ezeket a jogokat, a Charta alapvetően más nemzetközi jogi okmányokból, így például az emberi jogokról szóló európai egyezményből veszi át, ugyanakkor a többi emberjogi egyezményhez képest sokkal átfogóbb, rendszerezettebb, és modernebb felfogást képvisel. Az alapvető civil es politikai jogokon túl ugyanis ugyancsak komoly hangsúlyt fektet a gazdasági, szociális jogokra is, valamint tartalmaz Unió-specifikus jogokat, mint például az EU intézmények működéséről szóló információkhoz hozzáférési jogot, a sztrájkjogot, a munkavállalók tájékoztatáshoz és konzultációhoz való jogát, a családi élet és a munka összeegyeztetéséhez való jogot és az egészségvédelemhez és a szociális biztonsághoz és a szociális segítségnyújtáshoz való jogot.

Magyar szempontból különösen érdekes a Charta 21. és 22. cikkelye, mely tiltja a megkülönböztetést azon az alapon is, hogy valaki nemzeti kisebbség tagja; valamint kimondja, hogy az Unió tiszteli a kulturális, vallási és nyelvi sokszínűséget. (Benes-dekrétum is megkülömböztetés)

(folytatjuk)

(mkdsz.hu alapján szerk.)                             Mikóczy Ilona