A hetilap múlt heti egyik szerkesztőségi cikke mellett azonban hiba lenne szó nélkül elmenni. A Ne küldjetek! címen megjelent írás, ahogy mondani szokás, túlmutat önmagán. Az Orbán Viktor újraválasztásától rettegő, jobb híján liberálisnak nevezett értelmiségi csoport segélykiáltása. Nem a magyar választók, még csak nem is a magukat demokratikusnak nevező, a választási együttműködésről az érdemi tárgyalásokat éppen megkezdő ellenzéki pártok, hanem egyenesen Brüsszel felé száll a fájdalmas, kétségbeesett panasz.

Igen, jól sejti az olvasó: a cikkben megfogalmazott javaslat lényege az, hogy az Európai Uniónak fel kellene függesztenie a strukturális és kohéziós alapokból érkező, hazánknak járó támogatásokat, valamint az agrártámogatásokat, és meg kellene vonnia az uniós döntéshozatali testületekben Magyarország szavazati jogát. Egyebek mellett azért, mert „Orbán Viktort csak így lehet megbuktatni, és így meg lehet buktatni”. „Legalább pénzt ne küldjetek nekik – a többit elintézzük mi!” – zárul az írás.

Szó se róla, egyenes beszéd. Melynek szerzői nyilván számoltak azzal, ha valaki észreveszi a jobboldalon, reflexből rásüti a hazaárulás bélyegét. Talán ezért idézték fel, hogy 1989-ben az idősebb Bush elnököt magyarországi látogatásán "Ne adjatok pénzt a kommunistáknak!" felirattal fogadták, ami a lap szerint hazafiatlan, de remek ötlet volt. Csakhogy az akkori és a mostani helyzet között van egy icike-picike különbség: a kommunisták hatalma nem szabad választásokon elnyert legitimáción, hanem egy külső erő forma szerint szintén hazai felkérésre történt.  Azaz a kommunisták a szovjet megszállók által választott bábok- beavatkozásán nyugodott. Az, hogy a Magyar Narancs, Heller Ágnes, Radnóti Sándor vagy Konrád György utálják a jelenlegi kormányt, és nem szívesen szívnak egy levegőt Orbán Viktorral, nem elégséges ok a javasolt drasztikus külső beavatkozásra.

A szerkesztőségi cikk nem is ezt, hanem az uniós pénzek felhasználása körüli aggályokat nevezte meg a beavatkozás lehetséges jogalapjaként. Ez azért elég karcsú. Brüsszelnek ma is megvan a lehetősége, hogy vizsgálja és indokolt esetben felfüggessze a támogatások felhasználását. Az e téren hatásosabban fellépő uniós ügyészség friss tervét sem tartom a nemzeti hatáskörök csorbításának, közösségi pénzekről lévén szó. De azt az általános büntetést, amit a magyarországi liberális értelmiség javasol – szemben egyébként Mesterházy Attila MSZP-elnökkel is, akinek pártja a választói hangulatot érzékelve egy ideje kettős beszédet folytat az ügyben: a szankciókat elveti, de minden külföldi fórumon tovább ekézi a kormányt –, csak akkor szabhatná ki ránk az unió, ha átlépne a közösen lefektetett elveken, szabályokon, szerződéseken, eljárásokon. Ezzel a szerzők is tisztában vannak, miként vélhetően azzal is, hogy lehetetlen egy csak Magyarországra nézve hátrányos szabályozást átverni az uniós testületeken – ahogy ezt szintén sürgették –, így viszont nehezen érthető, miért égetik magukat egy ilyen visszataszító, a kudarcukat beismerő javaslattal.

Egyébként Brüsszel, amikor tehette, beavatkozott a magyar ügyekbe. 2006-ban eldöntötte a választásokat azzal, hogy haladékot adott Gyurcsányéknak a valós költségvetési helyzetet bemutató konvergenciaterv benyújtására. Aztán ugyanaz év őszén lényegében szemet hunyt az akkori hatalomnak az európai alapértékek megsértését jelentő, brutális fellépése felett. Majd négy év múlva a Bajnai által elmért hiánycél betartásának kikényszerítésével kényszerpályára igyekezett negativ politikára terelni a frissen hivatalba lépett Orbán-kormányt. Egyik akció sem jött be, ám sokat ártott az országnak.

Legyen méltányos velünk az unió, és tartsa be a saját szerződéseit – a többit elintézzük mi, magyarok!

Szabad Hirek