2009. november 12. Közélet

A szerdai Népszabadságban terjedelmes interjú jelent meg a Kossuth-díjas Sándor Iván íróval abból az alkalomból, hogy Követés című regényét nemrég jelentette meg az egyik legtekintélyesebb német könyvkiadó. Sándor Iván ebben a regényben – a Népszabadságot idézem – „a jelenből néz vissza arra a tizennégy éves fiúra, akit 1944-ben több ezer zsidó származású honfitársunkkal együtt a nyilasok hajtottak végig Budapest utcáin, sokakat a pusztulásba”. Sándor Iván tehát saját gyerekkori „élményeit” írta meg, azt, hogy zsidóként miként élte túl a háború utolsó évét Budapesten. Ez a „holocaust”-regény hasonló karriernek néz elébe Németországban, mint Kertész Imre művei. Olyannyira így van ez, hogy az interjú szerint „egy német kultúraszervező iroda ’regénytúrára’ készül, amelynek során végigjárják a Követés helyszíneit”. A Kertésznél négy hónappal fiatalabb Sándor Ivánnak tehát sikere van német földön – itthon viszont senki nem készül „regénytúrára”. A szerző szerint ennek az az oka, hogy a világháborús, náci múlttal – Németországgal ellentétben – nálunk nem néztek szembe, nálunk „itt maradt a múlt szennyező hordaléka”, és a magyar közönség nincs tisztában azzal, hogy „a demokratikus elvekkel és mentalitással nem fér össze a múlt meghamisítása”. Ez utóbbi idézet lesz írásom vezérfonala: a demokratikus elvekkel nem fér össze a múlt meghamisítása. Egyetértek Sándor Ivánnal. Kérdés, hogy a jeles szerző az alábbiak elolvasása után is egyetért-e majd önmagával.

Sándor Iván – Illyés Gyula egykori szavait idézve - azt is mondja az interjúban, hogy „hírünk a világban rémisztő”, szélsőjobb veszély fenyegeti hazánkat, a Fidesz jövő évi győzelme a demokrácia alapértékeit rengetheti meg. Majd kiadja a harci jelszót: „A még néma baloldalnak és a liberális politika még hiteles – nem a mai SZDSZ-ben lévő – vezetőinek nem szabad késlekedniük abban, hogy a bizonytalan választókkal megértessék, mi várható, ha szabad utat kapnak az atavisztikus, ósdi erők, az antidemokratikus politika.”

Többet nem idézek Sándor Ivántól, nem untatom az olvasót. Még annyi adalékkal szeretnék szolgálni, hogy a „holocaust-túlélő” a gyurcsányferenc által életre hívott demokratikus charta egyik alapítója. Most már képben van az olvasó.

Írtam fentebb, hogy írásom vezérfonala: a demokratikus elvekkel, mentalitással nem fér össze a múlt meghamisítása. Induljunk el tehát a magunk túrájára, útvonalunk Sándor Iván életrajza.

A szerző korszerű ember, saját honlapja is van: www.sandorivan.com. Akit érdekel a terjedelmes életrajz, az olvassa el a jelzett oldalon. Én csupán egyetlen részt emelek ki a hivatalos – bizonyára a szerző által összebütykölt – biográfiából. Hogy lássuk, mi történt a szerzővel azután, hogy túlélte a „holocaustot”.

„1947-ben a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége kerületi titkára. 1948-ban érettségizik. Meghívják a Diákszövetség budapesti vezetőségébe. 1949-ben az országos vezetőség munkatársa. A Rajk-per után a Diákszövetség több vezetőjével együtt őt is bizalmatlanság veszi körül, ’politikailag megbízhatatlannak’ nyilvánítják, eltávolítják. Munkanélküli. Holmiját zálogba teszi, így próbálja magát fenntartani. Lapoknál próbálkozik írásaival, de a megbízhatatlanságáról szóló káderjelentésekre hivatkozva nem közlik. 1950 októberében korosztályával tényleges katonai szolgálatra vonul be a nagykanizsai Pf. 2222 légvédelmi tüzérosztályhoz. 1951 nyarán Dráva melletti határszolgálatra rendelik az egységét. A Tito-ellenes hisztéria csúcspontján harctéri szolgálati körülmények között élnek.

1952 februárjában – mint évekkel később megtudja -, azok feljelentésére, akik korábban megbízhatatlannak minősítették, letartóztatják. A budapesti Gergely utcai fegyenc-barakktáborba kerül. Később az ugyanott létesített munkaszolgálatos barakkba helyezik át. 1953-ban, Sztálin halála után, rehabilitálják. Katonaidejének utolsó hónapjaira tényleges egységhez helyezik vissza ezredkönyvtárosként.

Munkaszolgálatosként is ír. Riportjai, tárcái később megjelenhetnek a Néphadsereg című lapban. Tagja, majd vezetőségi tagja az Írószövetség Fiatal Írók Munkaközösségének. 1954 áprilisától állást kap. A Budapesti Műszaki Egyetem Jövő Mérnöke című lapjának szerkesztője. Novellája jelenik meg az Irodalmi Újságban, majd az Új Hangban.”

Eddig az idézet. Az életrajz aztán folytatódik azzal, hogy az ’56-os forradalomban milyen derekasan vette ki a részét ez a szegény, meghurcolt Sándor Iván. Mindenhol felbukkant, még Losonczy Géza államminiszter mellett is ott nyüzsgött, nélküle talán ki se tört volna a forradalom.

Az életrajz idézett részét olvasva a kedves Olvasó azt hihetné, hogy a „holocaust-túlélő” Sándor Ivánt a kommunista diktatúra is megtiporta, hiszen politikailag megbízhatatlannak minősítették, letartóztatták, munkaszolgálatra küldték. Hogyan is bírhatta ki ezt a sok szenvedést szegény Sándor Iván? Előbb a nácik, aztán az elfajzott komcsik. Csoda, hogy még él Sándor Iván.

Ennek a derék embernek az életrajza azonban – enyhén szólva – kozmetikázott. Azt olvassuk, hogy 1951 nyarán a Dráva melletti határszolgálatra rendelték egységével együtt. Köztudomású tény, hogy 1951 nyara előtt volt 1951 áprilisa. E szép tavaszi hónap nagy esemény volt a „politikailag megbízhatatlan” Sándor Iván életében. Ő azonban ezt ma már szerényen elhallgatja. Pótoljuk hát ezt az életrajzi hiányosságot, hiszen – mint fentebb idéztem – Sándor Iván szerint „őszinte szembenézés nélkül nincs ép jövő”, és hát a demokratikus mentalitással sem fér össze a múlt meghamisítása. Én mindig igyekeztem szembenézni a múlttal, most is azt teszem. Most éppen Sándor Ivánnal nézek szembe. Nehogy csonka maradjon az a tervezett „regénytúra”.

1951. április 27-30. között tartották meg Budapesten a magyar írók első kongresszusát. Mindenki tudja, hogy az ötvenes évek eleje a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka. Úgy is mondhatnám: ez volt a magyarság „holocaustja”. A kedves Olvasó is tudja, hogy az ötvenes évek első felében már egyetlen nem-kommunista író sem volt tagja az írószövetségnek – kivéve egyes „társutas” népi írókat, mint például Veres Péter, Szabó Pál. A „polgárinak” minősített írókat nemcsak kisöpörték az írószövetségből, írásaik sem jelenhettek meg. Tehát a magyar írók első kongresszusa összeült, a tanácskozás közben arra is jutott idő, hogy Rákosi Mátyást táviratban üdvözöljék – „új életünk útját nagy Pártunk élén Rákosi elvtárs mutatta meg nekünk”, hogy csak egy szürke mondatot idézzek a táviratból -, s a négy nap során megannyi jeles író beszélt a magyar irodalom „aktuális problémáiról”. A korszakalkotó tanácskozás jegyzőkönyvét még ugyanabban az évben kiadta a Művelt Nép Könyvkiadó, ezért ma is élvezhetjük ennek a kongresszusnak az izzó, elvtársi légkörét.

A tanácskozás második napján szólalt föl az a 21 éves fiatalember, aki a Fiatal Írók Munkaközösségének tagjaként akkoriban éppen sorkatonai szolgálatát töltötte. Ő volt az összes felszólaló közül a legfiatalabb. Micsoda megtiszteltetés lehetett! Ez a lánglelkű ifjú oly szépen beszélt, hogy nem szemelgetek a szövegéből. Teljes felszólalását közlöm – csonkítatlanul (a szöveg lelőhelye: A magyar írók első kongresszusa 1951. április 27-30. Bp., 1951, Művelt Nép Könyvkiadó, 112-113. oldal).

„Tisztelt Kongresszus! Kedves Elvtársak! Egész dolgozó népünkkel együtt békés építő munkánkat őrző Néphadseregünk fiai is nagy figyelemmel fordulnak e kongresszus és a magyar írók felé. Azt várják a magyar íróktól, hogy számukra a magyar Néphadseregről és annak hőseiről szóló műveket írjanak a szovjet irodalom nagy példája nyomán, amely olyan hősök felejthetetlen rajzát alkotta meg, mint Mommis Uli Baurdzsán, vagy Mereszjev és sokan mások. Kongresszusunk folyamán még nem mutattak rá kielégítően arra, hogy egyik legfőbb kérdésünk az írók fokozott részvétele a békeharcban. Úgy gondolom, hogy e nagy feladatban kiemelkedő fontossága van annak, hogy a Néphadsereg harcosait az irodalom útján is neveljük, és a Néphadsereg jelentőségét népünkben tudatosítsuk.

Ámbár születőben van már a Néphadsereggel foglalkozó új magyar katonairodalom, mégis a katonairodalommal íróink még nem foglalkoznak eléggé. Kongresszusunk eddig még nem foglalkozott a katonairodalom kérdésével úgy, ahogyan annak jelentősége azt megkívánja. A proletárdiktatúra társadalmának egészét, megfelelő katonairodalom nélkül, teljes hűséggel ábrázolni nem lehet.

A Néphadseregről van bőven írnivaló. Íróinknak meg kell ismerkedniök honvédeink életével, hogy megírhassák e téren is a munkásokban, parasztokban, a fiatalokban az újat, a születőt és a hősieset. Írnunk kell nagyszerű határőreinkről, ejtőernyőseinkről, minden fegyvernem hőseiről, az új női tisztekről, tiszthelyettesekről és mindenekelőtt a hadseregen belül az egész hadsereg motorjáról, a Pártról és a kiképzés élenjáró hőseiről, a kommunista harcosokról.

Az irodalom egyik fontos feladata, hogy a mi ifjú harcosainkat lángoló hazaszeretetre, a béke hősies védelmére nevelje, és arra tanítson, hogy a béke és a nép védelmében, ha kell, az ellenséget meg is tudjuk semmisíteni. Legyen a magyar írók előtt mindig a szovjet irodalom, Polevoj, Goncsar, Bek példája. A szovjet és a magyar katonák, a világ békéjéért harcoló százmilliók sohasem felejtik el, hogy a szovjet irodalom lángoló, nagyszerű példaképeket, katonahősöket állított eléjük. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a mi harcos múltunk nagyjairól, Balassiról, Zrínyiről, Vasváriról, Zalka Mátéról és mindenekelőtt Petőfi Sándorról, dicső emlékű negyvennyolcas honvédségünk hős őrnagyáról.

Néphadseregünk katonái, egész dolgozó népünk elvárja joggal tőlünk, hogy megrajzoljuk az igazi hazaszeretettől, a világ dolgozói iránt érzett szeretettől fűtött, a béke védelmében harcra kész magyar honvédséget.

E feladat jó megoldásához szükség van arra a sok szárnypróbálgató és tehetséges emberre, akik a honvédség kötelékében vannak és irodalmi és költői kísérletezésükkel részesei akarnak lenni e nagy közös feladatnak. Csak az én egységemnél ismerek két-három olyan bajtársat, aki tehetségesen ír. Ezen kívül itt vannak az egyes fegyvernemek lapjai, a hadosztályújságok. Akad tehát az egységeknél is számos bajtárs, akinek a fejlődési lehetősége elsősorban attól a támogatástól függ, amelyet íróink részéről kapniok kell.

Ezért kérem, hogy a Magyar Írók Szövetsége a Néphadsereg illetékes szerveinek segítségével és támogatásával keresse meg a módját annak, hogy e fiatal írótehetségek tervszerű írói nevelésében segítséget nyújthasson. (Taps.)”

Az olvasó bizonyára kitalálta már, ki is volt ez az ifjú, aki példaképének tekintette például Borisz Polevojt, a mára már méltán elfeledett nagy szovjet írót, akit Sztálin-díjjal is kitüntettek (ez a díj olyasmi volt, mint a Nobel-díj, csak kicsit jobb). Bizony, Sándor Iván mondta az idézett szavakat. Az a Sándor Iván, akit nemcsak a nácik, hanem állítólag a rusnya komcsik is üldöztek. Addig üldözték, amíg fel nem szólalt a komcsi írók első kongresszusán.

Remélem, az Olvasó figyelmesen tanulmányozta az idézett szöveget, amelyet a szerző azóta sem vett föl egyetlen kötetébe, a mostani közlés tehát valóságos irodalmi szenzáció. Bizony az. Ez az opusz szerves része a Kossuth-díjas író életművének.

Mielőtt továbblépnénk, kóstolgassuk még egy kicsit a szöveget. Engem igazából a szerző három megállapítása nyűgözött le, s most ezeket ismét leírom, hadd gyönyörködjön bennük újra a kedves Olvasó. Sándor Iván szerint „a proletárdiktatúra társadalmának egészét, megfelelő katonairodalom nélkül, hűséggel ábrázolni nem lehet”. Magvas gondolat rész és egész kapcsolatáról, a szerző szerint bizonyára ma is felettébb aktuális. Menjünk tovább. A legragyogóbb sándori gondolat kétségtelenül az, miszerint a magyar írónak „mindenekelőtt a hadseregen belül az egész hadsereg motorjáról, a Pártról és a kiképzés élenjáró hőseiről, a kommunista harcosokról” kell írnia. Jaj de szép ez a költői kép: a Párt (nagy kezdőbetűvel, akárcsak Auschwitz) mint a hadsereg motorja! Nem kuplung, meg nem sebváltó – motor! A harmadik legszebb sándori gondolat: a békéért harcoló százmilliók nem felejtik el, hogy „a szovjet irodalom lángoló, nagyszerű példaképeket, katonahősöket állított eléjük”. Képzeljük el, ahogy a lángoló katonahősöket elénk állítják. Tiszta „holocaust”: lángolva-lobogva porig égnek! Már akkor „holocaust-irodalomra” edzette magát a kis Sándor Iván! Meg is lett a gyümölcse, lásd fentebb a „regénytúrát”.

Sándor Iván tehát elmondta ma is lelket melengető beszédét, aztán leült az idősebb, tapasztaltabb elvtársak mellé, s bizonyára nem gondolta, hogy beszédének lesz még folytatása. Az ifjú „holocaust-túlélő” ugyanis hiába nyalt heves nyelvcsapásokkal, valamit elfelejtett. A nyalintásból nem jutott egy fordulatnyi sem a nép bölcs vezérének, Rákosi Mátyásnak. Meg is lett ennek a mulasztásnak a következménye.

A „hasznos hülyék” doyenje, a Rákosi Mátyás örökbecsű életrajzát megalkotó vén bolsevik Illés Béla (szintén „holocaust-túlélő”) a kongresszus végén, elnöki zárszavában „a fiatal, kedves, de nagyon naiv honvéd elvtárs”, Sándor Iván beszédére is kitért, méghozzá meglepően hosszan. Álljon itt egy részlet az illési intelmekből.

„A honvéd elvtárs hőseinkről beszélt, a hősök ábrázolásáról. Voltak és vannak hőseink, nem is kell nagyon keresni őket – ma is példát adnak a hősi munkára. De mi elmaradunk mögöttük, sajnos nagyon elmaradunk. Én először Rákosi Mátyásról írnék, aki 15 évig fegyházban ült, kínozták és nem tudták megtörni, bátran folytatta harcát. És még Rákosi Mátyásról sincs nagy drámánk, még Rákosi Mátyásról sincs époszunk, pedig erősítenénk a hazaszeretetet, a nép szocialista öntudatát, a honvédelmet is.”

Kíváncsi vagyok rá, mit érzett e szavak hallatán az ifjúkommunista Sándor Iván. Nem lennék meglepődve, ha fiókjában ma is ott rejtőzne egy Rákosiról szóló egyfelvonásos, vagy hősi ének. Meg hát fel kellene ütni a korabeli katonalapokat, s megnézni, miket is firkált abban az időben ez a lánglelkű gyerek. Szerintem megfogadta Illés Béla tanácsát, s írt valamit a kopasz diktátor hőstetteiről. Majd ellátogatok az Országos Széchényi Könyvtárba, ott minden megvan. S ha találok valami gazdag leletet, azonnal a HunHír-olvasó elé tárom.

A történet végére értem. Zárásul van egy ötletem a bevezetőben említett, német kultúraszervező irodának. Ha már „regénytúra” keretében felkeresik a „holocaust-túlélő” Sándor Iván hányattatásainak helyszíneit, az 1951-es kommunista írókongresszus termét is felkereshetnék. Az öreg „holocaust-túlélő” pedig újra elmondhatná a fiatal „holocaust-túlélő” beszédét a Pártról mint motorról, no meg a „lángoló, nagyszerű példaképekről”. Így lenne teljes az életrajz. Mert Sándor Iván szerint sem fér össze a demokratikus mentalitással a múlt meghamisítása. Mert Sándor Iván szerint – idézem újra a Népszabadságból – „nálunk itt maradt a múlt szennyező hordaléka”. Csak nem hagyja Sándor Iván, hogy az ő múltjának „szennyező hordaléka” továbbra is itt büdösödjön nálunk? Rohadás szaga: "a ordas eszme, kádárizmus háborús bűnei, gyilkosságok".Ugye nem?

( hunhir.hu alapján szerk.)